15. fejezet
Lily Potteri 2007.09.09. 12:11
Kissé véres jelenet az elején, egy drámai búcsúlevél, sok könny, meg ilyenek, majd kis mondjuk 12es karika a végén. Érzékenyebbeknek mondjuk 16.
Majd lábdobogás, és egy perc múlva már Remus halálra rémült arcát láttuk. - Gyertek gyorsan! Gyorsan! Felrohantunk a toronyba. Iszonyatos látvány fogadott minket. James vérben úszva feküdt az ágyon. Nehéz volt nem elájulni ahogy a vér csak tört elő a mellkasából. Nem volt magánál. Az arca falfehér, a szeme csukva. A gondolat, hogy többé nem láthatom a mogyoróbarna szemeket, rémesebb volt mint bármi. - Lily, segíts! Remegve végeztem el néhány véralvasztó igézetet. - Ezt nézzétek! Remus egy vérfoltos pergamen darabot nyújtott nekem. Az volt rá írva, hogy Drágámnak. - Ez neked szól Lily. Felvisszük a gyengélkedőre. Nem bírtam mozogni. Megöltem! Megöltem a szerelmemet! Remegve kinyitottam a levelet. Fáj a szív, a létezés, A lefekvés, az ébredés! Fáj a múlt, és fáj a jelen. Mindez azért, mert nem vagy velem! Mit ér ezer szó, mi nem tőled hallható? Mit ér ezer csillag ha nem veled látható? Mit érnek az órák? Mit érnek a percek? Ha mindezek nélküled telnek! Elvetted tőlem a napot, a holdat, és minden csillagot. Többé szivárványt sem láthatok! Nélkülük még elvagyok, De nélküled, én meghalok! Örökké a tiéd: James Na, itt telt be a pohár. Nem bírtam tovább. Őrjöngve, zokogva rohantam a gyengélkedőre. Félrelökve mindenkit. A gyengélkedőn Sirius és Peter James ágya körül álltak. Mrs. Pomfrey épp a sebeit forrasztotta össze. Nem bírták tovább a lábaim. Lerogytam James mellé a fölre. - Mit tettél? Mit? Sirius el-elcsukló hangon válaszolt eszméletlen barátja helyett. - Sectusemprát használt magán. - Mit? - Egy vagdosó átok. Mardekáros találmány. - Ha… halálos? - Nem, kisasszony –nyugtatott meg a javasasszony- de meg kell várnunk míg magához tér a vérveszteségből. Meg tudná valaki mondani nekem, hogy miért tette? A két fiú rám nézett. Lesütöttem a szemem. - Igen. Én vagyok az oka. Azt láttam, hogy egy idegen lánnyal csókolózik és szakítottam vele. Ezt a levelet hagyta. A doktornő elolvasta. - Ez nagyon drámai. Szerintem, ne haragudjon rá tovább. A napnál is világosabb, hogy nem csalja meg! - Nem fogok. Ezzel kiment, de egy perc se telt el és berobbant az ajtó. Remus jött be rajta Malfoyt magával vonszolva. - Meg van az igazi okozó! Beszélj, te féreg! Én tovább szorítottam James kezét, de a szőkét figyeltük, aki még igyekezett sunyin vigyorogni, de azért eléggé feszélyezte, hogy pálcát szorítanak a torkához. - Heh, Potter hogy megszenvedte, hogy meg kellett csókolnia azt a szőkét! - Te tudsz erről? Hirtelen nagyon megszorítottam James kezét, így inkább elengedtem. - Mondd el Lilynek! - És ha nem? –vigyorgott a szőke, de a hangjában csak félelem volt. - Ne akard tudni! Beszélj! - Imperius. Nem tudtuk volna máshogy rávenni. Pedig mi még jót is tettünk vele. Aranyvérű és ezt egy sárvérűre pazarolja. Téboly. Gyilkos indulatok szabadultak fel bennem. - Te szemétláda! Sirius gyorsan