Az elkövetkezendő két napban Harry nagyon jól érezte magát barátaival és családjával, de akárhogy kérlelte a szüleit, nem engedték nagyobb megerőltetést követelő munkát végezni – vagy akármi mást. Egyszóval még mindig ágyhoz volt kötve, de néha, mikor már nagyon nem bírta a bezártságot, kiült az udvaron lévő padra, és vagy unottan figyelte a kerti törtpéket, vagy pedig a többieket nézte kviddicsezés közben.

  A második nap aztán Lily mosolyogva jelentette be, hogy makkegészséges, amit Harry kitörő örömmel fogadott. Felépülését azonnal meg is ünnepelte egy kora reggeli kviddicsmeccsel, ahol ő és csapata hajszál híján ugyan, de nyertek.

  Harry egész reggeli közben hiperaktív volt, amin mindenki jót mosolygott, de egyáltalán nem csodálkoztak rajta. Az örökmozgó, nyughatatlan fiú három nap bezártság után kétszer annyi vehemenciával ugrott neki a dolgoknak.

  - Úgy gondoltam, hogy el kéne menni szólni McGalagonynak, hogy készítse fel a Rend tagjait, ha esetleg Lestrange vagy akármelyik másik megmaradt halálfaló újra támadna – említette meg két pirítós között. Már korábban beszámoltak a többieknek a gyanújukról, miszerint Bellatrix újra támadhat. Eszébe jutott még valami, és elvigyorodott. – Anya, apa, Sirius, nem jöttök ti is? – nézett a hármasra.

  Hermione azonnal tudta, hogy mi jutott a fiú eszébe, ezért rá is pirított.

  - Harry! – szólt szigorúan. – Ez tudod, mekkora sokk lenne neki?

  - Ki érdekel az érzelemvilága? Látni akarom az arcát. – Újra elvigyorodott, ahogy elképzelte a szituációt. – Remélem, McGalagonynak nem volt még alkalma beszélni vele… Bár, azóta már három nap telt el. – Erre savanyú ábrázatot öltött.

  - Elárulnátok, miről beszéltek? – kérdezte Ron, megfogalmazva az asztalnál ülők gondolatát.

  - Azt hiszem, én tudom – felelte lassan Sirius, majd kérdőn Harryre nézett. – Piton, ugye?

  Harry vigyorogva bólintott.

  - Akkor naná, hogy megyünk! – lelkesült fel James. – Rég láttam a jó öreg Pipo… öhm… Pitont – javította ki magát, miután tekintete felesége szigorú arcára esett.

  - Persze, hogy megyünk – helyeselt Lily is. – De, jó lenne, ha Remus is velünk tartana… Csak a biztonság kedvéért.

  A férfi bólintott, de a szája sarka gyanúsan felfelé görbült. Tudta, hogy Lily nem akar párbajt az iskolában, és azzal is tisztában volt, hogy ezt nem lesz könnyű elkerülni.

  - Mi is megyünk – szólalt meg Ginny. Hermione és Ron beleegyezőn bólintottak.

  - Akkor reggeli után akár indulhatunk is – indítványozta Harry. Már alig várta, hogy Piton meglássa az apját. Persze ő sem akart párbajt, csak meg szerette volna leckéztetni az undok bájitaltan professzort. Egy kis frász még senkinek sem ártott, gondolta.

  Miután mindannyian jóllaktak és elkészültek, a hoppanálásgátló bűbáj határához sétáltak. Mielőtt azonban eltűntek volna, Lily megállította őket.

  - Fiúk – fordult Jameshez és Siriushoz -, tudom, hogy képtelenség lesz elkerülni, de próbáljatok nem párbajt szítani és normális felnőtthez méltón viselkedni.

  - Ugyan, Lily, hova képzelsz? – Sirius tettetett felháborodással nézett a nőre. – Mi aztán nem kötünk bele Pitonba… ha nem muszáj.

  Lily lemondóan legyintett egyet, Remus elmosolyodott, Harry és Ron összevigyorogtak, Hermione pedig rosszallón nézte a két férfit.

  - Indulhatunk végre? – sürgette őket Ron. A többiek bólintottak, majd a Roxmortsban megbeszélt helyre koncentráltak.

