15.- Borzadály a köbön

Néha rettenetesen sajnálom, hogy nem tudom megállítani az időt. Vagy visszahozni a jelentősebb pillanatokat. Oké, varázsvilág – itt végképp nincs lehetetlen, de… nem is tudom. Ha ezt a két dolgot meg is valósíthatnám, a pillanatnyi érzelmeket, hangulatot nem tudnám újraélni. Hiszen mind az érzelmek, mind a csodás pillanatok… múlandó dolgok. Az ember legnagyobb sajnálatára ezt a kettőt nem lehet a halhatatlan kategóriába sorolni.
De tulajdonképpen, minden érzés más, ahogy a pillanat egyszeri alkalom. Merthát semmi sem ugyanolyan. Vagy megismételhető, vagy akármi. Ha elmész az állatkertbe, ott is minden alkalommal kellemes időt töltesz el! Vagy ez is csak egyéni hülyeségeim közül az egyik???
Ezek mind a délelőtt, vagyis délben történtek miatt bukott a felszínre. És rájöttem: nem érinthetsz meg valakit kétszer ugyanúgy. Minden csók más és más, minden lélegzetvétel, minden lépés, minden mozdulat, minden nappal, és éjszaka. Még a gondolatok sem. Semmi, reggelente az ember haja ha épp olyan kócos is, mint előző nap, mégsem ugyanolyan. Mert a világ folyamatosan változik.
Talán a világ éppen maga a folyamatos változás. Ahogy a világ is változik, vele együtt minden teremtmény, köztük az emberek – mi is.
De egyvalami sosem változik: a félelem.
És bár számos módja van az érzésnek, ahogy hegyes körmeit a szívedbe mélyeszti, a végeredmény mindig ugyanaz. Különös.
Miért van ez? Miért érzem, hogy semmi sem ugyanolyan, senkit nem tudok ugyanúgy szeretni, a szerelmeket nem lehet összehasonlítani, de a félelem valamilyen úton-módon ugyanolyan. Talán mert… Habár a kettő két teljesen különböző dolog, mégis kézen fogva járnak a világban, és nincs egyik nélkül a másik. Kell, hogy mindenhol kiegészítsék egymást? Kell, hogy mindenben eltérjenek egymástól? Akár a testvérek.

Ebéd után legszívesebben a Szükség Szobájába menekültem volna James-et is magammal rángatva, őt bezárni egy kis széfbe, hogy még véletlenül se mehessen sehová, vagy pedig egyedül, hogy más ne hallja a sűrűn feltörő, nehéz, fájdalmas sóhajaimat.
Már nyoma sincs a korábbi virgonc elmebajomnak. Vajon miért?
Mindezt mellőzni kell, mert két falat között Sam és Alice is az én fülemet rágta, hogy ugyan legyek már szíves segíteni nekik. Remus feltűnően sápadt volt, Tonks pedig olyannyira vidám, amilyennek még nem láttam. Még legféltettebb kincsem, unokahúgom sem bírt megülni a hátsóján. Év eleji lerobbanásának okozója – az a bizonyos Ben – békülésképpen térdenállva-csúszva-mászva könyörgött a kisasszonynak, hogy legyen hatalmas szíve, és engedje hogy elbűvölje újra. Mármint hugimat. Nem hiszem, hogy Kim olyan hűdesokat gondolkodott volna…

A többiek már felmentek, míg én félig bútól nyomorogva, félig álmosságtól szenvedve nyammogok az utolsó falatokon. Még James sem várt meg. Talán jobb is így. Most.
Mikor kiesik a villa a kezemből, és lusta vagyok utánamenni, inkább felállok, és felsétálok a toronyba. Nem véletlen, hogy a hosszabb úton megyek. Nem nagyon fűlik a fogam barátnőim rendberakásához. Sem semmi máshoz.
De várjak csak! – Miért van ilyen dilis hangulatom, mikor csak…
„- Bolond vagy, Evans… egyszerű bolond!” – korholom magam, majd gyorsítok magamon.