kikapta a kezemből a pálcát. - Ne! Nem éri meg! Maradj James-el, mi elintézzük ezt a férget! Malfoy már nem is próbálta leplezni a félelmét, amikor a Sirius és Remus két oldalról karon ragadták és kitessékelték a gyengélkedőről. Peter dühös arccal ment utánuk. Én letöröltem a könnyeim, és vártam, hogy James magához térjen. Kapott vérpótló bájitalt, megmarad. Csak fel kell ébrednie. A doktornő mondta, hogy szerencse, hogy ilyen hamar rátaláltunk, még nem vesztett sok vért. Lassan kinyitotta a szemét. Rám fókuszált. - Egész jó hely ez a mennyország, ha ilyen szépek az angyalok. Úgy nézel ki, mint az én Lilym akiért meghaltam. Mint látod új vagyok itt, elmondanád hogy működnek itt a dolgok? Neked nincs szárnyad? Ja persze, nekem sincs. Ez csak legenda? Öhmm… hol vagyok? Ez egy fogadóhelység? Bocs… ha ideges vagyok sokat beszélek… - Ezt észre vettem! Nem, nem haltál meg, nem vagy a mennyországban, és én nem vagyok angyal! Én vagyok az! Lily. - Lily? Te… én… hogy kerülök ide? Így… életben? - Megmentettünk. Rád találtunk, még időben. - És te miért vagy velem ilyen kedves? - Mert kiderült az igazság. Sajnálom. Én csak… megijedtem, hogy mégsem változtál meg, és hát a szememnek kellett hinnem. - Mi történt? Csak, hogy én is tudjam. - Malfoy és a két Black lány Imperiust használtak rajtad. Nem emlékszel, hogy mit csinálsz amikor az átokkal irányítanak. - Kedves. Sirius? - Mindhárman Malfoyt „pátyolgatják”. - Az jó. Semmi bajom, mikor mehetek el? - Egy perc. Doktornő! Felébredt! Mrs. Pomfrey kivizsgálta, majd elengedte. - Miért kellett ilyet csinálnod James? - Mert nem tudtam bebizonyítani, hogy nem csaltalak meg. Mert szakítottál. Mert nem bírnék nélküled élni. Ezért. - Te olyan lüke vagy! De én meg összetéptem a képünket! Millió apró darabra! - Az enyém megvan. Lemásoljuk. Gyere, menjünk fel a toronyba. - Ez egy szörnyen mozgalmas nap volt. Sose csinálj ilyet többé! - De te se! Máskor inkább nekem higgy, és ne a szemednek! - Úgy lesz! Ma egész délután lógtam. Sose hagytam még ki órát. - Üdv a klubban! - Igen, tudom, hogy ez a klubhelyiségünk, idestova hét éve járok ide. - Látom a humorod nem változott. Melie rám nézett, majd Jamesre és szélesen elmosolyodott. Igen. Tényleg jó, hogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba. - Megkeressük azt a képet? – tőle megszokott sunyi vigyorral az arcán kérdezte - Nahát, Mr. Potter, csak nem fel akar csábítani? - Ahogy mindig. - Lehet ilyen szép kérésnek ellenállni? Átkarolt és felvont a hálójába. Már későre járt az idő. Este volt. Öreg este. Végig nyúltam az ágyán. A manók lecserélték az ágyneműt. De azért itt, ott látszik pár vérfolt. - Szeretek itt lenni! - Én meg szeretem, ha itt vagy! Épp az éjjeliszekrényen matatott a képet keresgélve. - James! - Hmm? – hajolt fölém Megfogtam a gallérjánál fogva és magamra rántottam. Kicsit meglepődött, de hamar úrrá lett a helyzeten. De még mennyire. Beindult az én hercegem. Még jó. Lehámoztuk egymást egészen addig, amíg nem volt más rajtunk, csak a másik.
|