Az izgalmas éjszakánk után, úgy aludtunk mi lányok, mint akiket leütöttek. Érdekes módon akkor éjjel semmit nem álmodtam. Se Jamesszel, se mással. Nem tudom, hogyan, de délután ébredtünk fel. Mikor felültem az ágyamban, láttam Alice és Mia ágyánál heverő ajándék halmazokat. Láttam, kinn már nagyon magasan van a nap. Ránéztem az órámra, ami délután hármat mutatott. Eddig aludtunk?!

   -  Lányok!  - szóltam jó nagy hanggal. – Ébresztő!

A reakció egy párna volt az arcomba. Én erre lehúztam róluk a takarót, tudtam nélküle úgy sem alszanak majd.

     -  Ébredjetek már!  Már délután van! Te is Rachel! Hol van Rachel?

Ugyanis nem volt az ágyában, amin nem volt megágyazva sem. Mia törölgette a csipás szemét, Alice nagyot ásított. Az említett most lépett be az ajtón, felöltözve hétköznapi ruhába.

     -  Hol voltál?  - kérdeztem meglepetten. – És mikor keltél?

     -  Siriusszal beszéltem  - felelte leülve az ágyába. – Jamest nagyon meglepte a dolog, miszerint lehet többé nem lesz kapitány. Remust pedig lesújtotta a hír, hogy ő már nem prefektus. Borzalmas volt a tegnap éjszaka!

      -  Az  - mondta Mia. – Többet nem megyünk sehova tilosba! Én legalábbis biztos nem!

      -  Én sem  - rázta a fejét Alice. – Azt hittem, megölnek minket! Ha nem jön Lily, ki tudja, meddig kínoznak? Annyira rossz volt, és annyira fájt! Soha többé nem akarom ezt érezni! Soha!

      -  Nekem a karom fájt nagyon! De szerencsére Mia helyrehozta!  - küldtem felé egy hálás mosolyt. – Egyébként mi történt azzal a Juliannal?

       - Oké, elmondom! Én akarok mesélni  - mondta Rachel, összecsapta két kezét. – Szóval párbajoztak, ami elég kemény volt. Jól harcolt Julian. De Jamest se kellett félteni. Végül James legyőzte, és Frank megkötözte a többivel együtt. Gondolom, mehetnek az Azkabanba. Azt még tudnod kell, Lily, James nagyon megijedt, mikor látta, nem vagy ott mellette. Rögtön rohanni kezdett, csak aztán még jött egy halálfaló, és csak akkor ért oda, amikor odaért. Lily – mosolygott. – James annyira édes volt! Nem akart mást, csak biztonságban tudni téged.

       -  Nem is tudtam. Akkor ezért nem engedett el maga mellől az este? – töprengtem hangosan. – És honnan ismeri Juliant?

        -  Állítólag a távoli rokona. De átállt a halálfalókhoz.

Döbbenten néztem.

        -  Tudjátok mit nem csináltunk most, amit már régen meg kellett volna tennünk? – kérdezte Alice komoly hangon. A komolysága kicsit megrémített.

         -  Mit?

         -  Nem néztük meg az ajándékokat!

Erre mind egyszerre vetettük rá magunkat a saját kis kupacunkra. A csomagolópapírok röpködtek a szobánkban, végül szanaszét hevertek a földön. Anyáéktól kaptam egy meleg fehér sálat, aminek a végén a nevem volt ráírva zöld és vörös színnel. Nagyon szép volt, és tapintásra finom. A húgomtól kaptam egy levelet. Ez állt benne:

Boldog Karácsonyt! Ne haragudj, ajándékra nem volt pénzem! Remélem, azért te küldesz nekem valamit! Jó, hogy nem jöttél haza a szünetre!

P. Evans

Kedves, nem? Neki nem küldtem semmit. Kaptam a lányoktól közösen egy gyönyörű szép színes párnát, amire rá volt írva a nevünk.

Volt még egy csomag. Az egészen kicsi volt. Egy gyönyörű piros és aranyszínű doboz volt. Felnyitottam. Egy fülbevaló volt. L és E alakúak voltak, ezüst volt, apró kis kövekkel díszítve. Nagyon szépek voltak. Egy levél is volt hozzá mellékelve:

Boldog Karácsonyt!

