14.- Éjjel-nappal hülye Evans

Tegnap, miután Sirius és Remus is volt szíves lelépni (kevés nógatás, és kisebb nagyobb fenyegetések után), ránk szakadt a kora este, késő délután. Befejezésre váró házi nem akadt, tekintve hogy péntek, és másnap bál volt.
Régen élvezhettem annyira James társaságát. De tényleg. Habár nem nőtt ki a gumiláb ahányszor megcsókolt, vagy én őt éppen, de a gumiláb hiánya valószínűleg a kanapé érdeme volt, amin ültünk. Illetve azt a helyzetet a legnagyobb jóindulattal sem lehet ülésnek nevezni. Valahol ülés, vergődés, és fekvés között félúton, egymás hegyén-hátán… Elképzelni nem lehet, látni kellett volna. De még ha valaki látta volna, kívülről a dolog úgy nézett ki, mintha három embert operáltak volna össze egybe: két fejjel, négy kézzel, négy lábbal. (Gőzöm sincs, miért hármat, szóval ezt később ne tessék megemlíteni!) Mindezt hangos szuszogás kísérte. Legalábbis James esetében. Bár lehet, hogy az a hang (vagy zaj?) már megütötte a horkolás szintjét…
Mindenesetre pár óra leforgása alatt háromszor nyomtam a Kedves arcába a párnát. Egyszer talán még le is löktem a kanapéról… Ja, igen! Csak azért emlékszem, mert engem is húzott magával…
Semmi különös nem történt. Lezavartunk pár menet bokszmeccset (álmomban rugdalózok, és mint utóbb kiderült James is verekszik), zajversenyt játszottunk, és nézelődtünk. A hangverseny abból állt, hogy amikor James horkolt, én jó hangosan fütyültem. De csak addig, amíg kábé az ötödik alkalommal vissza nem kaptam a párnát. Nézelődés címszó alatt sem azt értem, hogy a tájban gyönyörködtünk. Ha így tettünk volna, maximum a jégcsapokban gyönyörködhettünk volna, amik az orrunkból nőttek volna ki.
Végülis… az is kellemes elfoglaltság lehet!
A jégcsap-csodálás helyett annyi történt, hogy egymást bámultuk alvás közben. Nem a csukott szemfedőn át! Ne tessék ennyire hülyének nézni. Felváltva, amikor ő aludt én néztem mosolyogva (kivételesen) békés vonásait, és a többi… mert a többi már magányügy: szerelmes gondolatok, miegymás.
Nem élvezhettem sokáig, mert a Kedves szeme hirtelen kipattant. Illetve fel, mert hát ugye elég nagyot néztem volna, ha hirtelen kipattan a szeme.
- Nem szeretem ha néznek – dörmögte álmosan, majd megdörzsölte a szemeit. Kicsit sem nézett rosszallóan amikor kiröhögtem.
- Ki hitte volna! – nyögtem két röhintés között.
Válaszul magához húzott, áthidalva azt a kis semmi távolságot is (hihetetlen mikre képes!), megcsókolt, majd aludt tovább. Kicsit lehangolt. Egy részről mert naiv fejjel elhittem magamnak abban a fél percben, hogy most jó lesz nekem egy darabig. Khöm… hogy miért, azt akár el is sorolhatnám, ha olyan liba lennék, mint Bella. De minekutána nem vagyok olyan, a gondolatok is megmaradnak magamnak. Amúgy pedig tudom hol a határ a gondolatok, események között, amit a publikum elé lehet tárni. Ennek sem volt most sok értelme…
Másrészről azért voltam a lehangolódás közepén, mert James újra kezdte az áriázás… helyett a horkolást. Bár, lehet ha áriázni kezd, én ugyanolyan hangmagasságot megütve sikítva rohanok ki a helységből…
Egyik fülemre párnát nyomtam, a másikat meg a Kedves karjába. Ámen! Megvolt a teljes hangszigetelés is. Készülődtem is úgy visszaaludni, mint akit legalább ötször fejbe vágtak.
Egész jól ment, és úgy sacc per kábé aludhattam is egy bő negyed órát.
Ennek is csak az az oka, hogy James nézett.
És én utálom ha néznek!
És én megérzem ha néznek. Mindig olyan érzésem van, mintha tűvel böködnék azt a részemet, amit éppen bámulnak. Jelen esetben az arcomat… Amikor a Kedves pedig cirógatni kezdte az arcom, egyenesen olyan volt, mintha épp borotválta volna a képem.
Nem akarok paraszt lenni, egészen felemelő érzés, ha valaki cirógatja a másik arcát, máskor odáig is lennék érte, meg vissza is. De így felébreszteni… akár atombombát is dobhatott volna a nyakamba.
