A szombat délelőtti temetést követő hétfőn már a Roxfortban ébredtem. Az, hogy körülöttem újra zajlott az élet, tulajdonképpen nem jelentett semmit. Én nem érzékeltem a változást, az előrehaladást, csak álltam megrekedve az időben, és mentem, ha mennem kellett, vártam, ha várnom kellett, aludtam, ha volt rá alkalmam.

Jem rosszabb állapotban volt nálam, őt a szüleink még nem is engedték vissza a Beauxbatons-ba. Engem is szinkronban tartott volna otthon a család és a suli vezetősége, de ha maradok, többet nem is jövök vissza.

Rossz szokásaim mit sem változtak: nem ettem, csak ha belém tömték a kaját, mert egyedül képtelen lettem volna ellátni magam. Nem baj, volt három önként jelentkező, akik életben tartottak: Cat, Meda és Amy.

Másokról végképp nem vettem tudomást. Felőlem sorban hullhatott ki minden ötödéves, marhára hidegen hagyott. Mellesleg évfolyamom létszáma tényleg fogyatkozott.

Na igen, azok a bizonyos RBF-ek. Roxfort első nagyobb megoldásra váró problémája. De hát a totális bukássorozaton ráértem akkor rágódni, ha már bekövetkezett. Addig meg minek.

A Lilyvel és Siriusszal történtekre úgy emlékeztem, mintha súlyos évtizedekkel ezelőtt történtek volna.

Kisebb, s egyben utolsó unokatestvérem temetése amolyan töréspontot jelentett az életemben, mindent csak ahhoz a szombathoz mérten tudtam betájolni.

Ha vettem rá a fáradságot.

Fáradtság… ez volt az érzés, ami az egész lelkemet uralta. Legszívesebben egész nap csak feküdtem volna, és átaludtam volna a tavaszt, a vizsgákat, a szünetet, a még hátralévő roxforti éveket, az egész életet.

Minden olyan üres volt, olyan értelmetlen. S amikor egyedül ültem a csillagvizsgáló ablakában, élvezve, ahogy könnyeimet felszárítja a meleg szellő lágy hulláma, rájöttem, hogy Trinivel együtt temettek el engem is, s a jövőmre úgy dobtak homokot, mint a munkások a kis fehér koporsóra…

Tudom, hogy ronda dolog az önsajnálat. Engem is irritál, ha más teszi. Pontosan ezért nem voltam hajlandó szavakba önteni az érzéseimet, és átadni másnak, mintegy könnyítve vele a lelkemen. Már nem érdekelt, amit Medáék folyamatosan sulykoltak belém.

„Viv, tönkreteszed magad!”

Magánügy.

De lehet, hogy csak vágyom a feltűnésre, és élvezem, hogy sajnálnak. Miért ne? Akik úgy viselkednek, mint én akkor, rendszerint ezzel a problémakörrel rendelkeznek.

Viszont sosem gondoltam volna, hogy annyian aggódnak értem, mint amennyien.

És ez akkor vált világossá számomra, amikor két héttel Trini temetése után összeestem a lánymosdóban.

Jó, oké, elismerem, nem enni hosszú távon valóban egészségtelen. De ki hinné, el is lehet ájulni tőle!

Hát, mára ennyivel is okosabb lettem.

Szóval rövid úton a gyengélkedőn kötöttem ki, ahol egyszerre hallgathattam három védőangyalom sirámait, és fogadalmait, hogy ha felépülök, ők bizony megfojtanak.

- Csak gyorsan csináljátok, és ne a párnával – kértem, mire mindhárman elhallgattak, majd aggódva összenéztek.

- Viv, ezzel ugye nem arra utaltál, hogy öngyilkos akarsz lenni?

Vállat vontam. Higgyenek, amit akarnak, csak húzzanak már kifelé, hadd aludjak pár órát. Le is hunytam a szemem, hogy ne kelljen kimondanom szunyálás iránti igényemet. Öt percig úgy is tűnt, vették a lapot, mert csöndben várták, hogy álomba merüljek. Csak aztán nem osontak ki hangtalanul, ahogy jó barátnőkhöz illenék, hanem sugdolózni kezdtek fölöttem.

