1.- Tökéletlen legjobbak

- AZONNAL CSINÁLD VISSZA, TE KRETÉN MARHA! Ja… ÉS ADD VISSZA A NAPLÓMAT IS!- hát őőő… ez a… Na jó, összeszedem a gondolataimat. Meg a nyúlcipőt is ideje felkötni. Egyelőre megpróbálok elvágódás nélkül kijutni a házból.
- AHHOZ ELŐBB UTOL KELL ÉRNED! A HAJADAT EGYÉBKÉNT SEM TUDOM VISSZACSINÁLNI, TEKINTVE HOGY…- puff. Na ennyit arról, hogy ne törjem össze magam. Az idegbeteg közben rám veti magát. – Had mondjam már végig!- hadarom levegő után kapkodva.
- Esélyed sincs befejezni a mondatot, mert most meghalsz.- sziszegi, miközben a nyakamat szorongatja. Azt hiszem ideje megpattanni. A hátamra fordulok, durván lelököm magamról, és futás…

Az utca legelején megtorpanok.
- Báránykám!- kiáltok be a kertbe. A földön térdelő lány felkapja a fejét.
- Régen láttalak Evans!- vigyorog rám, miközben a kapuhoz szalad. Ella Andrews. Az én legjobb barátnőm.
- Van egészen tíz perce is Andrews?- töprengek. Kézen fogom gyorsan, és rohanunk a domb túloldalára. Mielőtt az elmebeteg megtalálna.- Akarsz jót röhögni?
- Megint elcsórtad a naplóját?- kérdezi hatalmas vigyorral.- Egyszer tényleg kitekeri a nyakad!
- Á! Előbb kerüljek Voldemort elé, minthogy a saját húgom öljön meg.
- Ez tetszik. Még tizenöt sem vagy, de már meg akarsz halni!
- Akar a fene, Báránykám. De két rossz közül a jobbikat választanám.
- Igaz.- ismeri el Ella is.
Fáradtan dőlünk hanyatt a domboldalon. Szúró oldalunkat markolászva fújjuk ki magunkat. Akkor azt hiszem, most van egy kevés időm magyarázkodni. Szóval Lily Evans vagyok. Tizenöt leszek. Van egy húgom, aki egy elmebeteg állat. Kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik őt zargatni. Hát a többi… na jó! Ella is, és én is boszorkányok vagyunk. Igaz hogy ő aranyvérű, én pediglen mugliszármazású, de ettől függetlenül tök jól megvagyunk. Szeptembertől június közepéig vagyunk suliban, szerencsére elég messzire innen. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola növendékei vagyunk, és…
- Hú de szépen fogalmazol!- füttyent hosszan Ella.
- Kösz Bárányka, de mi lenne, ha nem búvárkodnál a gondolataimban? Ennyi erővel beszélhetnék hangosan is!
- Bocsi, de nincs jobb dolgom…- kezdi, mire hozzávágom húgom naplóját.
- Tessék, csak halkan tessék röhögni, és ne engem hányj le, ha a pasikról olvasol, köszi!
- Oh! Micsoda ajándék!- játsza a meghatódottat.
Szóval, a kedves, öreg, néhol lerobbant, néhol berobbant, száztornyú kastélyban töltjük mostani életünk legjavát. Állati jó dolog ám! Van négy ház, ahol… ezt inkább nem részletezem. Mindketten Griffendélesek vagyunk, igaz, Ella elsőben Mardekáros volt. De nem tetszett neki ott, és már akkor is elvoltunk, ezért a többi balfék fújt rá. Hát Ella gondolt egyet, és beköltözött hozzánk. A tanároknak először nem tűnt fel semmi, hiszen miért ne lehetnének jóban a házak lakói? De amikor egyik reggel Báránykám akkor csattogott le a lépcsőn, mikor McGali tartott szentbeszédet, borult a bili minden tartalmával együtt. Ella mehetett az igazgatóhoz. Nem igazán törtünk össze az ítélet hallatán, merthát Dumbledore a legjobb fej a suliban a tanárok közül. Teljesen biztos voltam benne, hogy engedi majd a házváltást. És be is jött, egy feltétellel. Ellának magának kellett bejelenteni a szüleinek. Akkor viszont már elég nagy békák nődögéltek a torkunkban. Sejtésünk sem volt róla, hogy állnak Ella szülei Voldemort-bácsival. Vajon puszipajtások, vagy ádáz ellenségek? És hogy fognak reagálni Bárányka bejelentésére?
Hát erre is megkaptuk a választ. Mr. Andrews pezsgőt bontott, a felesége pedig körbetáncolta a nappalit. Aztán kiderült, hogy már ők is éppen kérni akarták Dumbledore-tól, hogy legyen szíves átpakolni egyetlen kislányukat a Griffendélbe, mielőtt Ella is olyan rossz útra térne, mint nagyobb testvérei. Bárányka azóta is Griffendéles.
- Evans…- kapja fel a fejét hirtelen.
- Hm?- mutatok hatalmas érdeklődést.
- Tulajdonképpen miért is vagyok én „Bárányka”?
