Szerelmes vagyok.
Én szerelmes vagyok valakibe.
Képtelen vagyok felfogni!
Kábé ilyen gondolatokkal bámultam a plafont kora hajnalban az ágyamból. Persze szemernyit sem aludtam, miután úgy kettő körül Siriusszal visszalopóztunk a kastélyba, és hosszú csókcsata után (tudom, tudom, nyálas…) elváltunk abban a lépcsőfordulóban, ahol a fiúk és lányok részlege különvált.
Sok dolgot kellett volna átgondolnom, például, hogy akkor most hogyan állok Lilyvel. Megbántottam, ez tény, legalább annyira nem bíztam benne, mint Siriusban. Tulajdonképpen felesleges is azon agyalni, vajon kibékülünk e még valaha, hiszen a logikus és kézenfekvő válasz: nem. Lily helyében én biztos nem bocsátanék meg senkinek, lehetett az akármilyen jó barátnőm. Túl büszke és makacs vagyok, hogy elnézzek egy ilyen fatális hibát.
Ezért döntöttem úgy, hogyha úgy hozza az élet, hogy sikerül megfelelően elnézést kérnem Lilytől, megteszem, de nem várom, hogy meg is bocsásson.
A másik probléma, amin illett volna kicsit elmélázni, az az, hogyha nem Sirius és Lily smároltak… márpedig nem… akkor Ugyan Kik?
Na, ezeken kellett volna elmélkednem.
De valahogy semmi másra nem bírtam koncentrálni, csak arra, hogy mikor kel már fel a Nap. Hegyeztem a fülem, mikor hallom már meg végre a korábban kelők tompa motoszkálását, hogy én is kikelhessek az ágyamból, és újra láthassam Siriust.
Uramisten. Mikor változott ekkorát a világ?
Mikor virradt meg?!
Örök rejtély, mikor nyomott el az álom, de annyi tuti, hogy az első halk szöszmötölésre felriadtam.
Lily öltözött halkan. Más nem volt a szobában.
Amy ugye mikor itt aludt, mikor máshol, Cat pedig újabban szeretett el-eltünedezni. Mintha akarva-akaratlanul is Remus példáját követné.
- Szia.
Nem ijedt meg a hangomtól, csupán meglepődött. Pár másodpercre még a ruházkodást is abbahagyta.
- Szia – suttogta, és felhúzta a szoknyáját.
Felkászálódtam vízszintesből függőlegesbe, és vetkőzni kezdtem. Volna, ha nem veszem észre, hogy nappali ruháimban aludtam.
Remek. Hova a francba raktam a tiszta váltó blúzom?
De hát kit érdekel? Legfeljebb ma citromsárga, vasalt, fekete Che Guevara mintás pólóban megyek átváltoztatástanra. Ugyan már, nem mindegy? Én most még rózsaszín plüssbugyiban is jól éreztem volna magam, csak hát Amy öl, ha lopkodják a cuccait.
Ahogy felálltam, úgy éreztem meg, hogy nekem azonnal vizelnem kell, hát automatice rontottam befelé a fürdőbe.
Csakhát Lily épp fogat mosott – és közben fésülködött is – a csapnál, ezáltal majd’ az egész helyiséget elfoglalta. Csináltam egy hátraarcot, és kirobogtam.
- Várj, jöhetsz – bújt ki mellettem az ajtón.
Az egésznek semmi jelentősége. Apró figyelmetlenségek, amolyan “élünk egymás mellett békében” helyzet. Én nem erőltettem a közeledést, ő nem játszotta a hideg sértettet. Ez normális esetben iszonyúan zavart volna, olyannyira, hogy minden erőmmel azon lettem volna, hogy valahogy megoldjam a gondot.
Ám most szerelmes voltam, rózsaszínben – nnna jóóó, türkizben – láttam az egész világot, és pillanatnyilag semmi sem bírt jelentőséggel, csupán a mielőbbi találkozás Siriusszal.
Gyorsan pisiltem egyet odabent, majd magamra kapkodtam a ruháimat, és lázas kutakodásba kezdtem a fellelhető utolsó ép váltóblúzom után, amikor rájöttem, hogy sajna a négyből kettő elszakadt, egy meg tiszta homok meg fűnyom, a negyedik meg valószínűleg Caten, úgyhogy… marad a Che Guevara póló.
Máris szoktattam magam a két heti büntetés gondolatához, amit McGalagony fog rám mérni, mihelyst meglát az óráján egyedi szerelésemben.
Már épp sírógörcsöt kaptam volna, hiszen a büntetés a kastélyon kívüli andalgástól foszt meg, amikor valami telibe talált, és kizökkentett a kezdődő pánikból.
- Vedd fel – mondta Lily a szekrényből előbújva. – Vésztartalék. Ráérsz visszaadni, ha a manók megvarrták a tieidet.
Egy percig csak néztem rá, és nem értettem, ezt most minek. És most akkor mi van? Szent a béke? Vagy marad a távolságtartás? Lily élénkzöld szemeiből semmit nem lehetett kiolvasni.