  Hangos pukkanással érkeztek meg a Három Seprű melletti sikátorba. Összeszedték magukat, és útnak indultak a kastély felé.

  Leginkább Lily és James miatt hoppanáltak a kis faluba, hiszen tizenhét év telt el azelőtt, hogy utoljára látták, így néhány üzlet újdonság volt számukra. Út közben Harry és barátai jókat nevetgéltek, miközben mögöttük a négy felnőtt mosolyogva figyelte őket.

  Megint csak a kovácsoltvas kapuhoz mentek, hogy aztán egy patrónussal üzenjenek McGalagonynak. Az igazgatónő örömmel köszöntötte őket, bár látszott rajta, hogy sok dolga akadt az utóbbi időben. Mindig szigorú arca sápadtabb volt, mint általában, négyzet alakú szemüvege mögött pedig fáradtan csillogott a szeme.

  - Óh, minek köszönhetem ezt a látogatást? – kérdezte, miközben beengedte a kis csapatot.

  - Fontos ügyben jöttünk – válaszolta Harry -, de ne itt beszéljük meg.

  McGalagony kissé meglepetten, de bólintott, és bekísérte őket az iskolába. Mikor már az ódon falak között jártak, megszólalt:

  - Sajnálom, de rövidre kell fognunk a társalgást, mert közelednek a vizsgák, sok a dolgunk.

  Mindenki bólintott, hogy értette. A folyosók kihaltak voltak, valószínűleg épp tanítás volt. Ennek mindannyian örültek, hiszen kisebb felfordulást keltene, ha három, rég halottnak hitt ember sétálgatna a Roxfort falai között. Öt perc múlva már az igazgatói irodában ültek.

  - Nos, mi lenne az a fontos dolog? – nézett kíváncsian az érkezőkre igazgatói székéből. Újra Harry vette a kezébe a beszélgetés fonalát.

  - Az Odú-beli dementortámadásról van szó – mondta.

  - Sejtjük, ki áll mögötte – tette hozzá James. Az idős asszony meglepődve pislogott, aztán rákérdezett.

  - És ki?

  - Valószínű, hogy Bellatrix Lestrange – felelte ezúttal Sirius. – Elképzelhető, hogy ő akarja átvenni Voldemort szerepét a megmaradt halálfalók között. Ez pedig egyáltalán nem szerencsés, tekintve, hogy a nő őrült.

  - És… mit tehetünk?

  - Arra szeretnénk kérni, professzor, hogy értesítse a rendtagokat, álljanak készenlétben – mondta újra Harry. – Nem tudjuk, mivel rukkol elő. Ezek a dementorok meglepetésként jöttek, de fel kell készülnünk. Lestrange rosszabb is lehet, mint Voldemort volt – fejezte be sötéten.

  - Rosszabb? – szólalt meg Ron döbbenten. – Hogy lehetne akárki is rosszabb Tudodkinél?

  - Voldemort – ejtette ki Harry nyomatékosan – lehet, hogy hidegvérű gyilkos volt, de legalább ésszerűen gondolkozott, aki ismerte, az meg tudta fejteni. De Lestrange-nek az agyára ment az Azkaban. Előtte sem lehetett teljesen beszámítható, de tizennégy év dementorok között elvette az eszét. Neki a gyilkolás olyan, mint másoknak a kviddics: szórakozás.

  Mindenkin átfutott a hideg Harry kegyetlenül találó szavai hatására. McGalagony pár pillanatig nem szólt, csak megpróbálta feldolgozni a hallottakat.

  - Értem – bólintott végül. – Mindenképpen értesítem a többieket. És, ha most megbocsátanak – állt fel a székből, mire a vendégek is így tettek -, tényleg sok a dolgom, de köszönöm, hogy szóltak.

   A kis csapat kivonult a szobából és leereszkedtek a forgó csigalépcsőn. Lily, James és Sirius szívesen megnézték volna a kastélyt, így Harryvel, Ronnal, Ginnyvel és Hermionéval a nyomukban tettek egy nagy sétát. A bejárati csarnokban kezdték, és onnan haladtak egyre feljebb. A három férfinek szinte mindenről valami csíny vagy történet jutott eszébe, és egymást túllicitálva próbálták minél pontosabban feleleveníteni az emlékeiket. Ezeken néha nagyokat nevettek, de egyszer-kétszer kisebb viták is kerekedtek James és Sirius között, amiket rendszerint Remus határtalan türelme és Lily tekintete tudott csak elfojtani.