Hopp, egy szék… Repül át a klubhelységen. Őt követi egy szőnyeg, egy fotel, pár tintásüveg, és egy csokor penna. Közben a hajigáló veszettül szitkozódik, és hisztisen toporzékol. A célpont pedig fáradtan ugrálgat a hajítófegyverek elől.
Remus végül kimerülten térdre rogy, minek következtében a pennacsokor a fején fészkeli le magát. Tonks pedig két lihegés között dühösen csikorgatja a fogait.
- Abbahagytad? – zihálja ridegen Remus.
Tonks egy pillanatra hátrahőköl a hangjától, majd…
- NEHÉZ LETT VOLNA ELMONDANI?! – fakad ki.
- IGEN! EGY KEZEMEN MEG TUDOM SZÁMOLNI KIK TUDJÁK! – ordít vissza Holdsáp is. Kellemetlen. Úgy tűnik Tonks kihúzta a gyufát. Persze, a hisztizés Remus gyengéje, hiszen sosem bírta…
- ÉS LILY PERSZE TUDTA MI?! – mutat rám a (z éppen) lángvöröshajú. Holdsápon a lehidalás sora, és csak halkan válaszol:
- … Igen – NA ÁCSI! Hogy kerülök én a képbe?!
- ÚTÁLLAK TE…TE… te ostoba, fafejű, önző…ÁHH! – toppant, és felrohan a hálójukba.
- TONKS! – kiáltok utána, mire megtorpan a lépcsőn.
- Mi van? – mordul.
- Bünti – mosolygok negédesen.
- MIII?! – hörren fel.
- Bün-te-tő-mun-ka! – szótagolom.
- De te nem is oszthatsz büntetést!!! – kiáltja kétségbe esve.
- De igen, ha valaki túloz egy kicsit, és azt hiszem, a klubhelység leamortizálása túlzásnak számít! – darálom higgadtan.
- Tudod mit Evans?! TOJOK RÁD! – üvölti, és belerohan a fentről érkező prefektusok és iskolaelsők griffendéles gyöngyébe: Bianca-ba.
- Mi ez a héthatáros babazsúr? – vigyorog kedvencem kicsit kómásan.
- Óh, csak az egyik ünnepelt nem fogadja el a büntetőmunkát – sóhajtom.
- Lil-bébi, csak végszükség esetén… - forgatja a szemeit.
- Nézz körbe, szerinted EZ végszükség? – mutatok magam köré. Bianca eldobja az agyát.
- Ez ki volt? Tonks?… BÜNTETŐMUNKA! – harsogja.
- Megjött Evans… - hallom Sirius hangját.
- Tévedsz – vigyorgok rá. – Nem én voltam.
- Hát? – érdeklődik nem túlságosan kíváncsian.
- Kedvenc példaképem, tanárom, és a legeslegjobb hetedéves, akit ismerek! – mire az említett vigyorogva kihúzza magát. – Bianca Peterson.
A hölgy magas, hosszú fekete haja, és hatalmas acélkék szeme van. Mindemellett hihetetlenül karcsú, és mégis formás. Bőre elég sápadt. Szóval a csaj mintha valami meséből lépett volna elő. Ahhoz képest hogy iskolaelső, és prefektus eléggé szétszórt a szentem. És hiperaktív. És bolond… egy kicsit. Persze nem rossz értelemben. Zakkant a drágám, de éppen ezért bírom. Ő az élő példa arra, hogy mindenkiből lehet prefektus. A suli talán legszakadtabb csajának számít, öltözködésileg. Nagy a szája, kiáll az igazáért, és a barátaiért. Továbbá elég verekedős nőszemély.
- Ra-rra-randiiiit – leheli Sirius térdre zuhanva.
- Nem kell porszívózni… majd a manók – mosolyog Bianca, majd ásít egyet. – Lil-bébi, Tonks este takarít bál helyett, és figyelj rá, kérlek hugi! – és visszabotorkál a hálójukba.
- Ámen, Bian! – szólok utána.
- MÉSZ A BÁLBA??? – kiált utána Sirius.
- AHA.
- AKKOR MÁR VAN PÁROD?
- NE ÜVÖLTS BLACK, CSAK AZ ELSŐN VAGYOK! – mennyire imádom ezt a csajt…
- Van párja… - kezdeném.
- Nem téged kérdeztelek! – pisszeg le Tapmancs.
- VAN PÁROM! – ordít a csaj.
- MINDENKINEK JOBB LENNE HA ALUDNÁL MÉG! – javaslom emelt hangon, mire ajtócsapódás a válasz. – Jut eszembe, neked nincs párod?! – bökök Sirius mellkasára.
- Nincs. Te tudod ki a párja? – kérdezi mélyet sóhajtva.
- Tudod – bólintok, miközben Jameshez bújok.
- Mit? – kérdez vissza zavartan Tapi.
- Tudom ki a párja… az unokatesóm. Részedről amúgy is tárgytalan a dolog, mert este programod van, és…
- Emlékszem! – csattan fel. – De van még más alkalom… - csillan fel a szeme.
- Ne merd lecsapni Adrian kezéről, mert megöllek! – támadok egyből.
- Az ki? – pislog.
- A Hollóhát fogója, és az unokatesóm.
- Összetartó család… - forgatja a szemeit Sirius.
- Akarod tudni mennyire? – nézek összehúzott szemöldökkel.
- Nem köszi…
- Nyugi… - morogja James és végighúzza az ujját a gerincemen.
- Ohóóókéé… - hajtom a vállára a fejem.
- Ennyi volt – vigyorog szemtelenül.
- Nem teljesen… mennem kell a nők után. És Tonksra is figyelni kell. Majd beszélünk! – gyorsnak szánt, de másmilyen csókot váltunk Jamesszel, majd idiótán vigyorogva lépkedek fel a lépcsőn.

