Csendben visszasétáltunk a kastélyba. Már nem sírtam. Amúgy se volt rám jellemző. Valahogy képes voltam mindent félvállról venni, és így a kudarc sem érintett mélyebben. Sikerült bebeszélnem magamnak, hogy ez a Blackes dolog is csak azért borított ki, mert váratlanul ért. Túlságosan örültem annak a láncnak. Bár nem tudom, miért. Szép volt meg minden, de akkor is csak egy nyaklánc.
Az egész kastély szó szerint lázban égett. Úton-útfélen pizsamás, félig felöltözött emberkékkel futottunk össze, akik ránk se nézve kerültek ki minket. Kicsit olyan volt, mintha körülöttünk járt volna az idő, mi meg megragadtunk volna.
Meda erős kézzel vezetett maga előtt, be a griffendél házba, ott fel a lépcsőn… Ahol Black állt a fordulóban. Még ránézni se bírtam, mert akkor tuti, hogy megint bőgni kezdek. Na jó, hát ez nem igaz! MI A FRANC VAN VELEM?
- Black, arrébb másznál? – szólalt meg a háta mögött Lily. – Tudod miattad áll a forgalom! Jézusom! – ekkor vehetett észre. – Black, menj…
- Vivi, nézz rám! – a kezét az állam alá tette, hogy maga felé fordíthassa az arcom. Nem hagytam.
- Sirius, hagyd békén! – szólt rá Meda. – És állj el az útból!
- Vivi, kérlek, hallgass meg!
- Ha most azzal jössz, hogy félreértett mindent…
- Meda, nehogy megbántódj, de ez nem rád tartozik!
Letérdelt, így a szemünk egy magasságba került, hisz’ ő vagy két lépcsőfokkal fentebb állt. Mostmár térdelt. Jobb kezével végigsimított az arcomon, ami immár megalázó módon megint nedves volt.
- Bízz már meg bennem végre! – suttogta.
Belenéztem a sötét szemeibe és semmilyen addig megszokott pajkos csillogás nem volt benne.
- Átvertél Black. Sose bírnék megbízni benned.
Aztán felrohantam. A szobáktól visszanézve még láttam, hogy ott térdelve beletúr a hajába, és a sarkára ül, amikor Meda lehuppan mellé a lépcsőre. Az élet ment tovább körülöttük.
Nem mentem le ebédelni. Lily és Cat se. Mivel ők épp a nagy nehezen kikönyörgött beszámolómat hallgatták. Persze azt nem említettem, hogy vagy egy órát bőgtem a parton. Á, az ilyesmire nem büszke az ember. Úgy tartja a mondás, hogy a sírás a gyengék erénye, és én ezt maximálisan támogattam.
- Hát lányok. – sóhajtott fel Cat. – Akárhogy is nézzük, Black a Tekergők közül a legnagyobb szoknyavadász. Amit ő csinál, az kimeríti a nimfománia fogalmát.
- Ettől Viv most biztos jobban érzi magát. – mérgelődött Lily. – Pedig én komolyan azt hittem, közölünk ez nem eshet meg egyikünkkel sem.
- Mégis mi? – kérdeztem.
Lily elpirult, de nem válaszolt. Ugyanis betoppant Amy. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet. Én a nagytükör előtt méregettem magamhoz a salsa ruhámat, Lily törökülésben ült Cat ágyán és mindenízű drazsét evett, Cat az én ágyamról lóbálta a lábát és úgy tett, mintha érdekeset olvasna, hogy ne kelljen Amyre néznie.
Már gyűjtöttem az erőt lelkiekben az újabb összecsapáshoz, amikor Amy meglepő dolgot tett. Közelebb lépett, végigsimított a szemeimen.
- Mosd meg hideg vízzel és tegyél rá uborkát, attól nem dagad be.
Felkapta az egyik zacskóját az ágyáról és kiment.
Cat és Lily meglepődve néztek össze.
- Na ez mi volt? – tudakolta Cat.
Két órával a bál kezdete előtt bekukkantott Meda is. A lehető legnagyobb káosz kellős közepén.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Fogjuk rá. – feleltem. – Nem fogok belehalni a bánatba.
- Már csak azért se, igaz?
- Úgy van.
Felvettük észveszejtően csinos ruhánkat, és belenéztünk a tükörbe. Cat egy halvány rózsaszín ruhacsodában feszített, amin úgy oldották meg a varrást, hogy azt a hatást keltette az emberben, mintha az anyagokat csak úgy ráhintették volna a viselőjére. Cat hosszú, egyenes szálú haját egy szintén pink csattal tűzte fel; néhány tincs kiszabadult alóla, azok az arca körül keringőztek.
Lily egy mélyzöld ruhakölteményben pompázott. A szoknyarész épp a térdéig ért, olyan volt benne, mint egy zöld kis tündér. Vörös rakoncátlan haját leengedte, és Cattel fél óránkba telt, míg úgy el tudtuk helyezni benne azt a millió ezüst kis csatot, amitől úgy tűnt, mintha csillámport szórt volna a hajára.
