Harry arra ébredt reggel, hogy két apró kéz simogatja nyúzott arcát. Ahogy kezdett magához térni, ismerős súlyt érzett a mellkasán, majd egy kislányos kacagást, és újabb cirógatást, főleg borostás állán.
Kinyitotta a szemét, és Avát pillantotta meg, amint előrehulló vöröses haja mögül nevetve ébresztgeti.
- Te már fent vagy? – kérdezte rekedten, elnyomva egy ásítást.
- Millyt megkergette Mennydörgő! Utána megverekedtek a szalonnáért!
Harry a gyerek hóna alá nyúlt, leemelte magáról, és a padlóra állította, hogy fel tudjon ülni az ágyban. Megdörzsölte a szemeit, közben kitapogatta az éjjeliszekrényre tett szemüvegét és az orrára biggyesztette.
- És hagytatok nekem is? – kérdezte, mire Ava vigyorogva bólintott és kiszaladt a szobából.
A férfi komótosan magára húzta előző nap ledobált ruháit – nem vesződött azzal, hogy tisztábbakat kerítsen – és kibotorkált a konyhába. Furán családias kép fogadta: Mennydörgő, a Macska, ahogy Ava hívta, fenn trónolt a pulton, és falta a tálkájába ejtett szalonnaszeleteket, míg Emily bosszankodva újakat sütött nekik.
- Reggelt – ült le az asztalhoz Harry.
- Jó reggelt – köszöntötte Emily, hátra sem nézve a tűzhelytől.
- Látom, a jobb nyert – jegyezte meg a férfi a királyian étkező macsek felé bökve.
A lány nem értette, mire gondol, így hátrapillantott, és rá is jött, miről van szó. Kicsit elmosolyodott, és visszafordult a serpenyőhöz.
Zavarban lenne? Harry csak erre tudott gondolni a lány furcsa viselkedésével kapcsolatban. Pedig alig történt valami kettejük között előző éjjel. Igaz, a semminél több, de nem sokkal. Emily mégis feltűnően zavart volt, még akkor is, amikor Harry az órára pillantva felpattant, és gyors puszit nyomva a dögöt dajkáló gyerek feje búbjára, elrohant.

A Minisztériumban ugyanaz a zsibongás fogadta, mint minden áldott nap, ma azonban úgy érezte, valahogy értelmetlen ez a játszott sürgés-forgás. Ahhoz képest, amit ő tudott, mindenképpen.
Egészen az irodájáig száguldott, nem egyszer félrelökve az útjába kerülőket, számos rosszallást bezsebelve ezzel.
Ron és Hermione természetesen vitatkoztak. Hogy min? Mi máson, mint a férfi ostobaságán és a nő okoskodásán?
- Harry! – csapott le rá Hermione, mert már nagyon unta a veszekedést, jól tudva, férje sosem ismerné el az igazát. – Mi… történt valami? Olyan zaklatottnak tűnsz…
- Nincs semmi bajom. Befejeznétek az örökös balhézást? Hosszú távon nagyon dühítő!
- Mi ütött beléd, haver? – firtatta Ron is. – Összevesztél a dadussal?
- Ne hívd dadusnak, Emily a neve!
- Jól van, jól van, meg ne átkozz már! Mi történt?
Nagyot sóhajtott. Mi is történt? Valóban az húzta volna fel ennyire, hogy a lány egész reggel kerülte a pillantását? Azért lenne dühös, mert Emily alig akart tudomást venni róla?
Hermione baráti szorítását érezte meg a karján, és még mielőtt észbe kaphatott volna, már ki is tálalt nekik. Csak miután befejezte a rövid monológot futott át az agyán, milyen gyerekesen is hangzik az egész hangosan kimondva. Hermione meg is mosolyogta őt.
- Ennyi? – bukott ki Ronból. – Öregem, hogy te mekkora ökör vagy! Az a nő az orrodnál fogva vezet téged!
- Mert ez rólad nem mondható el – jegyezte meg Harry kicsit megkönnyebbülve. – Mione, te mit mondasz?
- Azt, hogy feleslegesen fújtad fel ennyire a dolgot. Emily nem haragszik rád, csak új neki a helyzet. Nézd Harry, legyen köztetek akármi, te akkor is a főnöke vagy, az ő dolga pedig a lányod óvása, nem pedig a veled való… hm…
- Kavarás? – segítette ki Ron, mire a felesége rásuhintott a vállára.
- Szóval azt mondod… nem értem, Mione! Mit kellene tennem? Hagyjam az egészet?
- Ha ő ezt akarná, nem csókolna meg az éjszaka közepén. Nem, Harry, Emilyt feszélyezi a helyzet, de nem annyira, hogy képtelen legyen elviselni. Hidd el, egy lány képes lezárni bármilyen kapcsolatot, ha ezzel könnyíthet az életén.
- Akkor…
- Akkor most várj, hadd döntse el, mit is akar valójában. Most pedig mondd el, mit intéztél tegnap!