- Eszméletlen milyen kreatívak vagytok! – kiáltok fel alig pár óra leforgása után. – Az egyik tündér, a másik bálkirálynő, vagy mi, és a harmadik… azt hittem, ennél ügyibb vagy, Sam.
- A fejembe húztam azt a nyavalyás süveget! Mit tehetnék? Legyek hercegnő?! Vagy mi? – fakad ki ő is.
- Nem is rossz ötlet… - hümmögöm, majd egy flegma pálcaintés után Samy már almazöld színű, földig érő ruhában forog előttem. – Ne is mondd, hogy nem áll jól!
- Ez… - nyögdécseli. – Baromi! – vigyorog rám. – De így… mi lesz a hírnevemmel? – biggyeszti le az ajkát.
- Neked olyan is van? – csodálkozok szemtelenül, majd… - Tudod – töprengek gyorsan. -, az udvarhölgyek között is voltak rosszak! – egy kacsintás, majd pár nyisszantással vetek véget a ruha épségének. Sam elégedetten sóhajtozik, és őrült nőszemélyt varázsol magából.
- Még valami…
- Tornacipő… - énekelem.
- Lily…
- Aha, te pedig Nat – vigyorgok. – Most hogy így tudjuk egymás nevét, akár mondhatnÁÁÁ! – kiáltom ahogy megfordulok. Kormos arc, ujjnyi vastag lencsés szemüveg, égnek álló haj, piszkos köpeny. – TÖK JÓ! De… mi is vagy tulajdonképpen?
- Nem így néznek ki a mugli tudósok? – kérdezi óvatosan.
- Száz éve bizonyára hasonlítottak – nevetek fel. – Nekem spéci Einstein ugrott be…
- És az jó??? – csillan fel a szeme.
- A legjobb – biztosítom. Azt már nem kötöm az orrára, hogy az illető hapsi volt, azt meg pláne nem, hogy Einstein nem is száz évvel ezelőtt élt…
- LILYYY… - üti meg a fülem a harmadik tehetetlen hang.
- Alice – sóhajtom. – Monnyad drága.
- Segíts, kérlek! – esedezik.
- Okés. Ötlet? Terv? – mire csak szégyenlősen a fülembe suttog. – Oh – válaszolom. Töprengve leülök az ágy szélére. Motyogok, töröm a bucim, és motyogok…
- Lily? – kérdezik óvatosan.
- MEGVAN! – pattanok fel egy kiáltás kíséretében. – Ülj le! – adom ki az utasítást, majd elővarázsolom magamnak a dolgokat, amik kellenek.
- Nem ölsz meg, ugye? – kérdezi óvatosan a szőkeség.
- Dehogy! – nevetek fel. – Csak kiélem magam… valamikor nyáron láttam egy animációs mesét, a címe… mi is volt? Á, A halott menyasszony*! Muris, és tök jó film. Imádtam. És mivel te menyasszony akartál lenni, hát… kössük össze a hátborzongatót a kívánságoddal!
- Köszis – mosolyog rám csillogó szemekkel.
Nem emlékszem milyen volt pontosan a lány, illetve a halott lány haja a mesében, azt hiszem fekete. Gyors bűbájjal átszíneztem Alice haját, bőrét még fehérebbre vakoltam, a szemét pedig feketével húztam ki. Végül ruhaként egy egyszerű, földig érő ruhát kapott, amit megtépáztunk kicsit. Csak hogy látszódjon rajta az idő múlása…

A „bál” kezdete előtt egy órával a lányok Haloween-hez illően, és általam gyönyörűen festenek… Azaz borzalmasan. De hát… ha már haloween, adjuk meg a módját! Sam vörös csókot nyom arcom jobb oldalára, Alice lilát a balra, Nat pedig készségesen összemaszatolja az orrom, és a homlokom.
- Szörnyűek vagytok! – kiáltom lelkesen.
- Az volt a kívánság! – vigyorognak.
- Idő van csajok – szólok. – Jó mulatást! – majd kirángatom őket a szobából…