- Tudod, én sem szeretem ha néznek – morogtam, és hátat fordítottam neki, minek következtében ő másodszor is a padlón kötött ki.
- Naaa… - nyöszörögte méltatlankodva. – Ilyenkor hűdenagyon nem szeretlek…
- Milyenkor? – kaptam fel a fejem.
- Ha lelöksz az ágyról – morogta, miközben visszamászott mögém.
Gondoltam egyet ( kettőt, hármat… nem, igazából csak egyet), mire a kanapé mocorogni kezdett, és egy szélesebb ággyá nőtte ki magát.
- Megfelel? – pislogtam a Kedvesre fél szemmel.
- Micsoda? – kérdezett vissza félálomból.
- Úúúútállak – morogtam, miközben sikerült a lehető legközelebb fészkelődnöm hozzá, anélkül, hogy megint padlót fogott volna.
- Kár.
- Mert? – pillantottam rá kíváncsian.
- Sok dologról maradnál le… - válaszolta alig hallhatóan, engem pedig elfutott a pulykaméreg.
- James?
- Hm?
- Cseszd meg! – fújtam, és visszamásztam az ágy másik szélére.
Néma csend ereszkedett a szobára. Hajlottam elhinni, hogy James visszaaludt, és hogy tényleg ilyen kis majom. Ezért hát – ugyan dühöngve és fújtatva – de elfogadtam régi álomhercegem felém nyújtott kezét. Nem lovagoltunk el a naplementében, inkább csak az álmok mezejére. Ott ledobott a „taxi”…
Nem élvezhettem sokáig az álmodozást, mert VALAKI a hátam mögé gördült, és képes volt a nyakamba szuszogni.
- Lily…
- Mit akarsz? – dünnyögtem olyan „úgysem érdekelsz” hangon.
- Szeretlek – suttogta a fülembe. Forró lehelete csikizte a fülem, és a nyakamat is. Nem volt hideg, mégis megborzongtam. A levegő pedig bennragadt valahol. Valahol bennem. Mélyen.
- Egyéni szoc’ probléma – motyogtam kicsit lágyabb hangon.
- Igaz – nyögte, miközben, a hangokból ítélve, hanyatt fordult. – Holnap keresnem kell valakit, aki nem „egyéni” problémának nevezi az ilyet.
- Ilyet milyet? – fordultam én is a hátamra.
- Hmm… a szeretet. A szerelmet… - tűnődött.
- Szerelmet? – menthetetlenül megremegtem, és eltűntem valahol a sötétben. – Szerelmes vagy? – hallottam a saját hangom. James arcélét bámultam, de a kérdésre felém fordult.
- Mondhatni – mosolygott.
Eljött az a pillanat – életemben sokadszor -, mikor hatalmas kedvet éreztem az ember fojtogatásához, és – életemben másodszor – tettlegességig fajult a dolog. Ujjaim a nyaka köré fontam, és komoly késztetést éreztem a gyilkoláshoz. Amit minden bizonnyal véghez is vittem volna, ha nem szorítja a csuklómat maga mellé. Elég érdekes lehetett, de nem érdekelt. Kényelmes volt rajta ülni. De kényelmesebb volt elnyúlni a mellkasán, és hallgatni szíve dobbanásait. És hasonlítgatni az időeltolódásokat. Ám egy idő után összefolytak a hangok. James sem zihált a fojtogatástól, én sem ziháltam a dühtől. Lehiggadtam. És félig már aludtam. De valamire még tudnom kellett a választ… S bár az nyilvánvaló volt, mégis muszáj volt megszólalnom:
- Sosem mondod meg senkinek, mit érzel az illető iránt? – mosolyogtam rá félig keserűen, félig felismerőn.
- Épp az előbb tettem kivételt – morogja, miközben a hátamat cirógatja. – Egyébként feleslegesnek tartom az ilyet. Aki számomra fontosak, és fordítva is igaz, azok érzik, egyéb kommunikáció nélkül. Tudják, hogy fontosak, hogy igyekszem vigyázni rájuk. Tudod, nem a beszéd az egyetlen kommunikációs eszköz. Nem csak a hangoddal lehet csodákat tenni…
- „ Nocsak – futott át rajtam. – James Potter lassan felnő?”
Feljebb tornáztam magam, és arcomat a vállába fúrtam. Végülis igaza volt, és a felismerés mérhetetlen boldogsággal töltött el. Nem is a felismerés, inkább a tudat, hogy szerelmem tárgya, alanya nem egy kőbunkó. Elég mámorító érzés kapja el olyankor az embert!
- Erre nincs semmi válaszod?
