- Aljas vagyok, Meda. Amikor megláttam őket együtt, elöntötte a fejem a lila köd. Pedig egyértelmű, hogy Lily bele van zúgva Potterbe, és Sirius csak meg akarta vigasztalni őt. Én meg féltékeny lettem, és önző módon meg sem kérdeztem, hogy érzi magát, vagy hogy meggyógyul e. Ami a legszörnyűbb, hogy nem is érdekelt. És most sem érdekel, a francba! Potter rendbe jön, tudom, de én akkor is csak magammal foglalkoztam, és csak az érdekelt, hogy milyen megalázó helyzetbe hoztak! Úristen, legszívesebben főbe lőném magam.
- Viv…
- Szemét vagyok, egy mocsok, Meda. Sirius aggódott a legjobb barátjáért, én pedig arra se voltam képes, hogy mellette álljak. Ehelyett legszívesebben neki ugrottam volna, amiért a legjobb barátnőmet ölelgeti. Normális dolog ez?
- Viv, figyelj…
- Nem érdemlem meg őt. Sőt, Lilyt sem. Nem érdemlem meg, hogy emberek között éljek!
- Viv, figyelj már rám!
- Hm?
- Teljesen normálisan viselkedtél. Megijedtél, hogy elveszítheted azt, akit szeretsz. És szerintem se Lily, se Sirius nem bántódott meg, amiért olyan gyorsan távoztál a gyengélkedőről.
- De annyira rosszul érzem magam!
- Pedig felesleges. Pottert tegnap kiengedték, Lily azóta már kétszer össze is veszett vele. Nincs itt semmi gond.
Egy tisztáson ültünk, kora délután, mivel egyikünknek se volt ebéd után órája, lévén, hogy az üvegházasdit inkább meghagytuk a hugrabugnak.
Csodaszép, madárcsicsergős, napsütéses nap volt, öröm volt a szabadban lenni. Medával, azaz újdonsült pszichológusommal különösen.
Ám az idilli hangulat azonnal megszűnt, ahogy valaki leült mellém, a farönkre. Az a valaki a jó szerencséjének köszönheti az ép orrát, merthogy egyszer az övét is betöröm, annyi szent. Már csak a rend kedvéért is.
Tonks látványára Meda két és fél másodperc alatt sápadt le, és vörösödött el. Szépen, lépésenként haladva a színskálán a mész és a vér árnyalatai között.
- ’reggelt, Smiths! – köszöntött flegmán. – Szia, Meda – csak nekem tűnt fel, mennyivel mélyebben mondja ki Meda nevét, mint teszem azt, az enyémet?
- Szia – motyogta lélekbúvárom.
- Takarodsz, dzsigoló! – udvariaskodtam én is.
- Smiths, a szád napról napra mocskosabb – vigyorgott a képembe. – Nem baj, tőled ennyire telik. Mindenesetre beszélnünk kell, még ha nem is szívesen mutatkozom veled.
- Tudod mit, Tonks? Elmehetsz oda, ahova gondolom, a fellengzős stílusoddal együtt! Nekünk nincs közös témánk, de ha lenne se boncolgatnám túl gyakran! Max a temetéseden a kriptaterveződdel!
Tovább nem folytathattam, mert a számra tapasztotta a tenyerét, és a tó felé vonszolt, miközben a távozó Medának is integetett.
Már majdnem sikerült leharapnom az egyik ujját, amikor kedvesen eltaszított magától – kis híján bele a tóba – és közölte:
- Beszélnünk kell.
Sóhajtottam. Vége a szép napnak, jöhet a vihar, a villámlás, mennydörgés.
- Öt perced van.
- Elég lesz. Csak egy kérdésem lenne: Catlin jár Lupinnal?
Beletelt vagy fél percbe, míg rájöttem, kikről érdeklődik. Ezzel jár, ha az ember csak egy néven emlegeti a barátait.
- Per pillanat szüneteltetik a dolgot – tétováztam. – De kétségtelen, hogy szeretik egymást.
- Ha szeretnék egymást, együtt lennének.
- Együtt lennének, ha pofátlanul le nem smárolod Catet!
- Együtt lennének, ha megbíznának egymásban. Márpedig kettejük közül legalább az egyik nem bízik meg vakon a másikban.
Hoppá. Ez kísértetiesen hasonlít az én esetemre. Hiszen én sem bízom meg Siriusban. Ha bíznék benne, nem viselkedtem volna őrült módjára szombaton. Jesszusom, lehet ennél mélyebbre süllyedni?
- Szóval lenne esélyem a barátnődnél?
- Egy kérdésről volt szó.
- Öt percet adtál.
- Letelt – fordultam sarkon.
- Nem telt le – rántott vissza.
- Nincs esélyed Catnél – jelentettem ki unottan.
- Ezt azért mondod, mert a képedbe vágtam az igazságot a pasid előtt.
- Ezt azért mondtam, mert nem szokásom hazudozni.
- Nekem sem.
- Ezzel szemben meglepően sokszor élsz vele. Mellesleg nem értem, miért engem faggatsz. Az is csoda, hogy szóba álltam veled.
- Téged kérdezlek, mert te ismered a legjobban Catlint. Lupint csak nem támadhatom le!
- De Lilyt igen.
- Evans még nálad is flúgosabb. Épp elég égő, hogy le kell állnom veled…
- Na Tonks, most állítsd le magad! Idióta barom! Ahelyett, hogy futsz valaki után, akit egyrészt már sikerült tönkre tenned, másrészt mélységesen lenézel a barátaival együtt, inkább nézz körül a környezetedben, hátha akad valaki, aki tudna úgy szeretni téged, ahogy te szeretsz olyanokat, akik nincsenek rászorulva!
Ezzel faképnél hagytam.

