Izgalmas nyár volt, annyi szent. Talán az összes vakációm legjobbja. Igaz, mikor az eleddig turnusokban érkező rokonság egységes hordába tömörülve rohamozott meg bennünket egy június végi szombaton, kicsit bepánikoltam, de hál’ istennek, ezúttal hamar távoztak. Hogy miért, nem részletezném, mert nincs kedvem az öregek rendszertelen bélműködését, és heti orvosi kivizsgálását részletezni, szóval…
De még mielőtt belekezdenék szokásos augusztus 31-i Évösszegzésembe, melyet oly nagy élvezettel olvasnak családom kíváncsibb tagjai – igen Ritty, rád gondolok, és nem Vica, persze, hogy te fülig szerelmes vagy, hogy is feltételezném, hogy hülye húgod marhaságait bújod, amikor herceged terjedelmes levelei fölött is csöpöghetsz -, feltennék egy kérdést valakinek, aki ugyan nem lopkodja a naplómat, de tudom, hogy az elkövetkezendő, itthon töltendő hat hónapban fogja:
ANYÁM, HOGY TEHETTED EZT VELEM?!

*szünet, mely alatt (jelképesen) bevettem egy Xanaxot, végigbőgtem dühömben az Egy rém rendes családot és még kétszer fordítottam el a kulcsot a zárban.*

Anya terhes. Három hosszú hónapja.
Hát vak a jóisten, hogy közénk akar szabadítani még egy lelket?! Az a kölyök máris a bűnösök toplistáján kezd…

*újabb szünet. Eljátszom a gondolattal, hogy tényleg beveszek abból a gyógyszerből.*

Mikor júniusban hazaérkeztem, nem szólt senki a jó hírről. Nem sokkal utánam apa elhozta Vivet a pályaudvarról, de még ekkor sem mondtak egy árva szót sem Arról. Róla. Mindegy.
Mellesleg testvérkém állapotát tekintve jobb is, hogy hanyagolták a témát, mert ha az első közös vacsi alatt dobják be, hogy: „hé család, bővülünk!”, Viv tuti szíven szúrja magát a villájával.
Nem sokkal ezután volt egy beszélgetésünk a tetőn, és ott világossá vált számomra: valami baj van. Viv nem az a Viv volt, aki kezdő ötödévesként felugrott az Expressre szeptemberben.
Megváltozott.
Aztán reggel, miközben a Cartoon Network-öt néztem bódultan, egy nagy tál kukoricapehellyel a kezemben, nyílt a hátsó ajtó és trendi kis mintás pizsiben, mezítláb besurrant tesókám.
Bámultam rá, mint szende szűz a Dávid szoborra, de ő csak homlokon puszilt – (undorító) -, majd vihogva – VIHOGVA – felszökdécselt az emeletre.
Igen, asszem ekkor döntöttem el végleg: mégis inkább Jeanne d’Arc lesz a példaképem, nem Viv.

- Hogy lehet az Eiffel-torony fallikus szimbólum?
Ezzel a kérdéssel tört be nyugodt életünkbe Ritty – igen te, te kis csupasz béka! -, a macskás néni frissen elhalálozott szomszédjának feketére mázolt házának új lakója. Sheldanék június utolsó hetében költöztek, s ezt követően Ritty mindennapos vendég lett minálunk.
Azóta persze családtaggá avanzsáltam, hiszen anya imádja, hogy Ritty mindent betermel válogatás nélkül, amit elé tesz, apát hidegen hagyja, hány ember elől kell eldugnia a távkapcsolót, Viv meg egy ideje már úgyse köztünk él.
Ámde Ritty eme mélyen filozofikus kérdésére még ő is felkapta a fejét.
- Te lány, nem nézed túl sokat a Spektrumot?! – kérdezte döbbenten.
- Nem ott láttam - csüccsent le mellé a díványra fogadott hugink. – Jem, te érted?
- Nem.
- Jó, mert én se. Az Eiffel-toronynak nincs is olyan alakja, mint egy…
- Rittyke, nem vagy éhes? – vágott közbe a legjobbkor a rangidős. – Szolgáld ki magad. Most!

A június körülbelül ebben a nyugodt, békés hangulatban telt el. Napoztunk, éjszakákat TV-ztünk át tesómmal egy ágyban, sztoriztunk, nevettünk, veszekedtünk… élveztük, hogy újra együtt vagyunk, és még mindig tökéletesen testvéri a kapcsolatunk.
Testvéri. Hogy én mennyit agyaltam ezen a kifejezésen azután az ominózus júliusi vacsora után!
Merthogy anya akkor, ott, konkrétan a sült borda és a csokifagyi között jelentette be a nagy hírt, miszerint:
- Januárban szülünk!
Na már most. Ez a két szó így önmagában marhára nem mond semmit. Pláne nem egy laktató étkezést követően, síkhomály állapotban. Ennek fényében természetes, hogy úgy reagáltunk, ahogy.
- Hát én ugyan biztos nem! – így Viv, a fejét csóválva.
- Mind egyszerre? – így meg én.
Aztán esett le.
Viv, a székről.

