Harryt halk pusmogás térítette magához. Úgy érezte magát, mint akit leütöttek, annyi különbséggel, hogy nem a feje fájt, hanem úgy egészében véve fizikailag volt kimerülve.  Mikor balra fordította fejét, egy elmosódott, vörös hajjal keretezett arcot pillantott meg. Rájött, hogy nincs rajta a szemüvege.

  - Szia, Harry! – mosolyodott el Ginny, mire Ron és Hermione abbahagyták a beszélgetést (mivel ők voltak a pusmogó felek).

  - Harry, hát felébredtél végre! – könnyebbült meg Hermione. – A szüleid aggódtak, hogy tovább voltál  eszméletlen, mint mi, de Madam Pomfrey azt mondta, ne adjanak neked több energiafőzetet. Egyébként…

  Mindezt olyan gyorsan hadarta el, hogy Harrynek máris belefájdult a feje a mondat értelmének kibogozásába. A szóáradatnak Ron vetett véget úgy, hogy száját Hermione ajkaira tapasztotta. Harry és Ginny felnevettek, barátaik azonban nem hagyták abba a csókot. Harry felvette a szemüvegét, ami az éjjeliszekrényén pihent, és Ginnyre nézett. A lány teljesen egészségesnek tűnt, csupán az arca volt egy kissé sápadt még. Ennek ellenére szeme vidáman csillogott.

  - Te jól vagy? – kérdezte Harry.

  - Persze, semmi bajom! De anya még mindig nem hajlandó kiengedni az ágyból – fintorgott a lány.

  - Mennyi az idő?

  - Dél körül. Én és Ron pár órája tértünk magunkhoz, Hermione viszont már kora reggel felébredt.

  Harry elvigyorodott.

  - Akkor azért ilyen aktív.

  Ginny felkuncogott és barátaikra nézett. Azok észrevéve magukat, felhagytak a csókolózással, és most elpirulva ültek az ágyukon.

  Hamarosan nyílt az ajtó, és Mrs Weasley dugta be a fejét.

  - Kész az ebéd! Ha gondoljátok, lejöhettek. – Ekkor vette észre az éber Harryt. – Harry drágám! Hát magadhoz tértél? Jaj, máris szólok a szüleidnek és hozok fel pár szendvicset, rendben?

  - Köszönöm, Mrs Weasley, de én is inkább lemennék – ellenkezett Harry. – Jól vagyok.

  - Ahogy gondolod, drágám, de nem kéne megerőltetned magad. Még mindig elég sápadt vagy.

  - Tökéletesen jól vagyok, Mrs Weasley…

  - Harry! Végre! – Lily bukkant fel az asszony mögött, és megkönnyebbülve ölelte meg a fiút. – Úgy aggódtam… És szó sem lehet róla, hogy kijössz az ágyból! – váltott ellentmondást nem tűrő hangra.

  - Ne már…

  - De igen, Harry, addig ágyban maradsz, amíg teljesen meg nem erősödsz. – A fiú már nyitotta volna száját, hogy vitába szálljon édesanyjával, de a nő rögtön közbevágott. – Nem vitatkozom.

  Azzal már el is indult a konyhába.

  - Akkor én is inkább itt maradok Harryvel – mondta Ginny Mrs Weasleynek, miközben bujkáló mosollyal nézte a megrökönyödött Harryt.

~*~

Végül Harry és Ginny maradtak egyedül fent a szobában ebédelni. Harry nem várta el Rontól és Hermionétól, hogy ott maradjanak vele, főleg, miután meghallotta Ron egetrengető haskorgását, és Hermionénak is nagyon hiányzott már, hogy kinyújtóztathassa a tagjait.

  Lily felhozott nekik egy jókora szendvicses tálat és két vajsörös palackot, amik után a két fiatal mohón kapott.

  - Apa? – kérdezte Harry az épp kilépő Lilytől.

  - Ó, ő lent van – felelte a fiatal nő. – Esetleg szeretnél valamit…?

  - Nem, nem akartam semmi különöset – rázta a fejét Harry -, csak kérdeztem, mivel ma még nem láttam.