- Ha nem szólnál közbe, megtudnád.- korholom.- Eddig mindent hallottál?
- Aha, de ez a te életed, szóval nem rólam kéne hadoválni!
- Igazad van… Bárányka!- mire oldalba vág a könyökével. Na, hogy miért hívom Ellát Báránykának, azt én sem tudom. Nem szereti, ha becézzük. Mikor ennek hangot is adott, kreatív barátnője elhatározta, hogy lehunyja a szemét, forgolódik kicsit, és aztán az első dolog, amit meglát, arról nevezi el Ellát. Mert már unom állandóan hajtogatni, hogy Ella-Ella-Ella… stb. Így esett az eset, hogy amit először megláttam, egy birka volt a kicsinyével. Tetszett a mini-bari. Már csak azért is, mert a bal szeme körül sötétbarna folt volt. Éppen akkor Ellának is volt egy folt a szeme körül. Csak nem sötétbarna, hanem zöldes. Mint utóbb kiderült, összekaptak Bellával.
- Most már elkezdhetnél regélni a saját életedről!- sóhajtja.
- Oké, de azon nincs sok regélnivaló.
- Akkor mesélek én! A szüleid teljesen meg vannak kattanva, de éppen ezért szeretjük őket olyan nagyon. Igen, még én is!- és nyelvet ölt.- A húgod, mint már említetted egy elmebeteg, divatliba. Lehetne rá durvábbat is mondani, de nem szabad. Rólad: egy vásott kölyök vagy! Mindenhol ott vagy, ahol nem kéne. Két ballábad van, de nagyon jó vagy kviddicsben. Egyébként csodálom, hogy amiatt még nem voltál Gyengélkedőn!
- Az az én titkom, és nem is vagyok vásott kölyök!
- Szerintem az vagy! És ne szólj bele, most én mesélek!- mindig összetöröd magad, mert a saját lábadban, de még egy falevélben is képes vagy hasraesni. Én vagyok a legjobb barátnőd, aki mindenkinek hallja a gondolatát, és ezért van úgy néha, hogy engem teljesen hülyének néznek. Amikor ketten sétálunk valahol, és te nem mondod ki a beteg gondolataidat, csak én röhögök tőlük sírva. Te meg ádázul vigyorogsz. Mondhatni az egyetlen barátnőd is vagyok, és te pedig az én egyetlen barátnőm, mert valamiért a hímekkel jobban szót értünk. Az is örök rejtély marad, hogy miért. A legjobbak a Tekergők, kivéve a patkányt… izé, Peter-t. Nem szeretjük a nagyon lányos lányokat. Mármint a rózsaszín, csillivilli, babakék, rózsásarcú izéket. Tényleg Evans, miért nem láttalak eddig szoknyában?
- Mert nem veszek fel szoknyát, ennyi. Amúgy, te sem hordasz szoknyát, csak bálokon!
- Ez is igaz. Szóval nem mindig hasonlítunk a nőneműekre. Általában a csöves kifejezés találóbb.
- Szerintem egyelőre semmi gond nincs azokkal a gatyákkal, de majd szólok, ha megszállt valami angyalszerű.- kotyogok közbe.
- Aha, én meg majd akkor, ha meguntam őket. Észrevetted, hogy külsőségekről még nem beszültünk? Lángvörös, deréki érő gyönyörű hajad van, amit megszállott módjára állandóan befonsz a fejed búbjától, a végéig. És a fufrud örökké belelóg a szemedbe, ami mellesleg méregzöld színű. Szóval szerintem amiatt sikerül mindig orra buknod.
- Befejezted?- vágok közbe.- Mert akkor én is körülírlak, Bárányka. A hajviseletemről szó se essék, mert te sem teszel másképp. Te is vagy agyba-főbe fonogatod a hajad, vagy kontyba kötöd. A tiéd is derékig ér, annyi a különbség, hogy neked szénfekete hajad van! És a fufrumat hagyd békén, mert neked is hasonló van! Ja, és szemed. Az színváltós Bárányka. Egyszer szürke, egyszer kék.
- Vaksi vagy, Evans. Kékesszürke szemem van.
- Ámen, Bárányka.- sóhajtom.- Pasikkal hogy állunk? Arról még nem beszéltél!
- Mert azokkal sehogyse…- feleli tétován.
- Jó Bárányka, tudom, hogy belezúgtál egyikükbe.- mondom, mire Ella elvörösödik.
- Nem is!- tagadja.
- Nem kell beismerni, ha nem akarod, csak ne tagadd le!
- Az már egészen olyan, mintha beismerném…- morogja.
- Így is fel lehet fogni.- vonogatom a vállam.
- Köszike. Még a végén puszikát is kapsz!- nyávogja.
- Fejbe vágtad magad?- fintorgok.- Vagy esetleg ki akarsz kergetni a világból?
- He?- fordul felém hirtelen.- Csak olvastam.
- Nagyon élethűen utánoztad Petúniát!
- Nem volt szándékos!- kapja a szája elé a kezét, majd összevigyorgunk.