- Ölj meg, Jem! Könyörgöm, ölj meg!
Csendben, áldott sokkos állapotban követtem a tekintetemmel az ágyról, miközben Vica ösvényt taposott a mohazöld padlószőnyegen.
- Ööö…
Ezt kielégítő válasznak véve harciasan szembefordult velem, és artikulálva, két kezével hadonászva folytatta.
- Évek óta hirdetem mindenhol a feminizmust, Jehova tanúi elbújhatnak az én lelkesedésem mögött! Sorban pattintottam le magamról a jobbnál jobb pasikat, nehogy egy gyenge pillanatomban gyereket szüljek valamelyik debilnek, erre anyánk MIT TESZ?! Na?
- Emlékeztetnélek, hogy Sirius még mindig a fiúd.
- Csinál nekünk kistesót! Hát normális dolog ez?!
- Nézd, ha apával még mindig ennyire szeretik egymást…
- Szeressék! De minket is!
Elvigyorodtam.
- Jem, nehogy magadra vedd, de anya már nem fiatal, és annak idején a te születésednél is fellépett némi komplikáció. Nem szeretném, hogy anyunak bármi baja essen!
- Azaz kistesót sem szeretnél.
- Azt meg aztán főleg nem – legyintett.
Tudtam én, hogy ő is örül! Be nem vallotta volna a világ összes feminista prózájáért sem, de elég jól kiismertem már.
- Nem bazsalyogj, hugi, te még nem tudod, milyen, ha kisbaba van a családban! Most nem az éjszakai felsírásokról beszélek, az minket nemigen fog érinteni, hiszen suliban leszünk, de egy kistestvér felborít mindent, amit már sikeresen megszoktál.
- Nem értelek – jelentettem ki, alig leplezve boldogságomat.
- Na jó – sóhajtott. – Induljunk ki a házból. Hány szobánk is van?
- Öhm… van lent a háló, itt fent a tied, meg az enyém, plusz a nappali, fürdő, konyha… na és?
- Két szoba és a háló – ismételte.
Továbbra se értettem, mire akar kilyukadni.
- Jem, ha két szobánk van, hova rakják majd a babát?
- Hm. Gondolom be, magukhoz.
- Persze. Tizennyolc évre.
- Hát nem, mert… - elakadtam.
Hoppá, hoppá. Na, várjunk csak egy percet!
- Érted már? – tudakolta Viv. – De ne aggódj, úgyis az én szobámat kapja meg, az meg nem probléma, hiszen a Roxfort elvégzése után úgyis elköltöznék.
- Nem lenne muszáj, ha nem vennék el a saját szobádat!
- Hát körülbelül ezért nem szeretnék kistesót.

Viv, úgy tűnt, túl is tette magát a kezdeti sokkon, mert velem ellentétben egyszer sem kapott a szívéhez, amikor anya hűtőre függesztett ultrahangos felvételein átnézve kutatott kaja után a frigóban.
Igaz, ő mindig is az a fajta ember volt, akit ha felhúztak, kiüvöltötte magát, aztán magasról tett az egész ügyre.
Én azonban komoly válságban voltam. Egyrészt továbbra is repestem a kistestvér hírre, másrészt dühös is voltam, amiért ezzel elvesztem imádott nővéremet.

Ritty szülei hivatali emberek, ebből adódóan évi három-négy alkalommal muszáj volt részt venniük egy-egy bálon.
Kiábrándító.
Ám hála a két család szoros szomszédi kapcsolatának, július 13-án mi is hivatalosak lettünk a soron következőre.
Isteni volt. Életem leghosszabb éjszakájaként emlegetem azóta.
Először is a ruhák.
Anyának kismamaruha, természetesen.
- Van olyan estélyiben?
Nem volt, de nem baj, mert anyának még pocakja sem volt. Viszont életemben nem láttam még felnőtt embert így cirkuszolni nyilvános helyen.
Apának öltöny.
Két teljes napig jártuk Írország üzleteit, mire ráeszméltünk, hogy apánk akár a saját, régebbi öltönyei közül is választhatna egyet.
Viv nem hisztizett; kijelentette, hogy nem jön, pár nélkül meg aztán végképp nem, és bezárkózott a szobájába. Ami ugye már nem sokáig az övé.
Ugyanezt az indokot használtam én is: nincs párom, nincs egy rongyom sem, hagyjanak nekem békét.
Gondolom nyilvánvaló, hogy elmentünk. Volt ám párunk is.
De nem Derrick, és nem Sirius. Csak Ritty két idióta bátyja.

