12.

Szabadulás

-         Kisasszony.

-         Igen, Madam. – épp most vizsgált meg, ezért nem igazán értem mit akarhat. A gyógyszereimet is bevettem már. Csak nem valami új löttyöt akar velem lenyeletni?

-         Mit szólna, ha mint karácsonyi ajándék felmehetne, és a többiekkel tölthetnél az ünnepeket.

-         Jaj, nagyon szeretném. Kérem! – mint egy három éves kis gyerek, de a cél érdekében mindent, ugyebár.

-         Két feltétellel. – szólt nagyon komolyan.

-         Igen? – sürgettem.

-         1. Szedi rendszeresen a gyógyszereket.

-         Persze.

-         2. Sokat pihen, és nem lesz fen sokáig.

-         Rendben. – bár ez már három volt.

-         Na, ne is lássam!

Persze tudom, hogy nem azért engedet el, hogy én a barátaimmal töltsem a karácsonyt. Ennyire még én sem vagyok naiv. Valószínűbb, hogy ő is hazautazik a családjához. De az ok nem érdekel, a lényeg a végeredmény.

Szinte repültem a lépcsőkön. A kastély még aludt, a tegnap esti bál után. A Dáma kicsit bosszankodott, mikor felébresztetem, de annyi baj legyen.

-         Megyek Lilyhez – szaladt le James a lépcsőn.

-         Nem hinném. – cammogott le mögötte Sirius nagy ásítások közepette.

-         Miért? – fordult vele szembe. És fogadni mertem volna, hogy nagyon csúnyán néz.

-         Mert itt vagyok! – ugrottam a nyakába. Még szerencse, hogy jó kondiban van.

-         Kiengedtek? – ölelt át miután kikászálódtam a nyakából.

-         Igen. Fitt és friss vagyok, egészséges szervezet. – nevettem.

-         Remekül hazudsz! – nevettek a fiúk. – A Madam sosem engedne ki ilyen hamar, csak ha szeded a gyógyszert, és sokat pihensz. – kántálták.

-         Jó, igazatok van.

Akaratom ellenére leültetek a kanapéra. Az egész Griffendélben összesen hárman marattunk. Családias hangulat. A többiek haza mentek ma hajnalban.

-         Köszönöm a randi naptárat. Használni fogom. – vigyorgott Black.

-         Ebben biztos voltam.

-         Én miért nem azt kaptam? – durcizott be James.

-         Mire kellene az neked? – villant meg a szemem. Hiába néztem szúrósan, de James továbbra is csak mosolygott. Én is csak nőből vagyok, és féltékeny voltam.

-         Igazad van. Sokkal hasznosabb ’A 100 leggyakrabban használt átok.’ Már találtam is egy jót, amit ki akarok próbálni Pi…

-         James!

-         Bocsi.

-         Nem azért adtam, hogy szekálj másokat, hanem, hogy védekezni tudj.

-         Tudom, tudom.

-         Ma karácsonyi vacsi. – váltott témát Sirius. – Ilyenkor tesznek ki csak magukért a manó.

-         Mi lenne, ha addig is kimennénk? – vetettem fel az ötletet.

-         Nem. – vágták rá egyszerre.

-         És miért nem?

-         Mert ebben a pillanatban engedtek ki a gyengélkedőről, és pihenned kell. – magyarázta türelmesen James.

Kellett nekem két ilyen atyáskodó pasi a nyakamba? Semmi bajom, de úgy tesznek, mintha halálos beteg lennék. Idegesítőek!

-         Gyönyörű vagy! – köszöntött lent James.

-         Kösz, bár csak egy normálisabb talár van rajtam.

-         Ne, szerénykedj! – vigyorgott Black. – Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én személy szerint mindjárt éhen halok. – bólintottunk, és én is elindultam utána.

-         Várj. – fogta meg James a karom. – Én még nem adtam oda a karácsonyi ajándékod.

Felém nyújtott egy hosszú arany láncon függő rubin medált. Jellemző vörös és arany. Megcsillant a tűzfényben. A kő belsejében egy P betűt láttam kirajzolódni.

-         P, mint Patricia, Peggy, vagy Piton? – viccelődtem

-         Potter. Az édesanyámé volt. – szólt halkan.

-         Nem fogadhatom el. – visszakoztam. Még is csak a hallott édesanyáé volt. – Ez túl sokat jelent számodra.

-         De, én ezt neked szántam. – remélem tudja, hogy ez több jelentésű mondat volt. A nyakamba csatolta. – És most indulhatunk.