- Szólni kéne McGalagonynak, hogy igaza volt – suttogta Cat. - Viv depressziós.

- Persze, és attól majd pozitív változás áll be az állapotába, ha ráeresztjük a vezetőséget – ironizált Amy, tőle szokatlanul.

- Akkor mi a jó eget tegyünk, Miss Okos?

- Sirius – jelentette ki határozottan Meda.

- Peeersze, ő kell ide! Hogy Viv még gyilkossá is váljon! Szerintem hozd Lilyt is, hadd hulljanak el együtt!

- De lökött vagy, Amy! – nevetett fel Cat, de szinte azonnal abba is hagyta. – Viszont én is azt hiszem, hogy Sirius jelenléte segítene Viven. Hiszen szereti. Amikor azon a pénteken beállított Jem, és Viv is megtudta, hogy… tudjátok… Siriust alig lehetett visszatartani, hogy ne rontson be hozzá Dumbledore irodájába!

- Aha, ez mind gyönyörű, meg romantikus, de akkor miért nem ellenkezett, amikor smárolt Lilyvel? – kérdezte Amy győzedelmesen. Ő most büntetlenül gyűlölhette a Tekergőket, hiszen valamilyen szinten tudta, hogy igaza van.

- Én nem hiszem, hogy ők ketten tényleg smároltak – mondta Meda.

- Akkor Viv hazudott? – kérdezte harciasan Cat.

- Nem… természetesen nem. De mi van, ha meg sem történt, amit látott? Úgy értem…

- Úgy érted, átverték?

- Úgy értem, mi van, ha megjátszották az egész jelenetet?

- De hogyan…

- Erre csupán annyi a válaszom: Százfűlé-főzet. RBF-es anyag, elméletileg bármelyik, legalább ötödéves diák meg tudja főzni.

- És mit gondolsz, kik vették fel Lily és Sirius alakját?

- Ezt nektek kellene tudnotok – vélte Meda. – Mert erős a gyanúm, hogy egy veletek egykorú valaki követte el a dolgot. Azaz kettő. És amondó vagyok, hogy két olyan embert kell keresnetek, akik már akkor ferde szemmel néztek Vivre és Siriusra, amikor még össze sem jöttek. Van tippetek?

Pár percig némán törték a fejüket, én meg már kezdtem attól félni, hogy tényleg elalszom, amikor Cat végre kinyögte:

- Az a nagy helyzet, hogy csak Amy jut eszembe, mint potenciális Lily-változat.

- Kösz szépen! – reagált sértődötten a szóban forgó. – Különben akármelyik lány lehetett a toronyból, sőt, az egész suliból, hiszen Siriust sok lány meg akarja kaparintani. Szerintem ez a bizonyos rima most, hogy imádottja újra szabad, egyfolytában körülötte legyeskedik.

- Ó, akkor már csak röpke kétszáz jelöltünk maradt! – sóhajtott fel színpadiasan Cat.

- És mit gondolsz, ki lehetett Sirius bőrében? – faggatta Meda, szigorúan a tárgynál maradva.

- Úgy érted, abban az esetben, ha a teóriád valós? – kérdezett vissza Amy. – Nekem Nick Jonson ugrik be.

- Nem, nem! – vétózta meg azonnal Cat. – Nick Jonson azt a hetet egy az egyben itt, a gyengélkedőn töltötte, hála néhány vérszomjas kviddics-fannak.

- Akkor lövésem sincs. Ki akarna rosszat Siriusnak?

- Ki ne akarna rosszat Blacknek? – nevetett fel Amy.

- Akkor gyakorlatilag semmit sem tudunk – összegezte Meda optimistán.

- Még nem – javította ki Cat. – De fogunk, ha az RBF-eim mennek is rá!

- Ebben egyetértek! – így Amy.

Azt hiszem, ez a kihallgatott párbeszéd volt az a momentum, ami behozhatatlan előnyt adott az életösztönömnek az örökös búskomorsággal szemben.