James

A tóparton ülünk, a holdfény megcsillan a vízen, hosszú hajával lágy szellő játszik. Közelebb hajol, én arra gondolok, hogy végre, itt az én időm....mikor elkiáltja, magát:

- James, James ébredj! - Sirius? Ez megőrült?

- Szakadj le rólam! - Azzal a párnát raktam a fejemre.

- Nem - hallatszott tompán barátom hangja. - Hét óra van.

- Azonkívül szünet.

- Igen, tegnapig... - Akkor ma már itthon van Evans. Végre bocsánatot kérhetek! Ugyanis a bál után rögtön hazament, én meg itt maradtam a haverjaimmal.

- Hát, ez baromi jó! - Hoppá! Kicsit hirtelen ültem fel, és a párnámmal orrba vágtam Tapit, aki elterült a földön.

- Neked is jó reggelt, haver! - nyögte a földön fekve, én meg próbáltam arcizmaimat rendbe tartva felsegíteni.

- Bocs pajtás, csak úgy örültem.

- Nekem? Jajj, azt mondtad titokban tartjuk, te kis huncut! - nyávogta, miközben Féregfarkra kacsintott. Majd lányosan folytatta - Jamie baba, mikor ruccansz be a barlangomba?

Kimeredt szemekkel bámultam rá, igaz, hogy évek óta játsszuk ezt, de most korán reggel nem veszi be a gyomrom. Azért nem okozok csalódást.

- Tiedbe, édes, soha ebbe az életben! - Ekkor már Peter hangosan kacagott, és Remus is mosolyogva csóválta a fejét. - Túl jó vagyok hozzád.

- Hitvány fattyú! Ezt még megbánod! - visította. - Tudom, hogy a jövőd az enyém. - Majd az Endless love film zenéjét dúdolva (ez az egyetlen mugli film, amit látott, azt is egy lány miatt) bemasírozott a fürdőbe. Nagy sokára kihevertük a történteket, és elindulhattunk reggelizni. Útközben szóba jött az animágia.

- James, kedves barátom - kezdte Remus, mire gyanakodva néztem rá. - Te, mint a Tekergők főnöke....

- Hé! - szólt közbe Sirius.

- Bocs Sirius, te csak a mi kis szívtiprónk lehetsz. - vigyorogtam rá.

- Mocsok - szólt lányos hangján, de csak halkan merte. Hát igen, az imázsa.

- Szóval - avatkozott közbe Holdsáp. - Nem gondolod, hogy ideje lenne a teljes átváltozásra?

- Ja, dehogynem. Ma este ráértek?

- Aha

- Ja. - Mindannyian Féregfarkra néztünk, aki bűnbánóan nézett vissza.

- Randim van - nyöszörögte, mire Tapmanccsal levegőt kapkodva siettünk előre, nehogy meglássa az arcunkat. De szemetek vagyunk.

Eléggé zihált állapotban érkeztünk meg a Nagyterembe, ahol Evans-keresésre indultam, Siriust is magammal húzva. Nemsokára meg is találtam, barátnőivel együtt reggelizett.

- Szia Evans! - huppantam le elé, majd Tapi is leült, nagyot nyekkenve. - Milyen volt a szüneted? - Semmi.

- Jól aludtál? - Semmi. Szememmel szuggeráltam, de átnézett rajtam, és barátnői is csak félve pillantottak rám.

- Oké. Tudom, hogy bunkó voltam, sőt annál is nagyobb bunkó, de elképzelhetetlenül sajnálom, és szeretném megmagyarázni. - Semmi. Türelmetlenül néztem barátomra, aki feltartott mutatóujjával türelemre intett, és nagy szívélyesen megszólalt.

- Szia Evans!

- Áh, Black! Jó reggelt!

- Jól aludtál?

- Nagyszerűen - mosolyogott, és ekkor már tudtam, hogy csak miattam csinálja ezt. Siriusszal nem szokott mosolyogva társalogni.

- Figyelj, Ágas barátom azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, ami történt tudja mekkora bunkó, és szeretné megmagyarázni.

- Ágas? Milyen Ágas?

- Oh, bocs. James - szabadkozott Tapi, de már tudtam, mi lesz a vége.

- James? - kérdezte még mindig ártatlanul csodálkozva.

- Potter - mondta haverom lassan, és tudtam, azt hiszi, valami gyengeelméjűt fogtam magamnak.

- Sajnálom, Black, de nem ismerek ilyen nevű fiút - Rázta fejét mosolyogva.