Hozzájuk képest én abszolút nem voltam eredeti. Felöltöttem a fehér ruhámat, a fűzőt Cat úgy adta rám, mint régen a tehetős nőkre; addig húzta, ráncigálta a zsinórt benne, míg az ájulás nem kerülgetett.
- Később úgyis kitágul.
- És addig hogy vegyek levegőt?
A végére maradt az évszázados dilemma: mit csináljak a hajammal? Kate, a szomszéd szoba egyik aranyos lakója felajánlotta, hogy levágja, de nem dőltem be neki, hisz’ valamikor Black rajongói közé tartozott.
Az egyszerűség sose hátrány alapon egy fehér selyempánttal lófarokba fogtam, de előtte kiegyenesítettem, így nem látszott, hogy nem egy szintre van levágva.
Készen álltunk. Ahogy nézegettük magunkat a tükörben, feltűnt, mennyire mások vagyunk. Caten addig például még sose láttam rózsaszínt, Lilyn pedig két centinél magasabb sarkú szandált. Meg is jegyezte:
- Meg fogunk halni. Egész éjjel magassarkúban?
- Várj, még nem tudod, milyen benne táncolni!
Tíz perccel a kezdés előtt aztán teljesen elkészültünk. Lily annyi drazsét megevett már, hogy félő volt, rosszul lesz. Ideges volt. Én is. De Cat nem. Ő alig várta, hogy megmutathassa magát Remusnak.
- Hát akkor, induljunk. – mondta ki végül Cat.
Utolsó simítások, szájfény satöbbi és kiléptünk a szobából. Nyüzsgő, zajos színkavalkád fogadott minket, alig győztük átverekedni magunkat rajta.
Jem, aki két negyedéves lánnyal lakott, mivel nem volt hajlandó a nővérével egy szobában élni, előrobbant a szobájából és egyenesen hozzám szaladt citromsárga, fátyolos anyagú ruhájában, balettcipőjében. Na jó, tévedtem. Nem Lily, Jem nézett ki úgy, mint egy gonosz tündérke.
- Te is? – kiáltott fel izgatottan.
- Én is. – feleltem anélkül, hogy tudtam volna, miről karattyol.
- Annyira csinos vagy! Te jó ég! Ilyen kevés ruha még nemigen volt rajtad.
Gyors arcpuszi, mert végül is csak testvérek voltunk, és elindultunk le a lépcsőn. Cat addigra már Remus előtt forgolódott és zsebelte be a zavarba ejtő bókokat szívszerelmétől. Jött az a rész, amikor Lily és én, mint az eszeveszettek, száguldunk ki a griffendél házból, nehogy összefussunk valakikkel, akik persze egyből ki is szúrtak minket.
Potter egy számomra ismeretlen lány társaságában állt a portrélyuk közelében. A pirosba (PIROSBA!) öltözött lány arca ragyogott a boldogságtól, végtére is a földkerekség legvagányabb fiúja lett a párja.
Potter azonban le sem vette a szemét Lilyről, aki viszont annyira szorította a kezem, hogy menten le is zsibbadt.
Megnyugodtam, nem láttam sehol azt a szemetet. Nem is néztem máshova, csak magam elé. Aztán egyszer csak megláttam. Azért figyeltem fel rá, mert az én citromsárga húgom neki magyarázott valamit. Black pedig figyelt rá. Bólogatott, meg minden, szóval Kviddics dologról lehetett szó. Ja, tényleg, a húgom a beauxbatons Kviddics-csapatának egyik terelője, és ezt is akkor tudtam meg, amikor tavaly kaptam tőle egy levelet, amiben azzal dicsekedett nagy büszkén, hogy esett egyet húsz méter magasból, de megúszta egy agyrázkódással. Amit viszont sajnált, mert másnap mennie kellett tanulni.
Szóval áldottam az eget, hogy Jem lefoglalja Blacket és ki tudunk surranni minden jelenet nélkül a folyosóra, amikor hirtelen felnézett. Olyan hirtelen, hogy szó szerint megijedtem. Le is álltam rögtön. Ott álltam a klubhelyiség közepén és bámultuk egymást.
Black tetőtől talpig végig mért, majd újra a szememen állapodott meg. Büszkén vettem tudomásul, hogy a pupillája hatalmasra tágult. Hát igen, jó munkát végeztem a sminkkel. Elfordultam és mentem ki a portrélyukon. Lily már hevesen integetett, hogy siessek. Épp léptem volna ki, amikor Sirius megragadta a karom. Nem szólt semmit, csak nézett a szemembe, de tudtam, könyörög. Hogy miért? Hát tudom én?
Kisiettem a lyukon és már rohantunk is a folyosón. Nagyokat pislogtam, mert ha képes vagyok bőgni, akkor elkenődik két órás munkám.
Úgy beszéltem meg a fiúkkal, hogy a nagyterem előtt találkozunk. Természetesen majdnem az egész kastély ott találkozott, de ez nem lényeg.
Nagy sokára megpillantottam Bent. Lilyn újabb remegés szaladt végig.
- Na, kezdjük.