- Mm… - motyogom, miközben tenyerem a szájára siklik.
Daruval sem tudott volna kiemelni az álomvilágból.

Ébredek. Megborzongok. Felnyögök. Meghalok. De csak mert ébredek. Ugyanúgy fekszem, fekszünk, ahogy elalváskor. Az egyetlen különbség James keze a pólóm alatt, ahogy a hátamat cirógatja.
Ha nem néznék rá gondolnám ébren van, de nem. James Potter hat láb mélyen szunyál, és csak úgy automatice birizgálja a hátam.
Behalok neki…!
Nagy szemekkel bámulok rá. Semmi. Végig simítok az arcán. Semmi. Beleharapok a vállába. Semmi. Még feljebb kúszom rajta, és belepuszilok a fülébe. Hihetetlen: de még mindig SEMMI! Szerintem ha egy egész seregnyi ágyú dördülne most el a füle mellett, arra sem kelne fel.
Utolsó lehetőségként körbe-karikába csókolgatom az arcát. Mikor még erre SEM ébred fel, mélyet sóhajtva lehunyom a szemem.
És eme szent pillanatban kezd ő mocorogni.
Pislog párat, majd arcát felém fordítva hunyorog.
- Jó reggelt – motyogja, orrát véletlenül végighúzza az enyémen. Piszézünk egy sort. Lehet nem is volt véletlen a mozdulat?
- Neked is – mosolyodom el akaratlanul is.
- Mennyi az idő?
- Az arcomat nézed számlapos órának? Vagy azt hiszed, van nálam óra? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Tegnap még volt órád – morogja. – De mindegy. Vagy lemászol rólam, vagy elmászol rólam.
- Anyám… bő választék! Hova kéne elmászni?
- Csak a gatyámig – vigyorog.
- Az rajtad van – meresztem a szemeimet.
- Jah, akkor csak álmodtam – nyögi kissé csalódottan, mire a képemet elborítja a pír.
- Hülye!

Különösebben nem hozott lázba a tény, hogy tizenegy is elmúlt. Méghozzá régen.
Nem sietünk felkelni, felöltözni, sem pedig mással. Nem érdekel Sirius, Remus, Sam, Alice, Nat, Frank… senki, csak James. Nem akarok arra gondolni mi volt tegnap este, és mi lesz Ma este. Nem érdekel. Most az sem. Csak az egyetlen embert akarom magam mellett tudni – mielőtt este vakon sétál a nagyvilágba, újfent – akinek a szerelme (igen, erre akarok emlékezni) még az október végi hűvös időben is fűt. A többiek úgyis a bálra készülnek.
- Lesz ma edzés? – kérdezem a Nagyterem felé menet.
- Nem – hangzik a komor válasz.
- Mi a bajod? – torpanok meg.
- Semmi – meg sem áll.
- Nagyon sok az a semmi – ugrok elé hirtelen.
- Mondtam valamit az este?
- Igen, elég sokat beszélgettünk… - bólintok. – De miért?
- Felejtsd el – válaszol lehajtott fejjel.
- Tessék?!
- Felejtsd el…
- Aha… - meredek magam elé. – Oké Potter. Viszlát… - intek búcsút, és elrohanok az ellenkező irányba. Ég a szemem. De nem engedem meg a könnyeimnek azt a luxust, hogy lefolyjanak az arcomon…

- Várj már! – hallom Potter sokadik kiáltását, a sokadik sarok után is. A tüdőm készül megválni a testemtől, a combomban mintha tüzes vasakat égetnének. – LILY - ÁLLJ – MÁR – MEG! – hörgi utoljára. – Mit nem adnék érte, ha egyszer is végighallgatnál! – morogja a fülembe. Kicsit sem liheg…
Hogyan került a fülembe?- miután elkapta a vállam, és sikeresen leállított, egy mozdulattal fordított maga felé, és zárt szorosan a karjai közé.
- Mit akarsz? – szipogom csendesen. – Az előbb mondtad, hogy felejtselek el!
- HÁT TE HÜLYE VAGY! – nevet fel.
- Minden bizonnyal… - válaszolok kibontakozva az ölelésből. – Mondhatod, hallgatlak.
- Ne engem felejts el te… te… te BÉKA! Csak… na mindegy!
- Akkor azt, amit este mondtál? – kérdezem kistányérméretű szemeket meresztve.
- Dehogy is! Mióta ismerlek igazán szeretlek! Szerelmesen, nem máshogy. Ne enge… - de nem tudja befejezni, mert magam sem tudom miért, de lábujjhegyre tornázom magam, és hosszú csókot váltunk. Nem hogy beszélni nem engedem, de még levegőhöz sem jutunk.