Délután szokatlanul hamar sötétedik. Augusztus közepe van már. Ilyenkor még este kilenckor is bőven világos van.
- Szerinted?- fordulok Bárányka felé. Közben a szél is feltámadt. És nem csak kisebb szélrohamok vannak.
- Szerintem nézz az égre.- tanácsolja rám se nézve. Tátott szájjal meredek az égre. Hatalmas, szinte fekete viharfelhők borítják, az eddig szinte vakítóan kék, felhőmentes eget. Két másodperc múlva már kövér esőcseppecskék zúdulnak alá, s mi is rohanni kezdünk. Akkora zuhé van, hogy a vízfüggönyön át alig látjuk egymást. Ella szerencsére mellettem álldogál. Hopp egy villám… Összenézünk Báránykámmal.
- Egy, kettő, három, né…- és megdörren az ég.- Van kedved elázni?- kérdezi végül.
- Naná! Elvégre, imádjuk az esőt!- hát tovább ácsorgunk. Hol az ég felé fordítom arcom, és örülök, hogy élek, és hogy most itt ázok, hol pedig csukott szemmel nevetek. Ella sem tesz máshogy. Nem örömködhetünk sokáig. Nekem például már a bugyimból is folyik a víz.
- Nekem is, nyugi!- kiáltja Ella.- Egyébként a húgod erre tart, és éppen minket szid gondolatban, és hangosan is.
- Az utóbbit honnan veszed?
- Van fülem, Evans. Nem mindenki olyan süket, mint az ágyú!
- Kac-kac!
- Baj van? Mintha rozsdásodna a nevetőkéd!- fülel.
- Hegyezd jobban a füled!- morgom. Abszolút nem fűlik a fogam Petúnia visongásához.
- Milyen hegyezővel? Kézivel? Asztalival? Mintással? Tapétaborításúval? Milyennel?
- Amilyennel akarod, Bárányka. De most inkább lépjünk, mielőtt hugi megtalál!
- Támogatom!- és futunk tovább, mintha belénk csíptek volna.

- Van kedved nálunk szunyálni?- kérdezi alig tíz perc után a kapujuk előtt. Négy métert csúszva lefékezek a sárban. Végignézek magamon: bőrig áztam, és csupán combközépig vagyok sáros.
- Anyukád nem fog sikítva kidobni?- kérdezem bizonytalan fintorral. Végtére is, anyuék ma nem jönnek haza, nekem pedig semmi kedvem egész éjjel a hugi elől menekülni.
- Nem fog! Se sikítani, se kidobni!- biztosít Ella.- Ha még sokáig vacillálsz…
- Hát… nem tudom…- elkapja a kezem, és beránt a kapun.
- Minek játszod a „nemtudom”-ot, mikor minden érv mellettem szól?- vigyorog rám.
- Oké-oké! Tiéd vagyok!
- Örökre?- csillan fel a szeme.
- De legalábbis mára!