- Köszönöm – mondtam.
- Nincs mit – felelte ő.
Bátor voltam: rámosolyogtam.
Szinte rögtön viszonozta.
De nem mentünk tovább. Egyelőre már ez is nagy lépés volt. Tudtam, fog ez menni. Nem lesz itt szükség hangos, zokogós bocsánatkérésekre, az idő megold mindent.
Barátok vagyunk.
Csak jobb most külön.

Két nap. Ennyi volt még hátra az első, azaz az átváltoztatástan RBF-ig. Felváltva tanultam éjjel-nappal Cattel, Amyvel vagy a Tekergők valamelyikével. De előfordult az is, hogy egy teljesen idegen csoporthoz huppantam le a könyvtárban. Mindig akadt valaki, akinek volt szabad tíz perce, hogy kikérdezzen.
Akármilyen nehéz volt, igyekeztem a magolásra szánt időt Siriustól minél távolabb tölteni, mert ha a közelemben érzem, akkor ott aztán nem lesz tanulás.
Most mit ragozzam tovább? Az élet mesés, pláne vizsgák előtt. És ha az ember egy büdös szót se tud, akkor nem izgul úgy, mint azok, akik betéve tudják az összes könyvet, tételt, varázsigét – használattal együtt.
Mondom; két nap volt még. Aztán néhány nehéz nap, és végre itt a nyár.
Végre? Hát én abszolúte nem vártam.
Ó, istenem, miért akkor kellett nekünk összejönni, amikor alig néhány nap után két és fél hónapra el kell válnunk?! Ez olyan igazságtalan!

- Viv!
- Szia, James. Mi újság? Minden rendben?
Már nem bírtam a kastély fojtott izgalmát, az örökös tétel-felmondásokat, hát hétfőn, ebéd helyett kivonultam a parkba. A szabadba, ami mindig megnyugtatott. Potter oda jött utánam. Pontosabban csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérjen, hiszen vizsgák ide, vagy oda, a Griffendél csapat az utolsó másodpercig edz.
Ez amolyan „Kviddics mindhalálig, és még azon is túl” felfogás.
Engem csupán az lepett meg, hogy míg Potter alig ért földet, már csatlakozott is hozzám, addig Sirius maradt a csapattal, és csak egy intéssel jelezte, hogy észrevett.
Nem sértődtem meg: a játék fontos neki. A mi időnk este jön el, a tóparton, vagy a dombon.
- Aha – felelt Potter, s közben a seprűjét markolva felvette az iramomat. – És veled?
Megtorpantam, és szembefordultam vele.
- Na, nyögd ki, mi a gond! Nem hinném, hogy a hogylétem miatt hagytad félbe a többiek izzasztását.
- Oké – adta meg magát nevetve. – Hát… Tapmancs mesélte, hogy újra együtt vagytok.
- Igen.
- Ezek szerint akkor kibékültetek.
- Logikád, mint a penge.
- Jól van, na, csak fura ezt így…
- Azelőtt is jártam már a barátoddal, akkor is ennyire…
- Nem, nem, félreértesz! – vágott közbe gyorsan. – Örülök, hogy megint jártok, de tényleg! Tapmancs újra a régi, és amint látom, te is alakulsz. Nem is erről van szó, csak… hát…
- Miért érzem úgy, hogy a dolgok mögött egy vörös, okoska lány bújik meg? – révedeztem.
Szégyellős vigyor jelent meg az arcán, de ez rögvest el is tűnt, hiszen James Potter mindenki szemében magabiztos, isteni, és soha nem érdekelte egy lány sem.
- De akkor sem értem, mi a problémád. Bocsi – közöltem őszintén.
- Csak nem értem, mit tud Tapmancs, amit én nem.
Magasra szaladt a szemöldököm, úgy a homlokom közepéig. Hát ennyire komoly a helyzet?
- Mindenki tudja rólad, milyen feminista vagy, vagy voltál, és évekig első sorból figyeltem én is, hogyan pattintod le a házbeli fiúkat magadról egyetlen jól irányzott megjegyzéssel. Megjegyzem, ez egy ideig számomra is vonzó volt. De aztán jött Evans… azaz Lily, és nem tudom. Megváltozott minden. – sóhajtott. – Sosem gondoltam volna, hogy lesz az életben egy olyan lány, aki miatt még a seprűt is képes volnék vitrinbe tenni.
Úgy álltam ott James Potter előtt, mint egy sóbálvány. Hát ez hihetetlen! Ő… ő tényleg, száz százalékosan, fülig szerelmes Lilybe! Ezezez… már bocs, de OLYAN ROMANTIKUS! Még akkor is, ha más szemszögből ugyanannyira érzelgős is.