Lerohantunk a lépcsősorokon. Az előcsarnokban megláttuk Siriust, aki neki dőlt egy oszlopnak és szemtelenül vigyorgott. De, hát mit várhatnánk tőle? Hisz, ő Sirius Black. Nem bújhat ki a bőréből.

-         Indulhatunk? Bent már csak ránk várnak.

Egymás mellett beléptünk a terembe. Minden szem ránk szegeződött. Nem mondom, nem semmi trió vagyunk, és a belépőnk is hatásos volt, de azért túlzásba nem kéne esni. Szerencsére az összes Mardekáros elutazott. Biztos, valami Aranyvérű bál lesz, vagy ilyesmi. Rajtunk kívül még két Hugrabugos volt itt, ők is testvérek, és négy Hollóhátas. S a tanárok közül is sokan haza mentek az ünnepekre.

McGalagony szúrósan nézet ránk, valószínűleg nem tetszet neki, hogy pont az ő diákjai érkeznek utoljára.

-         Ennél már csak a halál lehet pontosabb. – nézte nevetve az óráját Dumbledor. – Kérlek titeket, üljetek le. – mindig is mondtam, hogy érdekes fazon, jó értelemben persze.

Helyet foglaltunk a még üres három széken.

-         Akkor, jó étvágyat kívánok mindenkinek, és kellemes ünnepeket! – tapsolt egyet és az asztal roskadásig telt meg étellel és itallal. Na ezt sokáig gyakorolhatta. – Miss. Evans örülök, hogy kiengedték a gyengélkedőről. – hunyorgott rám az igazgató. Bár mindenki tudja, hogy az ő keze is jócskán benne van. – Sejtem, hogy ennek örömére jó sok időt töltött a szabadban.

-         Töltöttem volna, de két önkéntes ápoló megtiltotta. – néztem szúrósan a fiúkra.

-         Legalább valamit jól csináltak. – morogta egy idős tanár. Valószínűsítem, hogy LLG taníthat, mert néhány testrésze hiányzott.

Elfogyasztottuk már a vacsora nagy részét, amikor az igazgató ismét megszólalt.

-         Érdekes, hogy néhány Mardekáros diákunkat sajnálatos módon baleset érte. – somolygott a pohara felett. – Épp a minap, szép kis átok sorozatott adtak le a támadók. Kíváncsi vagyok kik lehettek az illetők? – gondolkodva nézett fel az égre. – De ezt valószínűleg soha nem tudom meg. – Persze, hisz már tudja.

-         Na, vajon kik lehettek? – rúgtam bokán Jamest, jelezve, hogy ezt még megbeszéljük. Ő csak zavartan mosolygott és evet tovább.

-         Auu! Ezt mért kaptam? – suttogta Black.

-         Én csak tovább adtam. – fejtette ki James. Ebből rájöttem, hogy Sirius is kaphatott egy bokarúgást.

Vacsora után Dumbledor után szaladtam. Hagy jegyezzem meg, hogy korához képest baromi jó formában van. A fiúkat elég nehéz volt leráznom, mert a fejükbe vették, hogy testőrösdit játszanak.

-         Igazgató úr! Volna egy perce?

-         Persze. – várt be. Én addig is, még odaértem kifújtam magam.

-         Tanár úr, akik megtámadtak igen különös dolgokról beszéltek.

-         Miről? – kíváncsiskodott. Látszott rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.

-         Egy Nagyúrról, és valami feladatról beszéltek. Meg arról, ha elrontják büntetést kapnak.

Egyszerre elkomorodott az arca. Gondolom kisebb gondra számított.

-         Csak ennyit hallott?

-         Igen.

-         Köszönöm, hogy elmondta. Igen sokat segített. – elgondolkodott. Egyszer csak rám nézett, mintha akkor jött volna rá, hogy még ott állok. – Mennyen csak, Mr. Potter már biztos aggódik. – kacsintott. – Kellemes karácsonyt!

-         Önnek is. Viszont látásra.

-         Na, mit beszéltél az öreggel? – nyúlt el a kanapén Black. Valószínűsítem, hogy az egész iskolában ő az egyetlen, aki így meri nevezni őt.

-         Csak kellemes ünnepeket kívántam.

-         Aha. Te tudod. – ölelt át James.

-         Ezt meg, hogy értsem?

-         Sehogy. – vigyorgott. Óóó ezt a nagy gyereket!

-         Ezek szerint mehetünk ki? – egy próbálkozást megér.

-         Nem! – vágták rá egyszerre. Micsoda összhang.