  - Értem… hát akkor, jó étvágyat. – Azzal visszasietett a konyhába.

  Harry felsóhajtott, és nekitámasztotta a hátát az ágy támlájának. Elgondolkozva rágcsálta a szendvicsét.

  - Min gondolkozol? – kérdezte tőle Ginny egy idő után. Ő törökülésben ült a saját ágyán.

  A fiú nem válaszolt rögtön. Csak nehezen tudta megfogalmazni a mondandóját. Végül egy kérdéssel felelt.

  - Szerinted apa miért nem jött fel hozzám? Vagy egy fél órája ébren vagyok, de még nem is láttam.

  - Biztos sok a dolga – felelte Ginny, mire Harry felvonta a szemöldökét. – Jó, oké… Nem tudom. Pedig, amíg nem voltál magadnál, itt ült. De furcsa volt… Olyan… komor.

  - Komor? – hitetlenkedett Harry félig nevetve. – Na, azt megnéztem volna.

  - Nem, tényleg – rázta a fejét a lány. – Látszott, hogy bántja valami.

  Harry sóhajtott egyet, és nagyot kortyolt a vajsöréből.

  - Ebéd után beszélek vele – jelentette ki.   

  Mikor mindketten jóllaktak, Harry úgy döntött, visszaviszi az üres tányért a konyhába. Ginny próbálta róla lebeszélni, mondván, még nem elég erős, de Harry hajthatatlan volt. Mindenféleképpen beszélni akart az apjával, mert úgy gondolta, James rossz kedvének valamiféleképpen köze van hozzá.

  Csupán két lépcsősort kellett lemásznia, de kénytelen volt rájönni, hogy tényleg elég gyenge még: mire leért a konyhába, úgy érezte, most rögtön le kell ülnie, különben ott helyben összeesik.

  Még mindenki a nagy asztal körül ült, néhányan még ettek, de a jöttére felnéztek.

  - Harry, te mit keresel itt!? – Lily rögtön felpattant, és elvéve tőle a tányért, leültette egy üres székre. – Mondtam, hogy ne kelj ki az ágyból, mert nem vagy elég erős! Szerinted miért nem engedtem meg, hogy itt lent egyél?

  Harry sóhajtott egyet.

  - Nem bírtam a bezártságot, muszáj volt egy kicsit kijönnöm – felelte.

  - Most rögtön visszamész Ginnyhez, és egész nap ott maradsz! – adta ki a parancsot Lily ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ne, hadd maradjak már… - kérte Harry, de anyja továbbra is szigorúan nézett rá.

  Segítségre számítva pillantott Jamesre. Azt hitte, ha mást nem is, de legalább egy „Nem tehetek semmit”- pillantást kap az apjától, de nem így történt. James is összehúzott szemöldökkel figyelte őt. Ezen kicsit elcsodálkozott, de nem mutatta ki a dolgot. Egyedül Sirius volt az, aki sajnálkozva nézte őt, neki elvégre már volt elég dolga a bezártsággal. Ám egy dühös Lilyvel szemben még ő is tehetetlen volt. Harry lemondóan sóhajtott, és az asztal lapjára támaszkodva felállt a székről. Még mindig eszében volt, hogy beszélnie kéne az apjával, de nem akarta ennyi ember előtt megkérni, hogy jöjjön fel hozzá. Kicsit lassabban lépkedett fel a lépcsőkön, mint szerette volna, de túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy csak úgy futkosson.

  Nem értette, miért van ilyen rosszul, hiszen sem Ginnynek, sem Hermionénak, sem Ronnak nem volt különösebb baja, még annyi sem, mint neki. Pedig ugyanazt a varázslatot hajtották végre, ugyanannyi ideig tartották fent a patrónusukat, ők mégsem gyengültek le ennyire. Nem hagyta nyugodni ez a dolog.

  Odafent Ginnynek nem hozta szóba, sem a barátainak. Aznap este, mikor Harry egyedül feküdt az ágyán, kopogtak.

  - Gyere be! – szólt Harry, és reménykedett benne, hogy az apja lesz az. Még mindig nem szólt neki, és nem is látta őt egész nap, amitől kezdte rosszul érezni magát. Ám csalódnia kellett: James helyett Sirius és Remus nyitott be a szobába.