- Ja, vagy úgy - esett le neki is, és beleröhögött a narancslevébe.

- Nos, én megyek. Alice? - állt fel Lily.

- Mindjárt megyek.

- Jó. - Azzal elindult. Én meg utána, de csak kinn sikerült utolérnem.

- Evans, várj! - Elkaptam a karját és magam felé fordítottam. Nem szólt egy szót sem, viszont a szeméből sütött a düh, megbántottság és a fájdalom. Önkétlenül hátraléptem, és elengedtem a karját. Abban a pillanatban hátat fordított nekem, és elrohant. Mit tehettem volna? Elindultam órára.

- 1811-ben Grogan Stum, akkori mágiaügyi miniszter megfogalmazza az értelmes lényeket meghatározó definíciót, mely szerint értelmesnek kell tekinteni mindazon lényeket, akik képesek felfogni... - Én azt nem tudom felfogni, hogy ez az ember, bocsánat, szellem, hogy képes ilyen elképesztően unalmas hangon magyarázni.

Jegyzeteimre néztem, amelyekben, mint kiderült, hatalmas káosz uralkodott. Vajon miért? A magyarázat első része szerint, mert a tanár magyarázatán képtelenség ébren maradni. A másik fele - amit magamnak is nehezen vallok be- az, hogy minduntalan egy vörös üstök tereli el a figyelmemet...Aú! Vagy egy levél, ami arcon talál.

Szia! Mi jót csinálsz? - SB

Próbálok figyelni. Tedd te is azt! - JP

Úristen! Jól vagy? - SB

Én igen, de ha nem hagysz békén, te nem fogod jól érezni magad. - JP

Fiúk! Fejezzétek be! - RL

Áh, Remy! Mizu veled, haver? - SB

Miért van az, hogy csak órán érdekel az életem? - RL

Nem is igaz! - SB

Úgy döntöttem, hagyom veszekedni a szerelmeseket, és indítok egy másik levelet.

Szia! Gondoltam, most már megismersz engem, és megmagyarázhatok neked mindent. - JP

Elküldtem, és feszülten figyeltem. Igen, visszaírt!

Igen, most már eléggé ismerlek, és tudom, hogy mekkora rohadék vagy! - LE

Ne csináld már ezt! Nem kell megbocsátanod, csak hallgass végig! - JP

Eszem ágában sincs! - LE

Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek! - JP

Ekkor azonban újabb levél érkezett.

Szóval, ma hol, hánykor? - SB

Nahát, kibékült a gerlepár? - JP

Vicces vagy! - RL

Kopj le rólam, Potter! - LE

Marha jó! Komoly levélháború alakult ki! Előbb válaszolok Lilynek.

Figyelj, tényleg nagyon kedvellek, és nem szeretném, ha tévesen ítélnél meg. - JP

Fiúk, találkozzunk ma este kilenckor a parkban! Peternek meg üzenem, hogy az ő átalakulása létfontosságú, különben nem jutunk be a Szelleszállásba. - JP

Elküldtem mindkét levelet, és izgatottan vártam Evans válaszát. Ám először Sirius vihogása törte meg a csendet, mire odakaptam a fejem. Barátom igyekezett nem leesni a székről, miközben Holdsáp ijedten nézett rám, és hangtalanul tátogta:

- Nem jó levelet küldtél!

Micsoda?! De hát akkor...Úristen, Evans! A levél még nyugodtan feküdt asztala sarkán (hálaistennek!), arra várva, hogy címzettje elolvassa. Előhúztam a pálcámat, és elmotyogtam:

- Invito levél! - A pergamendarab felém suhant, de közben végigszántott a lány karján (játszik velem az ég!), mire az felém fordult, és arcáról le lehetett olvasni, hogy nem hisz beszámíthatónak.

Szünetben Remus felelősségre vont, hogy hogy lehetek ennyire nem normális. Ritkán látom kiborulni őt, de most sikerült elérnem, habár nem értem, miért (oké, tudom, hogy a titkát veszélyeztettem, de visszaszereztem a levelet, nem?).