  Harry és barátai jókat mulattak a négy felnőttön, és sokszor ők is bekapcsolódtak a beszélgetésekbe. Harrynek jól esett az apját megint ilyen gondtalannak látni, főleg, mivel miután felépült, ugyanolyan komoly – már-már komor – lett, mint a lábadozása alatt. Így örömmel vette észre, hogy kettőjük közül nem ő az éretlenebb. Bár tetszett neki, hogy James az elmúlt két napban apaként viselkedett vele, most mégis jobban örült, hogy sikerült feloldódnia egy kicsit. Számára az lett volna a legjobb, ha James valahogy megtalálja a kettő közötti átmenetet, amit eddig csak ritkán tudott produkálni.

  Időközben ki is csengettek, és a tanulók zsibongva tódultak ki a termekből. Harryék éppen a második emeleten jártak. Nem sokkal mellettük kicsapódott a sötét varázslatok kivédése terem ajtaja, és egy magas, fekete hajú, szigorú tekintetű, horgas orrú férfi mogorván lépett ki a folyosóra.  Rögtön megpillantotta az ott ácsorgó kis csapatot, mire megtorpant. Arcán nem igazán látszott meglepődöttség, bár más sem nagyon. Kifürkészhetetlen tekintettel bámulta Jamest és Siriust, de sárgás arca mintha sápadtabbá vált volna. A teremből kifelé igyekvő tanulók kíváncsian pislogtak, ugyanis Pitontól nem tudtak kijutni a teremből.

  - Professzor úr – hallottak a tanár mögül egy bátortalan hangot -, ne haragudjon, de elállja az utat.

  Piton továbbra sem vette le a szemét az érkezőkről, de odébb lépett, így a griffendéles tanulók minden bonyodalom nélkül kiszabadultak a teremből. Ám rögtön meg is torpantak, miután meglátták a folyosón álldogáló kis csapatot, és azon nyomban hangos sutyorgás támadt.

  - Ez Sirius Black?

  - Igen, ő az, semmi kétség…

  - De hiszen Black meghalt!

  - Nagyon hasonlít rá…

  - Azt mondják, ősellenségek Pitonnal…

  - És Harry Potter is…

  - És az a másik... mintha Harry Potter ikertestvére lenne...

  - Igen, mit kereshetnek itt?

  Az időközben más folyosókról erre tévedő tanulók is tátott szájjal figyelték, mi történik. Piton továbbra sem szólalt meg, csupán mereven bámulta James és Sirius kettősét. Végül, mintha mi sem történt volna, sietős léptekkel elhaladt mellettük.

  - Na mi az, Piton, már nem is köszöntöd a régi jó iskolatársakat? – harsant Sirius hangja. A folyosón hirtelen néma csend lett. Mindenki a volt bájitaltanprofesszor (most SVK tanár) reakcióját leste. Piton megfordult, és keményen a férfi szemébe nézett. Száját ingerülten összepréselte, jobb keze pedig a talárja zsebében nyugodott, valószínűleg a pálcáját markolta. Tekintete elől a legtöbb diák hátralépett egyet.

  - Látom, a nagy csapat újra összeállt – felelte gunyorosan. Pillantása hosszan elidéződött Harry arcán, aki állta a megvető tekintetet.

  - Látom, nem örülsz James barátom visszatérésének. – Sirius láthatóan élvezte a ráirányuló figyelmet, ami most az említettet vette célba.

  - Kéne? – húzta el a száját Piton. – Mit érdekel engem a Potter-família?

  Az utolsó mondata eredményeképp hatalmas zsibongás támadt a folyosón. Mindenki összesúgott a társával, és lábujjhegyre emelkedtek, hogy kilássanak az előttük állók feje fölött.

  - Az a Potter-família épp itt áll az orrod előtt, Piton! – emelte meg a hangját James ingerülten.