A klubhelyiség felé vettem az irányt, mivel tudtam, ott nem tartózkodik senki ilyenkor. Egyértelmű tehát, hogy összefutottam mindenkivel, akivel mellesleg nem akartam.
Lily is bent volt. A kandallónak háttal, egy fotelben, ölében az átváltoztatástan jegyzeteivel. De nem tanult. Siriusszal beszélgetett, aki vele szemben ült egy másik székben.
Egyszerre vettek észre, és ugyanolyan kedves mosollyal integettek, hogy menjek oda hozzájuk. Egy kívülállónak egész biztosan úgy tűnt volna, mintha ők lennének egy pár, és én lennék a közös barátjuk. Naná, hogy nem maradtam.
Vágtam egy fancsali mosolyt – ennyi tellett tőlem – és kiiszkoltam a Kövér Dámán, vissza, a folyosóra.
Csak ott kaptam idegösszeomlást.
Röpke tíz percig, ugyanis Stacie már a folyosó végéről kiszúrt, mint potenciális ismerőst, akinek elújságolhatja, mennyire imádja a szerelmét.

Hogy Tonksra milyen hatással voltam, nem tudom, de annyi tuti, hogy Catet ezután békén hagyta. Semmi üldözés, csábítgatás, zaklatás, csak nyugalom és béke, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva.
De még ez sem lendítette előbbre Remus és Kitty helyzetét.

Az, hogy kerülöm Siriust és Lilyt, szerintem senkinek nem tűnt fel. Legalábbis nem mondta egyetlen ismerősöm sem.
Pedig kerültem őket, méghozzá eléggé, mert még ebédelni se mentem le Potter balesete óta. Helyette lent, a konyhán ettem, a vacsit és a reggelit pedig vagy Lilyék előtt, vagy utánuk zavartam le. Mindezt talán csak azért nem tették szóvá, mert előre leszögeztem félévkor, hogy az RBF-ek közeledtével más időrend szerint fogok élni. Éltem is; csak nem a vizsgák miatt.
Volt egy nagyon rossz előérzetem. És ezek sajnos többnyire be is jönnek.
Nem, nem valami halálesetet álmodtam meg, pedig már épp esedékes volt egy, ha az otthoni szomszédaim átlagéletkorát tekintjük. A megérzésem minden valószínűség szerint arra a szerda második bájitaltan előtti eseményre utalt, ami után csak azért nem lettem öngyilkos, mert még ahhoz sem volt lélekjelenlétem.
Végül is jogos volt a kiborulásom. Amikor a toalettre sietve le akartam vágni az utat az egyik rejtekfolyosó segítségével, a félrehúzott falikárpit mögött mégiscsak a pasimat láttam.
Csókolózni a legjobb barátnőmmel.