Kedves naplóm!

A tegnap eddigi életem legszebb napjai közé tartozik.
Motorkiállításon voltam, és tök későn értem haza. Anyu nem haragudott, azt mondja, hogy megbízik bennem, és Jamesben is.
Na, igen… James (Merthogy vele voltam tegnap).
Hogy mikor lett James, a Potter helyett, arról fogalmam sincs. Egyszercsak ez jött a számra.
Egy biztos, Jamienek soha nem fogom szólítani. A nagybátyja, Benjamin ugyanis így hívja. Majdnem elnevettem magam, amikor először meghallottam. Rendes pasi, csak este volt egy kis vitája Jamesszel. De már minden rendben. A menyasszonya, Melody is kedves volt, mesélt arról, hogyan jöttek össze. Még az esküvőjükre is meghívtak, bár nem vagyok benne biztos, hogy elmegyek.
Az egész attól függ, hogyan alakul a kapcsolatom Jamesszel. A tegnapi után nem tudom, mi legyen.
Kezdődött az egész azzal, hogy együtt fényképezkedtünk egy motoron. Felült mögém, és a fülembe suttogott valami olyasmit, hogy: „milyen pózban akarod?”. A félreérthető kérdéstől totál zavarba jöttem, úgyhogy amint elkészült a kép, rögtön szökni akartam, de visszahúzott, és megpuszilta az arcomat.
Próbáltam nem elpirulni, de nem vagyok benne biztos, hogy összejött.
Aztán este, mikor megérkeztünk a lépcsőházunk elé, fogta magát, és… megcsókolt.
Ő. Engem.
Én meg nemhogy hagytam, de még vissza is csókoltam. Hát mit ne mondjak, valami csodálatos volt.
Azt hittem, ilyen csak a lányregényekben van. Azokkal a csodásan puha ajkaival olyan gyengéden csókolt, hogy úgy éreztem, legalább egy méterrel a föld fölött lebegek.
Az agyam teljesen kikapcsolt, legszívesebben ott álltam volna egész éjjel.
Még a nyakát is elfelejtettem átkarolni, de olyan szorosan hozzám simult, hogy éreztem a szívének minden egyes dobbanását. Láttam már más lánnyal is csókolózni, épp ezért azt vártam volna, hogy ledugja a nyelvét a torkomon, ezzel szemben csak az ajkaival kényeztette az enyéimet. És ez így volt tökéletes.
Arra nem emlékszem, hogy végül ő húzódott-e el, vagy én, de az biztos, hogy utána olyan zavarban voltam, mint még soha. Azon gondolkodtam, mikor lett itt ilyen meleg, és valószínűleg neki is ez járhatott a fejében, mert megkérdezte, hogy fázom-e még.
Aztán szépen elköszöntem, és följöttem. Anyának nem mondtam még semmit, beszéltünk két mondatot, és mentem aludni. Ahogy a párnára került a fejem, rögtön el is nyomott az álom, s nem is keltem fel délelőtt tizenegyig. Akkor is csak a mobilom sms-jelző hangjára.
James írt, méghozzá ezt:
 Remélem, nem ébresztettelek fel, de már hét órától fent vagyok, és nem bírtam tovább várni. Beszélnünk kéne, méghozzá személyesen…
Aztán egy óra múlva:
… vagy te nem így gondolod?

Most délután fél hat van. Azóta kaptam legalább egy tucatnyi SMS-t, hívni is próbált kábé tízszer, de nem vettem fel, és az üzeneteire sem válaszoltam. Tudom, hogy szemétség, de még át kell gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha megbeszéljük, hogy oké, járunk, aztán két hét múlva megbánom az egészet? Vagy még rosszabb: azt mondom, hogy nem, és azt bánom meg? Nem… nem. Majd beszélek vele, ha már tudom, hogy mit akarok. Addig meg hadd csörögjön az a telefon!

Na… már csörög is…

… ja, nem. Ez az anyukámé
Lily Evans megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy most bizony nem az ő mobiltelefonja cseng.
Már éppen újra a naplója fölé hajolt, amikor meghallotta az édesanyja hangját:
- Lily, gyere csak egy kicsit!
Kelletlenül feltápászkodott az ágyáról, és kisétált a konyhába.
- Tessék?
- James keres- szólt Mrs. Evans, és lánya felé nyújtotta a telefont.
- Lécci mondd azt neki, hogy nem vagyok itthon – suttogta rémült arckifejezéssel.
Az asszony felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott, és újra a füléhez emelte a készüléket.
- Azt üzeni, hogy nincs itthon.
Lily felnyögött, és esdeklő tekintettel a plafon felé fordult, mintha onnan várna valami csodát.