Bűbájtanon szerencsére minden rendben ment, bár Tapi végig húzott azzal, amit eredetileg Evansnak írtam. Végére még elkezdte a féltékenységi-jelenet, de egy jól irányzott átok hatására ahányszor kinyitotta a száját beszéd helyett dallamos madárfütty hallatszott. Ebéd után mindannyiunkon meglátszott, hogy idegesek vagyunk, vacsora közben már Remus is (aki türelméről volt híres) fűnek-fának büntetőmunkát osztogatott. Így hát nem csoda, hogy fellélegeztünk mikor a klubhelyiségben elkezdtek fogyni a tanulók. A terv szerint én mentem Siriusszal, Remus pedig Féregfarkkal.

- Sziasztok! - köszönt ránk valaki Holdsáp hangján, de az illetőt nem láttuk. Tökéletesen kiment a fejemből, hogy kölcsön adtam nekik a láthatatlanná tévő köpenyemet, ugyanis Peterrel képtelenség hangtalanul végigmenni a folyosókon (tapasztalatból mondom).

- Hello! - Mire levették a köpenyt, és szembe találtam magam egy ideges Remusszal, és egy remegő Peterrel.

- Féregfark, jól vagy? - kérdezte Tapmancs, nem alaptalanul. - Tudod, hogy sikerülni fog, jól begyakoroltunk mindent. - Hű, de komoly lett.

- Ágas, mi lesz a menetrend? - Miért tőlem kérdezi Remus? Nem én vagyok az okostojás.

- Hát először megpróbálom én, aztán sorba ti ketten - néztem Peterre és Siriusra.

- Biztos vagy benne? - néztek rám mindannyian.

- Iiigen. - Nem tűnhettem valami meggyőzőnek ezért hozzátettem: - Ha valami baj van, vigyetek a gyengélkedőre, és mondjátok azt, hogy nem tudtátok, mire készülök.

- Úgyse hiszik el - mosolygott rám Tapi.

- Nem baj, azért csak mondjátok ezt. - Nagy levegőt vettem - Na jó, kezdjük el.

Hátrébb léptem, és barátaim félő tekintetét magamon érezve, elkezdtem koncentrálni. Erősen behunytam a szemem, és arra az állatra gondoltam, amivé változni akartam, miközben a varázsigét mondtam el magamban: Amend animal! Először nem éreztem semmit, majd hirtelen csökkenni kezdett a magasságom, a kezemen az ujjak összenőttek, a fejem iszonyatosan elkezdett fájni, mintha az agyam ki akarna szakadni, az arcom megnyúlt, és elkezdtem szőrösödni. Aztán vége. Kinyitottam a szemem, és haverjaimra néztem, akik hitetlenkedve néztek rám.

- Sikerült? - akartam kérdezni, de nem emberi hangot adtam ki. Igen, sikerült! Vadul elkezdtem ugrándozni, barátaim nem kis ijedelmére. Végül Remus állított le.

- James, értesz engem? - Elkezdtem bólogatni, és kis híján felökleltem szegényt. Bocs, pajti!

- Oké. Jól érzed magad? - Újra bólogattam, most már óvatosan. - Jó, akkor próbálj visszaváltozni!

Újra összeszorítottam szemhéjamat, emberi mivoltomra gondoltam, és a varázsigére gondoltam: Amend human! Nos, a visszaváltozás sem olt épp kellemes dolog, de egy perc múlva megint ember-Ágas lettem, és barátaimra néztem. Pár pillanat múlva kitört belőlünk a nevetés, és vidáman ugráltunk körbe. (Kimondta, hogy közeledünk a nagykorúság felé?)

Lily

A szünet utáni napokban valahogy nem találtam a helyem. Egyedül a barátnőimre támaszkodhattam volna, de nekik nem akartam elmondani mi történt. Szeretem őket meg minden, de óriási balhét csaptak volna, és mindenki megtudta volna, hogy miket mondott rólam az a szemétláda. Így hát az egyetlen mentsváram a tanulás maradt, éjjel-nappal a könyveibe mélyedtem, mindegy volt, hogy tankönyv, vagy simán ajánlott olvasmány. A lényeg az volt, hogy elrugaszkodjam a valóság talajáról. Míg illúziókba temetkeztem, könnyebbnek tűntek a hétköznapok. Persze ez sem mentett meg Potter zaklatásától, Alicék nyaggatásáról, hogy mi bajom van.

- Figyelj, Lil! - szólt egyik este szokatlanul komolyan Amelie, nyomában Alice-szal - Beszélnünk kell.

- Miről? - adtam az értetlent.

- Arról - kezdte Alice miközben befészkelték magukat mellém az öblös fotelbe -, hogy alig eszel, a szemeid nagyobbak a szádnál, nem beszélsz velünk, és mindez a karácsonyi bál óta tart. Remusról van szó?