Hogy egy bál hogy is néz ki, az egyikünknek sem újdonság. A Beauxbatonsban évente rendeznek, a Roxfortban úgyszintén, bár ott jóval visszafogottabbakat. Különben mind egy sémára épül: puccos rucik, spicces papák, parfümbűzös nyanyák, sznob nagyemberek.
Meg mi.
Egy hatalmas teremben gyűltünk; legalább hétszázan. A zenekar unalmas szalonzenét játszott, émelyítő puncsszag terjengett a levegőben, ami lassan keveredett valami undorító testszaggal, hogy az elénk tálalt látványkajákról már szót se ejtsek.
Életemben nem ettem még négy fogást úgy, hogy éhesen álltam fel az asztaltól.
Ha tetézni akartam saját nyomorom, csak rá kellett néznem a nővérem arcára: maga volt a tiszta bánat. Lassan egy hónapja nem látta kis hercegét, ráadásul mérget mernék rá venni, hogy egész este a múlt karácsonyi bál járt az eszében, ahol… hát hogy mi történt, azt csak ők ketten tudhatják, én ugyanis egy aranyos szőke sráccal táncoltam, és nem értem rá idegbeteg rokonomat figyelni. Elég csak annyi, hogy utólag kiderült, minden ott kezdődött el kettejük között. Úgy igazán.
És ezért érezte magát olyan pocsékul Viv.
Holott neki nem is kellett undorító sikamlós ruhacsodában feszítenie. Nem. Viv szemrebbenés nélkül eljött farmerban és Castro feliratú felsőben. De ami a nagy szám, hogy abszolúte nem érdekelte, hányan bámulják meg a tömegből. Az sem zavarta, hogy anya megállás nélkül fenyegetőzött, miszerint egész nyárra kiterjedő szobafogság vár rá hazaérkezésünk percétől kezdődően.
Mondom, mindez hidegen hagyta.
- Elegáns… - jegyeztem meg én is, mikor összefutottunk a bálterem ajtajában. (Viv taxival érkezett arra hivatkozva, hogy otthon felejtette a bugyiját, amiért ugye csak nem fog Ritty idősebb bátyjával kettesben hazaugrani, hát ezért nem tehettek anyáék semmit az ellen, hogy Vica magára haragítsa a felső tízezer itt tartózkodó részét.)
- A tűsarkúval elértem a célt – vonta meg a vállát, és betuszkolt a csarnokba.
- Túl is lőttél rajta.

Éjfélig nem is történt semmi. Vivet nem merte felkérni se a párja, se senki – az ok egyértelmű. Engem is békén hagytak, mert tapodtat sem mozdultam mellőle. Anyuék órák óta a táncoló tömegben keringőztek, Ritty szülei úgyszintén.
- Mi a francnak kellünk mi ide?!
Az események körülbelül akkor pörögtek fel, amikor Ritty kitalálta, hogy szerezzünk valahonnan kaját, jobb híján a konyháról, mi meg örülve a szabadulás lehetőségének, ugrottunk is.
Csakhogy. A konyha dugig volt jól szituált, pocakos férfiakkal, és ízlésesen zabáló, ékszeres nőkkel. Jóformán be se fértünk.
Vivnél itt szakadt el a szalag.
- Hazamegyek!
Ezzel sarkon fordult és el is indult a tömegen át, a csarnok másik végében levő ajtó felé.
Félútig jutott.
Ott ugyanis elkapta egy kar, és tulajdonosa magához rántva határozott léptekkel vezetni kezdte. Akárhogy meresztgettem a szemem, csak azt láttam, hogy Viv a srác arcába néz, majd szája elé kapja a kezét, és erősen átöleli. Nem nyakon vágja – átöleli.
Ki érti ezt?
Átvágva a népen szúrtam ki először Catet és Remust, akik Viv barátai a Roxfortból, és olyannyira el voltak merülve egymásban, hogy már a látványuktól is zavarba jöttem. Tovább nyomulva mintha Amyt is láttam volna egy magas, vállas fiúval, de erre nem mernék mérget venni.
Aztán úgy öt méterre Vicáéktól végre felismertem a távolból még csak nem is ismerős srácot – Sirius volt. Hogy hogyan került oda, egyáltalán honnan tudta, hogy mi ott leszünk azon a bálon, a mai napig rejtély számomra. Nem is fontos.
A lényeg, hogy Sirius ott volt, Viv pedig úgy sugárzott a boldogságtól, akár Csernobil.

