James, Lily, Sirius és Remus a kviddicsezni induló fiatalok után nem sokkal lépett be a konyhába. Tonks, Remus legnagyobb bánatára úgy döntött, meglátogatja a családját.

  - Ki beszélt itt kviddicsről? – kérdezte kíváncsian James Mrs Weasleytől.

  - Van egy közeli kis pálya fent a dombon, az erdő mögött – válaszolt Mrs Weasley. – Oda szoktak járni játszani a gyerekek.

  - És a muglik? – ráncolta a szemöldökét Lily.                       

  - Oh – legyintett Mrs Weasley. – A fák elég takarást biztosítanak, de persze nem lehet olyan magasra repülni..

  - Nem nézzük meg őket? – nézett James a többiekre. Kíváncsi volt, hogy repül a fia.

  Lily rögtön beleegyezett a dologba és Siriust sem kellett sokáig győzködni. Remus is szívesen ment velük, ezért aztán rögtön elindultak az erdő felé. Egy ideig csendben baktattak, de James túl kíváncsi volt, ezért végül kikívánkozott belőle a kérdés.

  - És… hogy repül Harry?

  Sirius lopva rávigyorgott Remusra, aki megértette, mit akar barátja.

  - Nos… - kezdte Sirius töprengve. – Annyira azért nem borzalmas…

  - Mi!? Ilyen rosszul játszik? – szörnyülködött James.

  - Hát… - Sirius megvakarta a fejét, mintha azon töprengene, mennyit áruljon el Jamesnek. – Van néhány dolog, amiben jó… de a repülés… - Nem folytatta a mondatot, hiszen nem akart hazudni barátjának, csupán megviccelni egy kicsit. De hogyha végigmondta volna a mondandóját, akkor valahogy így folytatta volna: „…abban nemhogy jó, hanem egyszerűen fantasztikus.”

  James teljesen lelombozódott. Annyi szuper és felülmúlhatatlan dolgot művelt a fia, és pont a kviddicshez nem ért! A kviddicshez! James el sem tudta képzelni, hogy történhet ilyen. Nagyon jól emlékezett rá, hogy Harry még járni is alig tudott, de milyen nyűgös lett, mikor kivették a kezéből James régi seprűjét.

  Lily kemény hangja szakította el a gondolataitól.

  - James! Ne mondd, hogy ennyi miatt most csalódsz Harryben! Ő a fiad! Ne azon múljon a büszkeséged iránta, hogy tud-e kviddicsezni vagy nem!

  James sóhajtott egyet. Be kellett látnia, hogy szerelmének igaza van. Teljes mértékben. Átkarolta Lily derekát és egy csókot adott az arcára.

  - Igazad van… - mondta. – Ne haragudj…

Így folytatták az útjukat a dombon felfelé. Negyed óra séta után végre megpillantották a kviddicspályát, és az első, amit megláttak, a seprűjével együtt, szinte függőlegesen száguldó Harry volt. Olyan tíz méterre lehetett a pálya füvétől, és Fred már egy ideje visszakormányozta a seprűjét vízszintesbe.

  James elhűlve nézte a fiút – azt hitte, nem képes irányítani a seprűjét, hiszen olyan gyors volt, akár egy rakéta. Lily is úgy érezte, rögtön megáll a szíve, és felkiáltott: - Harry!

  A fiú azonban mintha nem is hallotta volna – talán így is volt, hiszen annyira koncentrált a föld felett lebegő cikeszre, amit Lily és James nem láttak. Az apja már emelte is a pálcáját, hogy a fia segítségére siessen, de mielőtt bármi mást tehetett volna, Sirius a karjára tette a kezét és mosolyogva nemet intett a fejével.