- Rendben, várunk! – mondta Mrs. Evans, aztán egy gombnyomással letette a telefont.
Lily rögtön nekiesett.
- Miért nem tudtad egyszerűen azt mondani, hogy nem vagyok itthon? Most tudja, hogy direkt nem veszem fel a telefont.
- Tudod jól, hogy nem szeretek hazudni. Egyébként, ha valami problémád van vele, azt illik megbeszélni.
- Nincs semmiféle problémám, csak… az van, hogy… Várjunk csak! Hogy értetted azt, hogy „rendben, várunk”?
-James azt mondta, hogy idejön.
- MI?! IDE?! Ne! Most mit? Hogy? Úristen! Én elhúzok innen, még mielőtt ideér.
- Nem mész sehova Szépen megvárod a vendégedet – jelentette ki az anyukája.
- Nem az én vendégem – morogta Lily.
- Dehogynem. Hozzád jön.
A lány felszaladt a szobájába, és levetette magát az ágyra.
Percekig csak szótlanul meredt a plafonra, s azon töprengett, hogyan úszhatná meg a Jamesszel való beszélgetést. Már arra is gondolt, hogy egyszerűen kimászik az ablakon, de aztán rájött, hogy mégsem lenne olyan egyszerű, tekintve, hogy a harmadik emeleten laknak.
Gondolataiból halk kopogtatás zaja zökkentette ki. Az édesanyja volt az, s néhány másodperccel később bedugta a fejét a szobaajtón.
- Most el kell mennem az egyik kolléganőmhöz, Rosához.
- Minek?

- Mert meg kell beszélnem vele valamit. Eszedbe ne jusson lelépni, világos, kisasszony?
- Ja – morogta a lány.
- A hűtőben van üdítő, kínáld meg Jamest! És azt hiszem, a szekrényben is van még egy csomag chips.

A szobaajtó becsukódott a nő mögött, s pár perc múlva a bejárati ajtó is.
Lily nyögött egyet, majd kiment a konyhába. Hányingere volt, ezért ivott egy pohár vizet, de nem használt. Tudta, hogy csak az idegesség miatt van, s megnyugtatásképpen bekapcsolta a konyhai televíziót.
A kedvenc sorozata ment, nem is értette, hogy feledkezhetett el róla, de most az sem érdekelte. Fel sem fogta, hogy mi történik a szereplőkkel.
Aztán villámcsapásként érte a felismerés, hogy bizony aznap még nem is fésülködött.
Felkelés után megmosta az arcát, és reggeli után a fogát, de a haja valahogy teljesen kiment a fejéből.
A fürdőszobába rohant, s beállt a tükör elé.
Mandulavágású zöld szemei a szokásosnál is jobban csillogtak, vörös tincsei kuszán álltak.
Gyorsan a kezébe kapott egy fésűt, s megkezdte szokásos harcát a gubancokkal.
Mikor megszólalt a kaputelefon, hajfürtjei hullámosan, ámde rendezetten omlottak a vállára.
A bejárati ajtóhoz szaladt, mélyet sóhajtott, majd egy gombnyomással beengedte a látogatót a lépcsőházba.
Lift nem volt az épületben, így Jamesnek gyalog kellett megtennie a három emeletet, de Lily szerint így is túlságosan gyorsan felért.
Kopogtatást hallott, úgyhogy kinyitotta az ajtót.
- Szia! – köszönt halkan.
- Szia! – ismételte James.

- Gyere be!
A fiú belépett az előszobába, bezárta maga mögött az ajtót, majd elindult Lily után a konyhába.
Leültek az asztal két oldalára, s percekig egyikük sem szólalt meg.
James Lily arcát fürkészte, de a lány még véletlenül sem nézett arra.
- Kérsz valamit inni? – kérdezte alig hallhatóan.
- Kösz, nem! Most nem kell semmi, csak egy valami.
- Mi?
- Te – hangzott az egyszerű válasz.
Mivel a lány nem szólt semmit, James nyelt egyet, és folytatta.
- Szeretlek, Lil! Veled akarok lenni.
Lily könnyes szemekkel felnézett, egyenesen a fiú szemeibe.
- James, adj egy kis időt, kérlek! Nekem még… ezt még át kell gondolnom.
- Nem akarom, hogy átgondold, Lily! Ha túl sokat gondolkodsz, rosszul fogsz dönteni. Tudom. Ismerlek.
A lány halkan sírdogálni kezdett, aztán felállt, és a fürdőszobába indult, hogy megmossa az arcát.
Már az ajtónál járt, amikor egy kezet érzett a csuklóján. James lassan maga felé fordította, s bal kezét a derekára tette. Jobbjával gyengéden végigsimított az arcán, majd az ajkait kezdte el cirógatni az ujjaival.
- Csak rajtad múlik, Lil! Két éve várok rád. Nem mondhatod, hogy türelmetlen vagyok – suttogta halkan.
Lily könnyei tovább folytak, miközben elhúzódott.
- Ha most kell döntenem, akkor… nem – jelentette ki rekedt hangon.
James kikerülte, a bejárathoz lépett, és lassan kinyitotta.
- Megértem – szólt vissza keserűen, majd… majd az ajtó bezárult.