Bírom Dumbledore ilyen ötleteit. Mikor merő kíváncsiságból ilyen kikötésekkel szervez bált, mint az egyéni ruhatervezés. Kiderül kinek mekkora kreativitása van. Hannah, a szobatársunk is átalakította a haját: kiszőkítette teljesen, és majd’ a füléig ér. A szája vérpiros – gyönyörű. Amúgy tényleg szép nőt varázsolt magából, nekem Marilyn Monroe jut róla eszembe. De inkább nem kérdezem meg. Bár tudván, hogy Hannah aranyvérű, nem hiszem hogy sokat tudna egy mugli nőről…
A klubhelység tele van szörnyűnél is szörnyűbb emberekkel. Még a fiúk is kitettek magukért… ez igen!
Egyedül a Tekergők állnak a falnál, és sóhajtozva figyelik a többieket. Remus motyog valamit, mire James, és Sirius leordítják a haját. Ebben a pillanatban lépked le Bianca is a lépcsőn. Ki is volt az az atomhülye, aki azt hitte, most megtagadja magát a lány?! Leginkább a legvérszomjasabb vámpírnőre hasonlít; fekete bőrnadrág, hosszú köpeny, aminek magas gallérja van, fekete, hosszú körmök, rengeteg bőrlánc a nyakán és a csuklóin, hajában néhány fonat, és a lábán az elmaradhatatlan magas szárú tornacipő. Elkap a nevetés. Elképzelem unokatesóm arcát, először lesápad, majd büszke lesz, mint még soha. Tudom hogy belezúgott a csajba…
Valaki hirtelen megkopogtatja a jobb lapockám. Kábán fordulok az illető felé, Bianca abban a pillanatba játékosan a nyakamba harap. Nevetve próbálok menekülni.
- Min mosolyogtál olyan elmélyülten? – kérdezi végül.
- Elképzeltem milyen képet fog vágni Adrian, ha meglát! – vigyorgok.
- Hm… igazad van. Talán neki is ki kéne szívni a vérét… - töpreng.
- Csak ne öld meg!
- Okés! Megbeszéltük, lehet a végén még rokonok leszünk – von vállat.
- Na ja – bólintok.
- Mond csak Lil-bébi, hogyhogy nem vagy kiöltözve? – böki belém hosszú körmét.
- Egyszerű… nem megyek. – vonok vállat.
- Oh – sóhajtja kicsit lehangoltan. – Balhéztatok?
- Dehogy! Amúgy sem volt kedvem menni! – magyarázom mosolyogva. – Kiéltem magam a lányokon – vigyorgok a hármasra bökve.
- EZ IGEN! – kiált fel. – Legközelebb én is megostromollak!
- Nem is lesz legközelebb! – sóhajtom kicsit szomorúan. – Öreg vagy, és idén végzel.
- Pf… Te meg kis pisis vagy! – húzza fel az orrát. – Megoldjuk hogy legyen még rá lehetőség! – vált hangnemet hirtelen, majd olyat tesz, amit sosem viselt el: megölel. – Hiányozni fog ez az egész banda, meg minden.
- Nehogy bőgj már! Még ráérsz – vigyorgok. – De menned kéne! – figyelmeztetem. Bólint, majd ő is csókot nyom az amúgy is koszos homlokomra, majd elindul.

Öt órára kiürül a klubhelység. Remus már előrement, a fiúkkal pedig még ülünk az egyik kanapén.
- Ti mikor mentek? – kérdezem hirtelen.
- Nem sokára – feleli Sirius. – Tonks mikor jön le?
- Mikor szólok neki. Egész éjjel ráér – vonok vállat. – Azért kicsit durva volt Holdsáppal. És egy nyamvadt bál miatt csak…
- Nők… - sóhajtja Sirius.
- Pasik… - forgatom a szemeimet. – Ti panaszkodtok, hogy nem értetek minket, pedig TI vagytok a legfőbb gondunk. Miattatok fő a fejünk állandóan, és az összes nő a pasiknak akar megfelelni. Szóval az egész hisztit magatoknak okozzátok.
- Abbahagynátok? – szólal meg James. Hangja rekedt, mintha ezer éve beszélt volna utoljára.
- Jut eszembe! Meddig lesztek a birtokon? – bújok a Kedveshez.
- Elvileg nem leszünk, csak a faluban – válaszol.
- Majd találkozunk! – int búcsút Sirius hirtelen.
- Hová mész? – kérdezzük egyszerre.
- Sétálni. – Majd a portré hangos csapódással csukódik be.

Hosszú hallgatás után…
- Ne aggódj! – morogja James.
- Nem teszem – mosolygok rá.
- Tudod hogy hazudós vagy? – vonja fel a szemöldökét.
- Tudod, hazudni néha jobb, mint igazat mondani – mosolygok keserűen.
- De nem kell…
- Ne kezdjük előröl, kérlek! Egész délután lefoglaltam magam, és sikerült nem agyon izgulni magam, és nem is áll szándékomban. Szoktatom magam a gondolathoz, de nem megy egyik percről a másikra! – motyogom.
- Mennem kell. – Hangjában alig hallható hűvösség csendül. Megcsókolna, de elfordítom a fejem. Nem nézek rá, de hallom ahogy kiviharzik a klubhelységből.
- Vigyázz rá! – suttogom az ablakon kinézve. Szavaimat a lassan előbúvó teliholdnak címzem.