- Jaj, dehogyis! Remus csak a barátom. Nem vagyok belé szerelmes, hányszor mondjam még el?

- Akkor más fiú. - néztek össze barátnőim.

- Mi? Csak nem arra gondoltok, amire gondolok, hogy gondoltok?

- Ööö... Ezt nem egészen értettem, de ha Potterre gondolsz, akkor igen - mondta Amy, majd felháborodásomat látva hozzátette. - Hallgass meg! Mást se látunk nap, mint nap, csak hogy James követ, folyamatosan önmagát csepüli, olyan szavakkal, hogy néha belepirulok, de te még csak nem is állítod le, és megbocsátani se akarsz neki. Vagyis valami szörnyűt tett.

- Hát...izé...csak annyi.....szóval elegem van belőle. Állandóan zaklat meg minden, és nem tudok figyelni órákon se, meg a tanulásra.

- Figyelj, arra már gondoltál, hogy belezúgtál?

- Mi?! Jajj, lányok ne már! Tudjátok, hogy utálom, egy önző seggfej, arrogáns disznó, és engem egyáltalán nem érdekel, mit gondol rólam! - Először kiabáltam, aztán elbicsaklott a hangom, és elkezdtem sírni. Barátnőim értetlenül néztek rám, majd rohamszerűen kimenekítettek a klubhelyiségből. Könnyeimtől nem is láttam, merre visznek, csak mikor már beléptünk egy szobába - ami kísértetiesen hasonlított a hálótermünkhöz- esett le, hogy valószínűleg a Szükség Szobájában vagyunk.

Lassan odavezettek az ágyhoz, és leültettek. Zokogásom addigra enyhült, és csak halkan szipogtam, míg Amy megkérdezte.

- Elmondod nekünk végre, hogy mi is történt igazán a karácsonyi bálon?

- Tudtok mindent - suttogtam.

- Jó, akkor azt mondd el mi történt azután! - közölte Alice kissé türelmetlenül, mire beletörődötten meséltem el mindent. Szóról szóra.

- Ezt nem hiszem el! - lehelte Amy - Hogy lehet ekkora bunkó valaki? Megyünk, és megverjük, igaz Alice? Alice?

- Hát, nem is tudom... Tudod Lily, Frank mesélt nekem Jamesről, és mondta, hogy csak néhány lány van, akit igazán tisztel, és te is beletartozol. Szerintem, félreértés van a dologban, és... tudod milyen hirtelen haragú.

- Nem, nem tudom! - visítottam. - Nem is akarom tudni, én egyszerűen csak azt akarom, hogy...hogy...hogy - elhalkultam, és suttogva folytattam - Csak azt akarom, hogy hagyjon békén. Miért nem lehet ugyanolyan átlagos az életem, mint régen volt?

- Lily nyugodj le! Minden rendben lesz. Csak vegyél mély levegőt! - Hát igen, Alicenek nem először van része a hisztériámban.

- Oké, oké. De mit tegyek?

- Jajj, Istenem! Ez a legegyszerűbb! - szólt Amy - Élj egy kicsit! De ne a tanulásnak, hanem magadnak. Pasizz, egyél finomságokat, de leginkább: NE HORDJ MINDIG FEKETÉT! - nevetett rám.

- Rendben - mosolyodtam el - Most már visszamehetünk? Kezdek fáradt lenni.

- Persze. - Végre, a szünet óta először, békésen aludtam.

Álmomban egy kisbabával a karomban sétáltam egy meleg szobában. Csodálkozva néztem körül, majd a kisgyerekre. Sűrű fekete babahaja volt, és smaragd zöld szemei. Nagyon ismerősnek tűnt a tekintete, aztán rájöttem, hogy minden reggel ezt látom, ha belenézek a tükörbe. Szóval az én fiam. Ekkor halkan nyöszörgött, én meg - nem tudom milyen ösztöntől vezérelve - elkezdtem ringatni, egy régi altatódalt dúdolva. Ez hatott. A kisfiú lassan lehunyta szemeit, én meg óvatosan a bölcsőbe raktam. Elhomályosult tekintettel néztem le rá, mikor valaki hátulról átölelt.

- Elaludt? - Egy nagyon ismerős mély hang szólt hozzám. Logikusnak tűnt volna, ha megfordulok, de e helyett halkan válaszoltam.

- Igen. Mostanában eléggé nyűgős.