  James nem igazán értette még a dolgot, csak miután újra a pályára irányította a tekintetét. Észre is vette a cikeszt, és a felismerés a megvilágosodás súlyával hatott rá. Tátott szájjal, kissé aggódva nézte a süvítő Harryt, aki már csak másfél méternyire volt a földtől. Hallotta maga mellett Lily kétségbeesett motyogását:

  - Ne… ne-ne-ne-ne-ne…

  Megszorította felesége kezét, aki olyan erősen viszonozta a gesztust, hogy James úgy érezte, élből eltört két ujja.

  Harry már csak fél méterre volt… és egyre közeledett… a cikesz ekkor mozgásba lendült. A pályán a többiek már rég abbahagyták a játékot, és csak a fiút figyelték. Hermione és Ginny falfehér arccal nézte a mutatványt.

  Harry pár centire a földtől felkapta a seprűje nyelét (ezzel egyidőben Ginny sikoltott egyet), miközben fel kellett kissé húznia a lábát, ha nem akarta azt kitörni, és üldözőbe vette a szárnyas labdácskát. Odalent és a pályán is mindenki egy emberként lélegzett fel.

  De Harry nem állt meg, mintha fel se fogta volna, hogy mit tett az imént. Elszántan kergette a cikeszt, és pár másodperc múlva a markába is zárta a fürge labdát.

  Mosolyogva szállt le a földre, ahol Lily rögtön a karjába zárta őt. A fiú nem igazán értette a dolgot, de érezte, hogy édesanyja egész testében remeg. Harryt végül is Jamesnek kellett kiszabadítania a nő öleléséből, és elámult azon, hogy Harry milyen nyugodtan viseli a zuhanórepülés következményeit (már ha van neki olyan).

  Haja tízszer kuszábban állt, arca kipirosodott az erős menetszéltől, szeme élénken csillogott, száját mosolyra húzta, és kérdőn nézett a vele szemben álló négy alakra.

  - Hát ti? – kérdezte.

  - Kíváncsiak voltunk, hogyan játszol – felelte James, és szúrós pillantást vetett Siriusra, aki a bűnbánat legkisebb jelét sem mutatta amiatt, hogy félrevezette őt.

  - Hát… nem vészes – szabadkozott Harry.

  Ebben a pillanatban a falfehér Ginny ugrott a nyakába, és szorosan megölelte.

  - Soha többé ne csinálj ilyet – suttogta a könnyeivel küzdve. – Soha…

  Harry értetlenül tolta kissé távolabb a lányt.

  - De micsodát? – ráncolta a szemöldökét.

  - Ne ijessz meg… Ha… ha nem kapod fel időben a seprűt, akkor… - Szipogva fúrta az arcát újra Harry vállába, aki minden értetlensége ellenére is boldogan szorította szerelmét.

  Hermione is megjelent, arcán vörös foltok mutatták körmeinek nyomát. Utána Ron, aki mosolyogva, de szintén kissé sápadtan nézett rá. Végül az ikrek is berobbantak, és vigyorogva hátbaveregették Harryt.

  - Hát, öregem… - szólt Fred. – Jól ránk ijesztettél, hallod-e.

  - De mi tudtuk, hogy úgyse fogsz elpatkolni – vitte tovább a szót George.

  - Na igen, mindig is immunis voltál a halálra…

  Az utolsó mondatra nem csak Hermione, de Lily és Ginny is felnyögött. (Ez utóbbi még mindig nem engedte el Harryt, akinek már kezdett derengeni, hogy miről beszél, és miért olyan falfehér mindenki.)

  - Szóval a repülésem miatt vagytok kiborulva! – nézett körül.

  - Még szép hogy! – bólintott Sirius. – Ilyen zuhanást még életemben nem láttam, pedig az apáddal nőttem fel.

  Harry szerénykedve elmosolyodott.

  - Pedig most csináltam ilyet először…

  James nagy szemeket meresztett.

  - Hogy most csináltál ilyet először? – hitetlenkedett. – Fantasztikus! Komolyan mondom!