- Tess, még egyszer leidiótázol, és esküszöm, mindenfajta kapcsolatot megszakítok veled!
- De ha akkora idióta vagy!
- Oké, szia.
- Ne, várj, le ne csapd! Jól van, nem szidlak, végtére is, Apuka a hibás. Mindig a férfiak! Ők tehetnek minden bajunkról!
- Á, ezek szerint újra a feminista elveid szerint élsz…
- Ezek nem elvek, ez létforma. De ne térj el a tárgytól!
- Mi a tárgy?
- Hogy nyakra-főre smárolgatsz a munkaadóddal!
- Na, ez így nem teljesen igaz…
- Mert nem, mi?! Em, Rickyvel beszéltél már?
- Nem értem, miért kellene mindenről beszámolnom a bátyámnak, vagy akárki másnak.
Csönd.
- Igen, elmondtam neki, most jó?!
- És mit szólt hozzá?
- Hát, ő ki akarja nyírni, de Angelina szerint jól járnék Harryvel.
- Te csak ne akarj jól járni Apukával, ha egyszer a főnököd! Mondj fel, és utána esetleg lehet róla szó.
- Köszönöm, anyu, úgy lesz, ahogy parancsolod. Különben nem fogok felmondani, akármit mondasz!
- Á, most meg a gyerek…
- Igen, Tess, Aváról beszélek! Nála jobb gyereket soha nem találnék! Értelmes, szép, és elsősorban nincs vele semmi gond! Én…
- Kötődsz hozzá.
- Igen.
- Túl erősen.
- Ez nem igaz! Kötődöm, mert az elmúlt időszak javarészét kettesben töltöttük el.
- Em, felteszek neked egy kérdést, és ígérem, többet nem feszegetem a témát, csak ha te hozod fel. Őszintén válaszolsz majd?
- Tess, a frászt hozod rám.
- Nos?
- Igen, őszinte leszek. Tényleg.
- Elhiszem. Mondd, ha apád este felhívna, hogy mégis szüksége van rád otthon, mégpedig sürgősen, mit válaszolnál?
Hosszú szünet következett. A vonal mindkét végén tisztán lehetett hallani a két nő lélegzését.
- Hazamennék. Ha tényleg fontos lenne.
- Erről van szó.
Tess letette, Emily viszont még sokáig hallgatta a szaggatott sípolást, barátnője mondatán gondolkodva.

- Anabell Madison az egyetlen olyan nő, akinek a haláláról nem tudunk – kezdte Harry. Az egész csoport a kis irodában gyülekezett, hogy hallják a fejleményeket. A nőgyilkos alkoholista varázsló valahogy mindannyiuk érdeklődését felkeltette, hát még a titokzatos halála!
- Mivel még a Szent Mungó zártosztályán vegetál.
- Nem, Lee, a Mungóban sosem gyógyítottak Anabell Madison nevű nőt. És ez azért furcsa, mert Burke mappájában fel van tüntetve, mint áldozat. Nem úgy, mint halott, hanem mint őrült. Márpedig ha őrültként került be a Mungóba, onnan nyomtalanul nem távozhatott. Még ha időközben meg is halt, mint a másik két nő, Keira és Kimy, akkor is fel lenne jegyezve. Anabell létezését azonban egy az egyben tagadják.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Dean Thomas.
- Tegnap megszereztem a zárt osztály névsorát. Rajta van mindenki, aki a háború óta áll kezelés alatt. Ez összesen húsz ember, akik közül rögtön kiesik tizenkettő, mint túlkoros mágusok, illetve már elhunyt boszorkányok. Marad nyolc személy, akik közül az egyik minden valószínűség szerint Anabell Madison, álnév alatt.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy mind a nyolc elmebeteget ki kell kérdeznünk?
- De igen, Ron.
- Mégis mi a jó fenének?
- Mert csakis Anabelltől tudhatjuk meg, kik kínozták meg, azaz kik vannak még veszélyben. Ha ugyanis az ő hozzátartozója ölte meg Burke-öt, mások is…
- Várj, Harry, az elméleted több helyen is megbukik – vágott közbe Hermione. – Honnan tudod, hogy nem az egyik meggyilkolt nő rokona a gyilkos? Miért pont Anabellé ölne? És honnan veszed, hogy több ember élete is veszélyben forog?
- Igazad van, Hermione, nagyrészt a megérzéseimre hallgatok. Márpedig a megérzéseim azt súgják, Anabellnél futnak össze a szálak. Nézd, ő az egyetlen Burke áldozatai közül, aki még életben van.
- Már ha…
- Életben van. Oké, megmagyarázom. Képzeld azt, hogy egy szerettedet megkínozza egy Halálfaló. Ha megöli, megsiratod, eltemeted, naponta kijársz a sírjához, és lassan tudomásul veszed, hogy meghalt. Fáj, és mindent elkövetsz, hogy megtaláld a gyilkosát, de elsősorban magadban igyekszel lerendezni a történteket. Ezzel szemben ha a Mungóba kerül, mint vegetáló beteg, nap mint nap láthatod, hogy él és mégsem. Évek múlva is ugyanúgy fáj, minden egyes alkalommal, hogy meglátogatod, feltépődik benned a seb, ami a halálával már valamelyest begyógyulhatott volna. Most már érted? Anabell szerette addig az éjszakáig üldözhette Burke-öt! A másik kérdésed, hogy honnan veszem, hogy többen voltak. Nos, Hermione, a Halálfalók ritkán öltek egyedül. És az is furcsa, hogy Burke kifejezetten fiatal nőket ölt. Szerintem egyfajta kéjvágyból gyilkolt, néha Voldemort parancsa nélkül. Lehet, hogy a halálos gyilkosságokat egyedül követte el, de a Crucióhoz több emberre volt szüksége.
- De Bellatrix… - kezdte Hermione, de elharapta a mondatot.
Harry tudta, mit akart mondani. Hogy Bellatrix Lestrange egyedül kínozta őrületbe Neville szüleit. Erre egyszerű a válasz: Bellatrix sem volt egyedül. Igaz, ő parancsra tette, amit tett, nem csupán élvezetből, de két emberrel nem bírt volna egyedül.
- Meg kell találnunk Anabellt – mondta végül. – Nélküle nem foghatjuk el Burke gyilkosát.