  James

Ennyi állt az egész levélben. Ettől egy kicsit elszomorodtam, attól még inkább, hogy én SEMMIT nem vettem neki. Vagyis… igazából van egy ajándékom, amit neki szántam, és még tavaly megvettem neki. De, hogy miért, azt nem tudom. A ládámban kutatni kezdtem, és megtaláltam az aranycikeszt, amire dőlt betűvel rá volt írva: James Potter. Hozzá adok neki még egy képet, amin mi lányok és a Tekergők vannak. A kép tavaly év végén készült. Személyesen adom oda neki az ajándékot.

Este van, már ott vagyunk Lumpsluck partiján. Jack és Mary kedvesek, nem olyan rég mentek el innivalóért. Jamest nem látom sehol és azt sem tudom, kivel fog majd jönni a partira. Bár neki nem nehéz választani, egy szó és minden ujjára tíz jelentkező akad, aki szívesen eljön vele. Elég sokan eljöttek ide.

    -  Lily! Kedveském, mondd, hogy érzed itt magad? – kérdezte Lumpsluck.

    -  Jól, professzor!

    -  Nagyszerű, igazán pompás, pompás! Az igazság, reménykedtem benne, hogy nem szándékozol hazamenni és eljössz ide erre a szerény kis összejövetelre. És lám, itt vagy!

    - Igen  - erőltetetten mosolyogtam.

Hogy miről beszélt még, azt nem tudom, én egyre csak Jamest kerestem a tömegben. Csak sehol nem láttam. Lumpsulck végre elment, helyette jött Jack és Mary. Velük beszélgettem. És végre megláttam. Egy hatodéves lánnyal volt, akinek szintén van barátja. Gondolom hazament az ünnepekre. James odajött hozzánk a lánnyal együtt. Intettem neki a fejemmel, menjünk kicsit arrébb.

   -  Mikor tudunk beszélni? – kérdeztem.

   -  Nekem most is jó  - mondta, majd kérdően nézett rám. Tudtam, ezzel azt kérdezi, nekem megfelel? Bólintottam. – Rendben, de ne itt.

Odaszóltunk a többieknek, hogy mi megyünk, ők érezzék jól magukat. Felvettem a kabátom, aztán egymás mellett baktattunk a kastélyban. Nem tudtam hova visz, nem is mondta.

    - Megfelel a kviddics pálya?  - kérdezte.

    - Meg.

Odamentünk. Kicsit feszélyezve érzem magam, félek attól, mit fog mondani, én hogyan fogok reagálni. Kiértünk a szabadba. Megcsapott a hideg levegő, a talpunk alatt ropogott a hó. Kiértünk a pályára, a lelátónál megálltunk. Ő nekidőlt egy faoszlopnak, én vele szemben megálltam.

    - Köszönöm az ajándékot  - mondtam.

    - Szívesen! Tetszett? – Válaszként a hajam a fülem mögé raktam, hogy lássa, a fülbevaló a fülemben van. Halványan elmosolyodott, de változtatott az arckifejezésén. – Már hiszel nekem?

Így bumm bele a közepébe? Azt hittem, nem sietünk majd ennyire. Bűnbánóan néztem rá, és először alig tudtam a szemébe nézni, de végül is egy egymás szemébe néztünk.

    - Igen. Az utolsó álombéli látogatásod óta, úgymond elbizonytalanodtam. De, James, én… Fordított esetben te sem gondoltál volna másképp. Annyira hirtelen jött, és az egész olyan volt, mintha csak kihasználtál volna!

    -  Nem érezted, hogy szeretlek?

    - De, éreztem. Csak azt hittem….

    -  Akkor nem hitted, hogy igazat mondhatok? Nem hitted, nem csapnálak be téged soha?  Vagy azt hitted, csaltalak Hildával?

Elkapott a sírás. Már a szemembe is összegyűltek a könnyek. Felnéztem az égre, hogy ne lássa.

    - Nézz rám!

Ránéztem, közelebb lépett hozzám, a szívem hatalmasat dobbant, aztán folyamatosan gyorsan vert. Már velem szemben állt.