  - Jaj, Harry – szólt Lily gyengéden. – Ne ijessz ránk legközelebb ennyire…

  Harry kissé kényelmetlenül érezte magát. Hiszen ő nem is tett semmi különlegeset. Jó, persze, ez a zuhanás lehet, kissé meredek volt, de végül is nem lehetett olyan nagy dolog.

  - Sajnálom… Nem akartalak titeket megijeszteni… De megvan a cikesz – vigyorodott el és megmutatta a csapkodó kis labdát.

  Mindenki elmosolyodott, Ginny pedig elengedte őt és távolabb lépett. Harrynek eszébe jutott valami, ahogy az apjára nézett.

  - Apa – nézett rá -, nincs kedved kipróbálni a Tűzvillámot?

  Jamesnek felcsillant a szeme. Látta, milyen elképesztő sebességgel tud repülni az a seprű. Attól a lehetőségtől pedig, hogy ezt saját magán is megtapasztalhatja, egyszerre teljesen lázba jött.

  - De! Persze!

  Harry a férfi izgatottsága miatt vigyorogva nyújtotta át neki a seprűt. James dobogó szívvel vette át, majd engedte el. A Tűzvillám ott lebegett a férfi mellett pont úgy, hogy az könnyűszerrel ráülhessen. James nem is habozott tovább: egyik lábát átlendítette a seprűn és elrugaszkodott a földtől.

  Még soha életében nem érzett ilyet. A Tűzvillám úgy száguldott, hogy a táj csupán egy nagy, zöld foltnak tűnt. Szinte a gondolatok irányították, pöccintésre fordult. Ezek után már nem csodálkozott azon, hogy fia milyen könnyedén vette azt a zuhanást, hiszen csak egy kissé felfelé emeli a nyelét, és máris vízszintesben van.

  Eszébe jutott valami… Tudta, hogy nem lenne okos dolog újra halálra rémíteni Lilyt, de nem tudott ellenállni a lehetőségnek. Még feljebb emelkedett, amíg még lehetett, ott megállt, és egy vigyort küldött a lent ácsorgók felé, majd előredőlt és kilőtt a föld felé.

  A lent állók mosolyogva figyelték James örömét. Igaz, miután elkezdett ide-oda cikázni a levegőben, az arckifejezését már nem volt lehetőségük megfigyelni, de mindannyiuknak volt annyi képzelőereje, hogy sejtse, hogyan érez is most a férfi.

  Harry tudta, hogy az apja biztos ki akarja majd próbálni azt a zuhanást, és mikor megállt fent a levegőben, már egy percig sem kételkedett a dologban. De ezzel a tudattal valószínűleg Siriuson kívül egyedül volt, mivel mindenki egyöntetűen levegőért kezdett kapkodni, mikor megindult a föld felé.

  Harry büszkén nézte az apját, aki süvítve száguldott feléjük. Ahogy közeledett, úgy húzódtak a többiek is egyre hátrébb, kivéve Harryt és Siriust. James végül pontosan előttük egy méterrel fékezett és szállt le a seprűről. Sirius elégedetten füttyentett egyet. James mosolyogva adta vissza Harrynek a seprűjét és végignézett a többieken. Mindenki mosolygott, Lilyn kívül, akire miután ránézett, rögtön lehervadt a gyerekes vigyora.

  - Tudod, James Potter – kezdte Lily kemény hangon, mielőtt férje akár egy szót is szólhatott volna -, azt hittem az évek során megkomolyodtál egy kicsit.

  Azzal sarkon fordult, és lesietett a dombról, vissza az Odúba.

James tanácstalanul nézett a többiekre, de ők is ugyanolyan értetlenül álltak a dolog mögött. Hermione és Ginny azonban csupán váltottak egy jelentőségteljes pillantást, majd szánakozva nézték a pislogó férfit. Végül Hermione volt az, aki a segítségére sietett.