Az ajtó hatalmas dörejjel záródik mögöttünk, mi pedig térdünkre támaszkodva lihegünk.
- Minimum egy tüdőgyulladás!- pihegi Bárányka.
- Aha, de ha lehet, kihagynám!- fordulok felé.
Ekkor hangos robajjal kiesik a nappali ajtaján:
- Szia, Margaret!- köszönök félszegen.- Remélem nem zavarok.- motyogom zavartan, a szőnyeget fixírozva.
Margaret Bárányka anyukája. Második találkozásunk alkalmával közölte velem, hogy ne merjem őt magázni, semmi szükségét nem látja. Elvégre nem olyan sznob, aki megköveteli az efféle tiszteletadást, és különben is! A maga harmincöt évével abszolút fiatalnak számít. Emellett még, aki a lánya barátnője, az az övé is. Hát jó, feleltem neki.
- Lily!- virul fel az arca. Sietve magához ölel. Inkább szorít… ELLA, sikítom némán, de Bárányka csak hangosan röhög.- Örülök hogy itt vagy! Régen láttalak, pedig csak az utca…
- Végében lakom, tudom!- vigyorgok rá.- Ne haragudj!
- Dehogy haragszom!- legyint.- Maradsz?
- Ha nem zavarok. Anyuék amúgy sincsenek otthon…
- Sosem zavarsz!- jelenti ki.- Menjetek zuhanyozni, öltözzetek át, aztán kaptok vacsoránakvalót.- adja ki az utasítást.
- Igenis kapitány!- tisztelgünk Ellával egyszerre, mire Margaret mindkettőnket homlokon csókol.

Folyik a forró víz. Körülöttem úszik a gőz. Tiszta jók ezek a zuhanykabinok!
Pár percig még ázok, aztán vizes hajjal, törölközőbe csomagolom magam, és várom Báránykát.
Végre betoppan, kezében lóbálva egy régen itt felejtett, terepszínű, bőszárú gatyámat, és egy ujjatlan felsőmet.
- Kész ruhatárat hagytam itt.- nyögöm pironkodva.
- Ugyan! Egy: van hely; kettő: a te cuccaid zavarnak a legkevésbé!
- Még a végén elhiszem!
- Jól tennéd végre!- bólint.- Gyorsan ugorj a ruhádba, éhen veszek!

Ugrottam. Aztán kaptunk enni. Felcsörgettem húgomat, hogy ne is várjon, nem találok haza ma. Nem ette meg a fene elkeseredésében! Kisebb bánatomra…
Hárman vagyunk nők a házban. Ella apja dolgozik, éjszakai műszakban.
- Már hetek óta ez megy.- sóhajtja kissé hanyatló jókedvvel Margaret.- Rengeteg munkát kapnak az aurorok mostanában. Voldemort újabban többször is hallat magáról, de legalábbis a Halálfalók ügyködnek. Apádék egyre több értesítést, feladatot kapnak. Egyre több ember tűnik el. Mindkét oldalról fogynak az emberek, de Voldemort emberei mintha osztódnának!- Bárányka mellételepedik, szorosan bújik anyjához. Mindezek ellenére Margaret csak egy gyorsan futó mosolyt tud arcára kényszeríteni.
- Minden rendben lesz!- próbálom vigasztalni én is.
- Nem említettem az ellenkezőjét!- próbál rám vigyorogni a nő.- Csak hát…
- Tudom.- biztosítom mosolyogva, megkímélve őt attól, hogy kimondja legmélyebb félelmeit.
Tudom, mennyire félti a férjét, a lányát, és bármennyire is rossz úton járnak azok, de két fiát is. Ahogyan én is féltem a családomat. És tudom, anyuék talán közelebbi célpontot nyújtanak a Halálfalóknak, hiszen ők muglik. Számtalan este múlt már el úgy, hogy álmatlanul forgolódva törtek rám képek, kérdések: Mi lesz, ha ők már nem lesznek? Mi lesz, ha egyszercsak megkapom a fekete borítékot? Mi fog történni, ha…?
De nem szabad ilyenekre gondolni. Addig nem, míg lehet remélni egy jobb világban, ahol már nem félünk nagyobbat lépni, és ahol már nem kell féltenünk a szeretteinket minden lépés megtétele előtt.

Ella halkan szuszog mellettem. Talán már alszik is. Ki tudja?
- Alszol?- szólít meg rekedtes hangon.
- Nem tudok.- dörmögöm vissza.
- Én sem. Zakatol az agyam, és még a tiédet is hallom…- panaszolja.
- Próbálj meg szelektálni drágám.- javaslom a sötétbe mosolyogva.
- Okés.- motyogja. Hirtelen megfogja a kezem. Elsőben aludtunk így utoljára, azt hiszem.- Lily…
- Hallgatlak.- bár már sejtésem sincs, álmodom-e, vagy nem.
- Csodálatos ember vagy!- majd a kezemet el nem engedve a másik oldalára fordul, és elalszik.