- Hogyan segíthetnék? – kérdeztem kis szünet után. Ebben a percben éreztem, bármit megtennék, csak hogy valahogy közelebb hozhassam őket egymáshoz. Lehet, hogy Sirius miatt, de lehet, hogy a jó idő, a küszöbön toporgó nyár tette, vagy csak egyszerűen segíteni szerettem volna egy barátomnak… azaz kettőnek, de valamit mindenképpen tenni szerettem volna. Ha lehet.
- Csak beszélj vele – kérte olyan hangon, amit még soha nem hallottam tőle. – Te rendszerint azzal éred el a legtöbbet az embereknél. Ne hazudj jót rólam, legyél őszinte, csak könyörgöm Viv, csinálj valamit, mert ez így nem állapot!
Oldalra pillantottam; láttam, hogy Sirius minket néz. Nem féltékenyen – várakozón.
- Oké. Megteszem, ami tőlem telik.
Alig, hogy tőle megszabadultam, valaki más lépett mellém, és vette fel a ritmusom. Ám neki már felettébb nem örültem.
- Tonks, takarodj!
- Medára gondoltál, igaz?
- Mikor? – nyögtem fáradtam, mert már éreztem, ettől a marhától nem szabadulok könnyen.
- Mikor azt mondtad, van valaki a környezetemben, aki úgy szeret, ahogy én…
- Mindig valaki mást – fejeztem be a mondatát, helyesen.
- Igen.
- Miért hiszed, hogy Medára utaltam? Honnan veszed, hogy egyáltalán utaltam valakire?
- Rice, egyet biztosan állíthatok rólad: te sosem beszélsz ok nélkül.
- De jó, ezt se te mondod ma először – jegyeztem meg unottan, majd hirtelen beütött valami. – Akkor ez azt jelenti, hogy tényleg leszállsz Catről?
- Addig nem adom fel a reményt, ameddig együtt nem látom Lupinnal.
- És mi volt ez a Meda dolog?
- Meda dolog? Csak azt kérdeztem, rá akartad e felhívni a figyelmemet.
- Lehet, hogy igen, lehet hogy nem.
- Szóval őrá. Nem értelek, Rice. Te komolyan azt remélted, hogy lealacsonyodom egy stréberhez?
Újabb megtorpanás, újabb szembefordulás; ezúttal azonban kis híján egy orrba vágás kísérte volna a jelenetet.
- Egy: én nem remélek semmit. Kettő: nem értem, mit kérdezősködsz egy olyan lányról, akit mélyen lenézel. És ezt se most kérdezem tőled először. Három: Meda nem stréber, csupán veled ellentétben okos. Mint Cat. Lásd be, az ízlésed, és a felfogásod egymással tökéletes ellentétben áll. Épp ideje lenne, ha megtanulnál tisztelni másokat. És magadat. Mert jelenleg csupán az ösztöneit követő állat vagy.
Azzal a tudattal hagytam faképnél – megint -, hogy sikerült elérnem azt, amit a fizikusok, matematikusok, filozófusok, és a sikertelen színészek csak így jellemeznek: Nagy Büdös Semmi.

Este volt, olyannyira, hogy Lilyn, Caten, néhány idősebb lányon, és természetesen a szinte soha nem alvó Tekergőkön kívül már mindenki elvonult szunyálni. Már azon voltam, hogy én is bealudjak, ott a jó meleg kandalló előtt, amikor a Kövér Dáma feltárult, és két gúzsba kötött egyén zuhant be rajta. Mögöttük lépett be győzedelmes vigyorral az arcán – Meda.
Cat visítva talpra ugrott, és odaszaladt a földön nyögdécselőkhöz, a hátukra gurította őket, és felkiáltott.
- Tudtam!
- Elengednétek? – nyújtotta fel szorosan összekötözött kezeit Scott Donovan.
- Nem, nem – csóválta a fejét továbbra is angyali türelemmel mosolyogva Meda, a rangidős.
- Drága rokonkám – kezdte mézes-mázos, kedveskedő hangon Sirius. Úgy beszélt, ahogy az őrültekkel szokás. – Mire véljem viselkedésedet? Tudtommal a családban Bella az abnormális…
- Aha – helyeselt Meda.
- Akkor meg miért te ejtettél foglyokat? – kérdezte Potter.
- És miért a klubhelyiségben tárolod őket? – így Remus.
- A hullaházba mégsem vihette, hiszen még élnek! – méltatlankodott Cat, csak hogy vitatkozhasson a fiúval.
- Múló állapot – csikorgatta a fogait tőle eléggé szokatlanul az amúgy szelíd és mindhalálig jóindulatú, végzős Black.
Cat egyik lábával a másik alakot is teljesen a hátára fordította. Meglepődve állapítottuk meg, hogy Anne Cole, Sirius azon szőke hódítása, aki közvetlenül előttem kosarazta ki őt. (lásd 2. fejezet – a szerk.)
- Na jó – sóhajtottam. – Mit követtek el ezek a jómadarak?
- Ó, semmi különöset – vont vállat tettetett közönyösséggel Meda. – Csupán úgy intézték, persze vitathatatlan jó szándékkal, hogy lásd őket smárolni – a TI alakotokban.