  Mielőtt még bárki megszólalhatott volna, egy mély hang harsant a folyosón.

  - Mi ez a gyülekezet, fiúk-lányok? Szervusz, O’Connor, Ms True… - A tömeg utat vágott a hang forrásának. Először megjelent egy zöld bársonymellénnyel borított hordóhas, amit egy alacsony öregember tar, harcsabajszos feje követett. Miután kivált a tömegből, Horatius Lumpsluck körültekintett, a fennakadás okát keresve. Szeme azonnal megakadt Lilyn. Leesett az álla a meglepetéstől, de máris előtte termett.

  - Lily Evans! Bocsánat, Potter! – javította ki magát, mire az ott gyülekező tanulók újra összesúgtak („Potter? Lily Potter? Az hogy lehet? Hiszen meghalt!” „Pont úgy mint Black.”). – Micsoda öröm, kedves lányom, el se tudom mondani! McGalagony professzor mindenről tájékoztatott, és én mondom, csoda történt, csoda!

  - Jó napot, Lumpsluck professzor – köszönt kedvesen Lily. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kíváncsi tekinteteket, és rámosolygott az öregre. – Örülök, hogy újra látom.

  - Hát még én, drága Lily! – kontrázott Lumpsluck. Pillantása Harryékre esett, mire felcsillant a szeme. – Ó, és Harry Potter is itt van! Én mondom, Lily, a fia az ön tehetségét örökölte! Olyan csodálatos bájitalokat, amiket ő készített nekem évekkel ezelőtt, legutoljára csak magától láttam!

  Harry megköszörülte a torkát, mintegy jelként, hogy jó lenne elhúzni a csíkot. Barátai vették a lapot, és intettek a többieknek is. A tanulók érdeklődő tekintetétől kísérve sietős léptekkel elhagyták lassan a bejárati csarnokot is, kiléptek a vakító napsütésbe és elindultak a roxforti birtok határa felé.

  - Nos, keltettünk egy kis feltűnést – jegyezte meg ironikusan Sirius.

  - De csak mert nem tudtad befogni a szádat – felelte Lily.

  - Ugyan már – nézett rá könnyedén a férfi. – Örülj, hogy nem lett belőle balhé.

  - Persze, mert tele volt a folyosó tanulókkal – mutatott rá a nő. – Különben pedig bármelyik pillanatban pálcát ránthatott volna. De nem értem, miért kellett hergelni. Örültél volna, hogy egy gonosz pillantással megúszod.

  - Örülni!? Ugyan minek? Tudd meg, hogy csak köszönteni akartam, mint egy rég nem látott ismerőst!

  - Persze, persze. Néhány átokkal, mi? Vagy előtört belőled a jobbik éned, és netán kedvesen hátba veregetted volna?

  - Mond, miért kell mindig a legrosszabbat feltételezni rólam? – fortyant fel Sirius.

  - Mondjuk, mert ismerlek? – nézett rá Lily udvarias-érdeklődőn, de szavaiból kihallatszott az a pici gúny is, ami után James jobbnak látta közbelépni.

  - Jól van, oké – szólalt meg. – Tök fölösleges ezen vitáznotok.

  - Szerinted Lilynek van igaza, mi? – nézett rá vádlón Sirius.

  - Figyelj, te a legjobb barátom vagy, Lily pedig a feleségem. A vitáitokba nem szólok bele, de nem hiszem, hogy Piton most olyan nagy gond lenne.

  - Úgy van – szólalt meg hirtelen Hermione. – Éhesek vagyunk, és Mrs Weasley már biztos kész az ebéddel.

  James, Sirius és Lily nem folytatták a vitát, habár az utóbbi kettő az út további részében igen távolságtartóan viselkedett egymással.

  Harry elcsodálkozott kissé édesanyja és Sirius ellenségeskedésén, de aztán átkozta a buta fejét. Hiszen Piton merengőjében látta, hogy az anyja milyen ellenséges Jamesszel. Ebből kifolyólag sejthette volna, hogy Siriust sem szívleli jobban.

  Végül aztán átkarolta Ginny derekát, és halkan beszélgetve tették meg az utat a hoppanálási terület határáig.