- De most már alszik, úgyhogy most már velem is foglalkozhatsz - Ismeretlenül is édesnek találtam a kisfiús sértődöttséget az idegen hangjában.

- Na, jó. - Lassan megfordultam, és felnéztem az arcába...És hirtelen felültem az ágyamban, megijesztve az engem halkan ébresztgető Alice-t.-

- Úristen! Jól vagy? - Meglepődve néztem rá, komolyan mondom pár pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok.

- Pe-persze. Csak furát álmodtam.

- Mit? - kérdezte nem éppen nagy érdeklődéssel.

- Nem tudom...nem emlékszem.

- Az jó, az jó.

- Te nem is figyelsz rám - mondtam, miközben a fürdő felé igyekeztem. - Történt valami?

- Hát, ha már így rákérdeztél - vigyorgott rám hirtelen kipirulva - tegnap, miután elmentél aludni Frank bevallotta, hogy...Szeret! - Reakciójából ítélve nem a megfelelőképp reagáltam. - Mi van? Szerinted, nem mond igazat?

- Jaj, dehogynem! - kaptam észbe. - Csak azt hittem ez neked is nyilvánvaló. Örülök nektek - jelentettem ki, mire sírva a nyakamba borult. - Na, ne fojts meg! - kiáltottam rá, majd elballagtam a mosdóba. Amy tanácsa hatására felvettem az új zöld garbómat, egy farmerrel, aztán lementem reggelizni.

Épp áldozatot mutattam be a palacsinta feltalálójának (értsd: azt kajáltam), mikor leült elém Remus.

- Szia!

- Szia! - köszönt vissza szégyenlősen. - Szeretnék kérni valamit.

- Igen?

- Szóval, lehetséges, hogy elfelejted azt, amit a bál után mondtam neked? - Meghökkenve néztem rá.

- Öhm...Nem - válaszolta, mire kikerekedett a szeme.

- Nem? Miért?

- Úgy értem, nem fogom kitörölni az emlékemből, de mint mondtam, ez nem fog a barátságunk útjába.

- Oh... - elég bambán nézett rám, de visszafojtottam a mosolyomat. - Nos, akkor rendben.

- Oké. Milyen óránk lesz?

- Asszem átváltoztatástan.

- Akkor induljunk.

Este a klubhelyiségben, a kandallónál próbáltam egy kis észt verni barátnőm fejébe, mert a mágiatörténelem leckét írtuk. Sajnos, hiába magyaráztam neki a koboldlázadásokat, valahogy nem sikerült felfognia, mit műveltek szegény lények. Épp negyedszerre kezdtem bele a magyarázatba, mikor a Barbie-Ken páros bemászott a pont velünk szembe. Nem is akartam odanézni, de mint kiderült Potter hipnotizált a tekintetével, s szemünk egymásba kapcsolódott. Nem mertem odaszólni neki, ezért csak szememmel üzentem neki valamit, ami élőszóba így hangzott volna: Mit akarsz tőlem, te kis hülye. Pechére "szemezésünket" kis barátnője is észrevette, és számonkérően szólt rá:

- Te szemezel vele? - Potter lustán odafordult, és szemtelenül visszakérdezett.

- Miért, ha igen, mit csinálsz?

- Nem szólok hozzád! - Az a majom nem szólt semmit, de égre (itt: mennyezetre) emelt tekintete és arca könyörgést fejezett ki.

- James! - Nem is olyan buta ez a szöszi.

- Most mi van? Mégis mit vársz tőlem?

- Kérj bocsánatot! - Ekkor már mindenki néma csendben hallgatta őket, és valaki bekiabált a tömegből:

- Majd álmodban, kisbaba! - Többen elkezdtek kuncogni, mire Potter mintha csodálkozva nézett volna körül, majd pár pillanat múlva elvigyorodott.

- Igen, úgy valahogy - a tömeg erre felhördült.

- James... - az említett várakozóan nézett rá - ha ezt teszed...én...én szakítok veled!

- Rendben - jött rögtön a válasz.

- Rendben? - nyöszörögte szegény. - Ezt nem teheted velem! - O-ó, kislány el ne kezdj könyörögni! - Kérlek, James! - Késő.

- Sajnálom, ha te nem, majd én szakítok veled. - Azzal elballagott. Hát persze, a nagy James Potterrel senki nem szakíthat, max. ő vele. Fúj, de undorító ez a rohadék. Remélem egyszer valaki móresre tanítja.