Újabb két hét nyugi következett, hál’ istennek a beígért szobafogság és dührohamsorozat nélkül. Hogy egyértelműen ábrázoljam a július fennmaradó részét, elmondanám, hogy legfőbb problémakörünk körülbelül így nézett ki: hogyan lehetne megoldani, hogy a kocsibeállón napozva bámulhassuk az MTV-t?

Kis szünetet tartok a naplóírásban, ugyanis ha jól hallom, valaki valamit összetört odalent.

Miért nem szólt senki, hogy a terhes nők képesek elsiratni az elsőszülöttjük által darabokra tört üvegbögrét?!

Megoldottam az odalent kialakult káoszt, tehát akár folytathatom is a nyári beszámolót.
Ott tartottam, hogy augusztus.
A nyár legjobb része volt ez az utolsó hónap. Nem csak azért, mert a báli eset után anya egy szokatlanul rosszullétmentes reggel vidáman felvetette azt az ötletet, hogy Viv meghívhatná egy-két hétre hozzánk a fiúját, meg pár barátját, hanem mert eme nagylelkűség közepette az én választottamról sem feledkezett meg.
Apropó: az én választottam.
Hát ő Derrick. Magas, orrpiercinges, szőke kefehajú, szabadidejében fekete cuccokban járó, rémisztő dübörgő zenerajongó.
A megtestesült Női Vágyálom.
És ő az enyém. (És még aggódnom sem kell, mert idén a „hűség” dívik, nem a „félremenés”, szóval szép az élet.)
Na de vissza az eredeti témához: Viv a fellegekben járt egész nap; alig bírt megülni a hátsóján, míg megírta drága barátainak a meghívót.
Aztán másnapig hallgathattam, mennyire jó lesz, ha végre megérkeznek.
- Igen, jó lesz – hagytam rá, közben pedig azon járt az agyam, hogyan mutatom be drága szüleimnek Derricket úgy, hogy anya ne vetéljen el ijedtében.

*anyának le kellett vinnem egy kismama katalógust, amit Viv dugott el még mielőtt Siriusék betoppantak volna. Merthogy balszerencsés túl sok embernek elújságolni a babahírt, amíg az említett „kisangyal” ki nem bújik… onnan, ahonnan ki kell bújnia. Brr… te jó isten, ma még egy szülős videó is vár rám!*

Végül Viv barátai mind egyszerre jelentek meg az előszobánkban a meghívás utáni reggelen. Emlékszem, attól a szent pillanattól nem volt egy percig se csend a házban. Amit ugye nem is igényelt senki, hiszen nincs is viccesebb hajnali fél háromkor Lily Evans és James Potter vitáját hallgatni.
- Nem alszom a közeledben, Potter! Azért, mert Black Viv szobájába vágyakozik, nekem még nem kell átköltöznöm az ő helyére!
- Pedig csak ott van hely, Evans, lásd be! Naaa, gyereee! Nyugi, nem nyúlok hozzád! Nagy lesz a kísértés, hiszen sötét lesz, meg minden, de ha nem akarod, akkor nem…
De ha ez épp elmaradt, és csak sürgős pisilési kényszerem miatt virrasztottam, első sorból nézhettem végig, ahogy nővérem kis szerelmével kéz a kézben kiszökik a házból az ablakon keresztül.
Hogy hova mentek, és legfőképp mit csináltak? Jobb azt nekem nem tudni…

Már egy hete motellé vált az otthonunk, amikor végre Derrick is megérkezett; s vele együtt a pillanat, amikor eldől, maradok Rice, vagy kiskamasz létemre szégyenszemre pakolhatom a cuccom, és…
- Szia! Derrick, igaz? – törte meg a kínos csendet Viv, tündöklő mosolyt villantva a kissé zavart barátomra.
Sejtettem ám, ki mit láthatott meg benne!
Anyám a legvadabb rémálmát.
Apa anya legvadabb rémálmát.
Viv – kis késéssel – legújabb áldozatát ismerte fel, akinek elmesélheti feminizmusa legmeghökkentőbb történeteit, próbálva őt minél messzebb űzni a közelemből.
De a nővérem ezúttal túltett önmagán, és nemes egyszerűséggel megmentette az életemet. Mert Derrick nem az a bamba tuskó, amilyennek első ránézésre tűnik. Nem.
- Szia – rázta meg Vic kinyújtott kezét, ezzel bevágódva a család összes tagjának kőkemény szívébe.