  A két férfi figyelmét nem kerülte el az a csalódott pillantást, amit Harry rájuk vetett, miután meglátta őket. Összenéztek, de nem szóltak semmit.

  - Szia, jól vagy? – kérdezte Remus és leült Ginny ágyára. Sirius ugyanígy tett, miközben kissé aggódva nézett keresztfiára.

  - Persze, mi bajom lenne – morogta Harry, és hátradől az ágyon. – Egész nap be vagyok ide zárva, örülök, ha anya vécére kienged.

  Mindkét férfi elmosolyodott.

  - Hát igen, Lily elég kemény tud lenni, ha akar – bólogatott Remus. – Mi már csak tudjuk…

  Összenézett Siriusszal, de aztán újra a mélabús Harryre függesztette a tekintetét.

  - Mi bánt? Látjuk, hogy valami zavar…

  Harry felült, felhúzott térdeit pedig átkarolta.

  - Miért került apa egész nap? – bökte ki végül. Kíváncsian, fürkészve nézte a két férfit, akik erre lopva összepillantottak. Egy ideig mindketten hallgattak, de mivel Harry se szólalt meg, Sirius válaszolt.

  - Bűntudata van…

  - Bűntudata? – pislogott Harry. – Ugyan miért?

  - Mert nem tudott segíteni neked – felelte a férfi.

  - Még mindig nem értem…

  - Hát… - vakarta meg a fejét Sirius – az igazat megvallva én se nagyon, csak azt tudom, hogy lelkiismeretfurdalása van, amiért nem vigyázott rád eléggé. Hogy nem viselkedett veled apaként…

  Harry döbbenten pislogott.

  - De hát… de hát honnan vette, hogy ez engem zavar?

  - A délutáni megjegyzésedből, Harry – mutatott rá Sirius. – Mármint, a tegnap délutáni megjegyzésedből…

  - Miért, mit… - kezdte a fiú értetlenül, de aztán bevillant az előző napi beszélgetésük. – Ó! Szóval, megbántottam… De akkor sem az a megoldás, hogy felém se néz…

  - Azt hitte, nem akarod őt látni… - magyarázta Remus.

  - Hát ez agyrém… - Harry újra levetette magát az ágyra, és plafonra függesztette a tekintetét. – És szerintetek hajlandó lesz…

  Nem tudta befejezni a mondatot, mert újra kopogtak.

  - Gyere! – szólt Harry.

  Nyílt az ajtó, és James dugta be a fejét. Mikor meglátta, hogy kik is vannak a szobában, meglepetten pislogott.

  - Óh, öh…

  - Na, azt hiszem, mi akkor mentünk is – állt fel Remus, és maga után húzta a Jamesnek hevesen mutogató Siriust.

  A férfi ugyanoda ült le, ahonnan pár másodperccel ezelőtt a két barátja felállt. Harry már rég kiült az ágya szélére, és kíváncsian várta, hogy mit is fog mondani az apja.

  - Hogy vagy? – kérdezte James.

  - Unatkozom – vágta rá Harry rögtön. – Egész nap itt kell poshadnom a szobában, amíg a többiek kint mittudom-én-mit-csinálnak. Pedig semmi bajom…

  - Harry – nézett rá a férfi figyelmeztetően. – Mind láttuk, milyen sápadt voltál ebédnél már csak annyitól is, hogy két emeletet lemásztál. Ezek után elvárod, hogy kiengedjünk kviddicsezni?

  - Nem, tudom – ismerte el Harry kelletlenül. – De engem miért viselt meg jobban az a varázslat, mint a többieket?

  - Igen, ezen sokat gondolkoztunk mindannyian… - James töprengőn nézett rá. – Azt gondoltuk, hogy valószínűleg te nagyobb energiát fektettél bele… vagy több érzelmet. – A férfi fürkészve nézte az arcát.

  - Hát azt nem volt nehéz… - sóhajtotta Harry.

  James elkapta a tekintetét, és a takarót kezdte fixírozni. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, végül Harry vett egy nagy levegőt és megtörte a csendet.