  - Ugyan már, hiszen féltett téged! Vagyis önt… vagyis… - bizonytalanul nézett Jamesre. Még mindig zavarta, hogy Harry szüleit tegeznie kellene, hiszen mégiscsak… azok, akik!

  - Mondtam már, hogy tegezz – legyintett a férfi.

  - Oké, szóval egyszerűen féltett téged! Hiszen gondolj bele, te mit éreznél, ha ő száguldott volna ezerrel egy labilis és életveszélyes seprűn a föld felé?

  - Óh… - Jamesen látszott, hogy kezdi felfogni a helyzetet, a következő pillanatban pedig futva indult el felesége után.

~*~

Harry furcsán érezte magát. Most látta az anyját először ilyennek… De milyennek is? – kérdezte magától.  Nem volt igazán dühös, vagyis igen, az volt, de inkább csak az aggódás és féltés miatt – mint azt Hermione elmagyarázta. Ő maga biztos nem jött volna rá, hogy mi baja is van tulajdonképpen Lilynek, hiszen mi rossz van abban, hogy valaki majd’ harminc méter magasról szinte függőleges irányban zuhan egy seprűn a föld felé?

  Most tudatosodott benne először, hogy a szülei tényleg szeretik egymást, tiszta szívükből. Úgy, ahogy talán egyszer majd Ginny és ő is fogja tudni szeretni egymást – de ezen még nem akart gondolkozni. Mikor ötödéves korában először szembesült az apja arrogáns természetével és édesanyja megvetésével James iránt, el se tudta képzelni, hogy ez a két ember szeretheti egymást. És lám, itt a bizonyíték, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek.

  A többiekkel együtt elindult visszafelé a házhoz, és karjával átkarolta Ginny derekát, aki belesimult az ölelésébe. Út közben végig a szülein járt az esze.

~*~

James kétségbeesetten rohant szerelme után. Értette, miért haragudott meg rá, és persze sejtette is már ott fent a levegőben, hogy az akciója nem fog tetszeni Lilynek, de azt nem gondolta volna, hogy így fog reagálni. Látta, érezte a nő szeméből sütő fájdalmat, amit akkor még nem is tudott mire vélni, most azonban kezdte érteni.

  - Lily! – kiáltott felesége után, aki mintha nem is hallotta volna Jamest. – Lily! Állj meg, kérlek!

  James begyorsított, hogy utolérje őt. Már nem volt köztük nagy a távolság, és az is egyre inkább csökkent.

  - Lily! – Elkapta a nő kaját, és megpróbálta maga felé fordítani, de ő tovább harcolt, hogy még véletlenül se kelljen a férfi szemébe néznie. – Lily, nézz rám, kérlek!

  A fiatal asszony nem ellenkezett tovább, megállt, és smaragdzöld tekintetét a barna szempárba fúrta. A férfi döbbenten állapította meg, hogy feleségének könnyes a szeme.

  - Ne haragudj – motyogta James. – Tudom, hogy nem lett volna szabad rádijesztenem…

  - Nem – rázta a fejét Lily. – Nekem kell bocsánatot kérnem. Elhiszem, hogy előtört benned a kalandvágy, csak… El se tudod képzelni, mit éreztem, James! – Lily szeméből útnak indultak az első könnycseppek. – Újra… újra azt a félelmet, mint aznap este! Amikor ott álltam Harry szobájában, és hallottam, ahogy megöl téged! – Most már megállíthatatlanul záporoztak a könnyei. – Megölt… és én nem tehettem ellene semmit, mert már… halott voltál…

  A férfi a karjába zárta zokogó feleségét. Mérhetetlen szomorúság kerítette hatalmába, ahogy átérezte szerelme fájdalmát, és végre megértette, hogy miért borult ki ennyire: félt, hogy újra elveszítheti őt. Biztos volt benne, hogy hasonló helyzetben ő is így reagált volna.