Az augusztus jelesebb eseményei tulajdonképpen ezzel fel is lettek sorolva. Napközben vagy mind együtt róttuk a várost, vagy párokra szétválva keringőztünk a környéken. Viv és Sirius valahogy mindig a tavaknál kötöttek ki, a lakótelep szélén, Lily és James rendszerint vagy Remusékkal vagy Rittyvel és két bátyjával kibővülve hülyültek a játszótéren, mi meg… hát, Derrickel még erősen fejlesztenünk kell a beszélgetés tartósabb változatát, mert mi pajzán módon szinte csak smároltunk álló nap, vagy fent, a szobámban, vagy lent, a nappaliban.
Ezért jó a nyár.

Viv barátai három hétig nyaraltak nálunk, feldobva ezzel jóformán az egész környék életét. Ugyanis akárki akármit mond, a kviblik igenis jóban vannak a varázslókkal! Nem mind, de az én szomszédaim igen.
Először, tíz nappal a szünet vége előtt, Lily utazott haza, sürgős bagolyra hivatkozva (Szerintem csak érezte, hogy egyre nehezebben mond nemet James Potternek, de hogy mire is mondott nemet annyiszor, az vagy korhatáros, vagy én voltam olyan lüke, hogy nem jöttem rá.)
Őt másnap Cat követte. Bátran kijelenthetem, hogy ő Viv eddigi legértelmesebb barátnője, akit én is ismerek. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki olyan visszafogottan, és a környezetére való tekintettel tud szerelmesen turbékolni a párjával, mint ő. Ha a júliusi bált nem vesszük, azt gondolnám, náluk ez az IZZÁS.
Pedig nem.
Csak ők olyan komolyan veszik egymást; annyira bíznak a másik szeretetében, hogy nincs szükségük mások figyelmére.
És szerintem nincs ennél szebb dolog a világon.
Anyám szerint is csak a szülés veheti fel vele a versenyt.
Ha-ha, felőlem utalgathat amennyit akar, én akkor sem mozdulok ki Franciaországból, ameddig a Kismanóval haza nem engedik a kórházból! Nem, nem! Én gyenge vagyok, és a végletekig nyápic. Ha meghallom anyát vajúdni, kirohanok a világból!
(Viv pedig újra áttér a feminizmus hirdetésére, de mostmár végleg.)

A másik meglepetés számomra Sirius Black volt.
Már a tavaly karácsonyi bál óta sejtem, hogy komoly szándékai vannak a nővéremmel, de akkor még úgy hittem, Vivben a szabadságösztön győz majd. Ezzel a biztos tudattal mentem vissza újévkor a Beauxbatonsba is, és egészen a Fekete Borítékig abban a hitben voltam, hogy Viv örökké az én szingli nagytesóm marad.
De aztán Trini temetésénél ráébredtem, hogy az ő szíve már rég repes valakiért.
Hogy miért?
Szombat éjjel, pár órával a temetés után kábult állapotban vánszorogtam fel az emeletre. Anyáék egész délután vigasztaltak, és bizonygatták, Trini halála nem jelenti azt, hogy minden rokonunk el fog hunyni a közeljövőben. Nem hittem nekik.
Szóval, ahogy lenyomtam a kilincsemet, meghallottam Viv fojtott zokogását a szomszéd szobából. Hallottam azt is, amit nyöszörög.
Sirius után sírt.
Egész éjjel.

Mindebből simán következtethettem arra, hogy kettejük közül igazából Vic az, aki komolyan vette a kapcsolatukat.
Aztán év vége előtt két nappal kaptam tőle egy baglyot.
Emlékszem, egy szál semmiben, visítva rohantam körbe a hálótermet, mikor elolvastam tesókám beszámolóját arról, hogyan békült ki, s jött össze mostmár tényleg Siriusszal.
Hogy mindebből milyen következtetést vontam le?
Vannak még valóra váltható mesék, hiszen a szőke herceg és az álmodozó királylány még a mai ember szívében is ott él, legyen az aranyvérű, ex-szoknyapecér varázsló, vagy feminista múltú boszorkány.


*anya most üvöltött fel, hogy azonnal vigyem le neki a többi baba katalógust, továbbá Vivet is, hadd fojtsa meg, ha valóban kihajigálta az újságait és nem csak az én bambaságom miatt nem találjuk őket sehol.
Anya még nem tudja, hogy Ritty tegnapi szülinapi zsúrján nem csak apa sportlapjai semmisültek meg a tortáról leforduló, égő gyertyák okozta tűzvész során…*

*Istenem, de jó, hogy mindjárt vége a nyárnak!*