  - Figyelj, apa – szólt. – Sirius elmondta, hogy lelkiismeretfurdalásod van… - Harry hallotta, hogy James erre motyog valamit, de nem értette tisztán, csupán a „Sirius”-t és, hogy „lepcses”. Nem zavartatta magát, folytatta a mondókáját. – És ne legyen.

  James ránézett, de nem szólt.

  - Tudom, hogy tegnap a kertben azzal a megjegyzéssel ültettem a bogarat a füledbe, de én azt nem célzásnak szántam. Engem nem zavar, hogy ilyen vagy. Végül is már tizennyolc éves vagyok, és megtanultam gondoskodni magamról. - Megvonta a vállát és elmosolyodott. – És valójában alig vagy nálam idősebb, szóval…

  - Hé, attól még az apád vagyok! – figyelmeztette James nevetve, de aztán komolyabban folytatta. – Örülök, hogy ezt mondtad. Tényleg pocsékul éreztem magam, hiszen mégiscsak az apád vagyok, meg minden. Lehet, hogy csak bennem maradt a gondoskodni akarás… Hiszen egy évesen láttalak utoljára, amikor még járni is alig tudtál. – Játékosan, megbotránkozva nézett rá. – Tudod, hogy milyen szörnyű, nyughatatlan gyerek voltál? Nem bírtam tőled aludni…

  - Most már legalább tudom, mennyire szerettél – nevetett Harry is.

  - Jól van, bevallom, hogy csak unaloműzőnek kellettél anyádnak, amíg én a fiúkkal kocsmáztam – vigyorgott James.

  - Na, szépen vagyunk…!

  Elszórakoztak még pár percig, mikor aztán már a többiek is visszatértek a szobába, James elköszönt Harrytől.

  - Látom, megbeszéltétek a dolgot – mosolygott Hermione, mikor észrevette Harry vidám tekintetét.

  - Persze – bólintott a fiú, miközben hátával az ágya támlájának dőlt. – Remélem, rá tudom majd beszélni, hogy holnap már elhagyhassam az ágyat.

  - Ne is álmodj róla – rázta meg a fejét csevegő hangon Ginny, miközben befészkelte magát Harry két lába közé, hátát pedig a fiú mellkasának döntötte. Harry két karjával átkarolta őt. – Anyukád elég szigorú tud lenni, ha akar.

  - És, mi is volt tulajdonképpen? – tudakolta Ron.

  Harry nagy vonalakban felvázolta, miről beszélgettek Siriusszal és Remusszal, majd az apjával. Azután egy ideig mindannyian hallgattak.

  - Ti nem találjátok furcsának ezt a támadást? – törte meg a csendet végül Hermione. A többiek bólintottak. Valójában mindannyiuknak ezen járt az eszük. – Valaki ideküld egy tucat dementort? Ez azért furcsa, de végül is nem meglepő.

  - De ki lehetett az? – tette fel a kérdést Ron. – És mit csinált velük, hogy ilyen erősek lettek?

  - A dementorok különös erejéről nem tudok semmit, de azt sejtem, hogy ki áll ennek az egésznek a háta mögött – mondta Harry sötéten.

  - Lestrange? – tapintott a lényegre Hermione.

  Harry bólintott.

  - Nem csodálkoznék rajta, és, ha mondhatjuk így, már vártam, hogy előrukkoljon valamivel. Sejtettem, hogy Voldemort bukása után nem fogja ölbetett kézzel nézni, hogy újraépítsük a világunkat, és ne akarná megbosszulni a halálát.

  - És akkor most mi lesz? – kérdezte Ginny. – Várjuk, hogy újra támadjon? Hiszen, mióta nincs Voldemort, bujkál. Képtelenség a nyomára akadni.

  - Mást nem tehetünk – sóhajtotta Harry. – De nem hiszem, hogy olyan sokat kellesz majd várnunk.

  - Igaz – bólintott Hermione. – Ez a támadása kudarcba fulladt, de biztos hamarosan előrukkol valamivel.

  - Mi pedig felkészülten várjuk majd…