    - Miért nem hittél nekem? Miért nem hittél bennem? – kérdezte kőkeményen a szemembe nézve.

    - James… én… Mikor azt mondtam neked, szeretlek, és te azt felelted rá, hogy te nem engem szeretsz, hanem mást, nekem az… Bennem akkor egy világ omlott össze. Meg se fordult a fejembe, hogy valami lehet a háttérben. Mikor Rachel mondta az elméletét még akkor sem gyanakodtam. Mikor Hildával láttalak, nekem az…

 Nem fejeztem be, de így értette, mit akarok ezzel mondani.

     - Tudnod kell, fájt, és még fáj, hogy nem hittél bennem.

     - Tudom…  - sütettem le a szemem.

     - De tudod mi a jó ebben az egészben? – kérdezte. Az ujjával megsimogatta az arcom, és engem nézett. Viszonoztam a pillantását. – Hogy tudom, te szeretsz engem. Nem hiszem, hogy így viselkedtél volna, ha nem így lenne. Végül is valamilyen szinten örültem neki, hogy szomorú voltál…

     -  Örültél?!  - hördültem fel. – Tudod te, min mentem át?!

Ő nem csinált mást, csak nézett engem. Én dühösen néztem rá. Nem szólt semmit, így hát kérdeztem én.

     -  Miért fájt néha a fejed, mikor Hildával voltál?

     -  Általában csak akkor fájt, mikor rólad volt szó. Te voltál úgymond a gyengém, és te adtál nekem erőt. Viaskodtam is, meg akartam törni az átkot, de még nem ment. Mikor Sirius vagy valaki más kérdezett rólad, akkor valami erősebb lett bennem, akkor éreztem, meg tudnám törni az átkot, de mindig akkor jött Hilda, vagy mindig akkor erősítette meg az átkot rajtam. Ennyi időmbe telt, amíg megszabadultam tőle.

      -  Értem.

      -  Nem akarsz valamit mondani nekem?  - kérdezte kis idő múlva.

Tudtam, mire gondol, de mégse azt mondtam.

       -  Ja igen. Ebben a nagy beszélgetésben majdnem elfelejtettem.  – Elővettem a zsebemből a becsomagolt cikeszt, és egy fényképet. Átadtam neki. – Remélem tetszeni.

Kibontotta, tetszett neki. Nem tudtam eldönteni; annak örül, hogy egy cikeszt kapott, vagy annak, mert névre szóló.

        -  Köszönöm!

        - Nincs mit – feleltem. Pár percig csak nézegettük hol egymást, hol a tájat. – Fázom.

Ő közelebb lépett, én felnéztem rá. Néztünk mélyen egymás szemében, majd teljes kábulatba estem. Egy robbanás sem tudott volna akkor kizökkenteni minket abból a varázsból. Minden erő kiment a lábamból és még mindig néztük egymást.

        -  James…

Nem felelt, lassan lehajolt. Én is lassan behunytam a szemem, és akkor végre megcsókolt. Nem ölelt át, nem húzott magához, csak csókolt, úgy, mint talán soha addig. Lassan csókolt, gyengéden, aztán kicsit gyorsabban. Élveztem azt a csókot, és ő is. A kezem-átfontam a nyaka körül, magához húzott olyan szorosan, mintha magába akarna préselni. Hátrahúzott, nekidőlt a faoszlopnak, úgy ölelt még mindig.

Nem tudom, meddig csókoltóztunk ott a hidegben, de nagyon jó volt. A jobb fülemen, a fülbevalónál egy pillanatra forróságot éreztem. Kivettem a fülemből, és meglepetten tapasztaltam, az E betű helyén immár egy P betű díszelgett.

       -  Átalakult – feleltem  a fülbevalót nézve.

       - Igen. Azt jelenti, hogy a szeretjük egymást, sokáig együtt leszünk, vagyis a fülbevaló Potterként vesz számon téged, mert már hozzám tartozol.

Mosolyogva néztem őt.

       -  Boldog Karácsonyt! – mondta szintén mosolyogva, továbbra is szorítva magához.

       -  Szeretlek!

Erre mosolyogva újra megcsókolt, én pedig úgy éreztem, életemben nem voltam még ennyire boldog, mint most.