  - Nem akarlak újra elveszíteni, James… - motyogta Lily már kissé megnyugodva. – Azt… nem tudnám… elviselni… újra…

  - Csssss… - csitítgatta Lilyt a férfi, miközben a karjai közt ringatta őt. – Nem fogsz… nem fogsz…

~*~

Mikor a kis csapat visszaérkezett az Odúba, rögtön meglátta a nappaliban ülő párost. James és Lily némán ültek a kandalló előtt nagy egyetértésben, egymást átkarolva.

  Sirius elhúzta a száját, mordult egyet és felment az ikrek szobájába, amit kiutaltak neki. A hangra a pár rögtön felnézett.

  - Sirius? – nézett James Remusra, aki bólintott, és látszott, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát. – Most… Megint?!

  James lemondóan sóhajtott és a fiatalok értetlen tekintetétől kísérve barátja után eredt.

  - Ez mi volt? – kérdezte Harry, hol Remusra, hol Lilyre nézve. – Mi baja Siriusnak?

  - Tudod, Harry… - Lily felállt, és fia mellé sétált. – Mikor a Roxfortban összejöttünk édesapáddal, Sirius féltékeny lett. – Harry eltátotta a száját. – Gondolom félt, hogy elveszíti miattam a legjobb barátját. – Itt megengedett magának egy grimaszt. – Valószínű, hogy most ugyanott tartunk…

  Lily szánakozva nézett a lépcső irányába, mintha Sirius még mindig ott állna.

  - Sirius – féltékeny – rád – tagolta Harry.

  - Hát ez tök fura – tette hozzá Ron. – Mert, ha mondjuk tizenhat éves lenne, nem pedig negyven, akkor még meg is érteném…

  - De, ugye, ezért most nem fognak összeveszni? – aggodalmaskodott Harry.

  - Ugyan, dehogy – legyintett Remus kuncogva.

  - SIRIUS! - hangzott James kiáltása az emeltről, mire mindannyian odakapták a fejüket.

~*~

Sirius mogorván ült az egyik ágyon, mikor James benyitott a szobába.

  - Sirius…

  A férfi karba tette a kezét és elfordult barátjától. James sóhajtott egyet, majd eléállt.

  - Sirius, fejezd ezt be!

  - Mit? – hangzott a mogorva felelet.

  - Ezt! Ne duzzogj! Megint a féltékenyt akarod játszani? Ezt már megbeszéltük egyszer, Sirius, kérlek!

  Mikor a „sértett” továbbra sem szólalt meg, James beletúrt a hajába, és felsóhajtott.

  - Őrjítően viselkedsz, ugye tudod?

  Háttal fordult barátjának, és a régi dobozokban kezdett kutakodni, amiket az ikrek még mindig nem vittek el. Hirtelen valami hatalmas, szőrös és puha hátulról nekiugrott, mire ő majdnem beverte a fejét az ablaküvegbe.

  Megfordulva egy óriási fekete kutyával találta szemben magát.

  - Vááááá, Sirius! Ez mire volt jó? Direkt hagyod, hogy aszaljam magam miattad, azt… Sirius fejezd be! Én épp komolyan próbálok beszélni veled!

   Az eb ezekre a szavakra abbahagyta az ide-oda ugrálást és James bökdösését, és furcsán nézett rá. Egy pillanattal később pedig felugatott, de igen furcsán, mintha nevetne.

  James lemondóan legyintett.

  - Jó, oké… De, tudod, én már felnőttem… - A kutya már szinte nyüszített, úgy „nevetett”. – Si-ri-us!

  James kétségbeesetten levetette magát a másik ágyra, mire hatalmas, csillogó porfelhő kavarodott, ő pedig nagy tüsszögések közepette lefordult a fekvőalkalmatosságról.

  A kutya helyén immár ismét Sirius volt, aki megállíthatatlanul kacagott.

  - SIRIUS!

  A görnyedező férfi újra állattá alakult, és kiviharzott a szobából, nyomában az indulatos Jamesszel.