- Most szórakozol velem, ugye?
A harcias-vörös hajú, méregzöld szemű lány úgy meredt kezét tördelő barátnőjére, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy megőrült.
- Kettőnk közül te vagy a pesztonka, nem?
- Hát épp ez az, Tess! Nekem Ava Potterre kell vigyáznom, viszont nem hagyhatom egyedül őt sem! – mutatott a kanapén kucorgó, zavart tekintetű Anabellre.
- De miért pont én…?! – sikoltott Tess felháborodva.
- Mert te vagy a legjobb barátnőm, és mert Sarah telefonszámot cserélt amiatt az abberált szatír miatt.
- Ó. Ez aztán a verhetetlen indok! – füttyentett sértődötten Tess.
- Na, ne legyél már ennyire kiállhatatlan! Csak pár napról lenne szó, amíg kitalálom, mit kezdjünk a gyerekkel. Különben is, nem te sipákoltál azért, mert alig beszélgettünk az utóbbi időben? Most legalább lesz időnk bepótolni! – rávigyorgott mérges barátnőjére, majd lekapta a fogasról a kabátját. – Tudod, mit hol találsz! Érezd magad otthon, sietek vissza!
- Aztán szépen beavatsz abba, mi a fene folyik közted és Apuka között – felelte Tess a halkan bezáródó ajtónak.

- Bocsánat a késésért, iszonyú, ami a városban megy! – köszönt Emily, majd energikusan a konyha felé vette az irányt. – Ava merre van?
- Fürdeti a macskát – felelte Harry komótosan követve a lányt. Túl korán volt még neki ahhoz, hogy olyan fitt legyen, mint Emily.
Mintegy végszóként felharsant Ava visítása, ezt követően Mennydörgő úgy lőtt ki a fürdőből, mint akit fenékbe lőttek. A macsek egyenesen a hálószoba felé vette az irányt, odáig kétszer-háromszor megcsúszva a bundájából csöpögő jéghideg vízben.
- Nem értem, mi ütött belé – közölte a gyerek, borzas fejét bájosan rázva.
- A macskák nem túlzottan rajonganak a vízért – mondta Emily tájékoztatásképp.
- Igaz, a sárkányok sem szeretik – ismerte el Ava, és kedvenc cirmosa után indult.
Harry és Emily kettesben maradt. Szemük lyukat égetett volna a falban, olyan forrón néztek egymásra. Mást nem tehettek, pedig nagy kedvük lett volna hozzá. Ava azonban bármelyik pillanatban kiröppenhetett a hálóból, ölében Mennydörgővel.
A férfi sóhajtva a kabátjáért nyúlt. Emily rögtön hozzá sietett, hogy kiengedje, és bezárja utána az ajtót.
Harry ezt a pillanatot használta ki. Fél lábával már a folyosón volt, de még eléggé odabent ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban magához rántsa a meglepett lányt, és heves csókot nyomjon a szájára.
Neki szüksége volt erre, hogy túlélje a napot.

Hosszú, sötét, néptelen sikátoron haladt keresztül. Dühe már elpárolgott, helyét egy még rosszabb érzés vette át: az aggodalom. Anabell megszökött a Szent Mungóból. Elszökött, és senki nem tudja, él-e, hal-e.
Meg kell őt találnia! De hol keresse?
Ám a lánya helyett egy másik ismerős alakot fedezett fel alig néhány méterrel előrébb. Igaz, hosszú, karcsúsított talárja nem sokat engedett láttatni alakjából, de hosszú, hullámos, fekete haját senki máséval nem tévesztette össze soha.
„Bellatrix”
Tétovázás nélkül a nő nyomába szegődött.

- Harry, minden rendben?
Harry felnézett az asztala előtt ácsorgó Hermionéra. A nő kedvesen rámosolygott, és leült vele szemben.
- Álmosnak tűnsz.
- Keveset aludtam – ismerte be Harry.
- Ginny…?
- Emily.
- Ó.
A férfi a nő meleg barna szemébe fúrta a tekintetét, onnan várva bátorítást.
- Azt hiszem, beleszerettem.
Hermione szégyenlősen elmosolyodott, majd halkan fel is nevetett.
- Megijesztettél, Harry! – magyarázta. – Azt hittem, felmondott, vagy tudom is én! Huhh… És? Megmondod neki?
- Nem… nem hiszem – rázta meg a fejét a férfi. – Megijeszteném. Nem akarom, hogy miattam Ava elveszítse.
- Ó, akkor addig nem is szándékozol tenni ez ügyben, amíg Ava tizenegy éves nem lesz – komolykodott a nő bujkáló mosollyal. – Egyáltalán miből gondolod, hogy megijedne? Lehet, hogy viszonozza, amit érzel! Vagy… nem érzed?
- Nem tudom… azt tudom, hogy jobban viseli, mint én.
- Boldog?
- Annak tűnik…
- Akkor használd ki ezt, és cselekedj!

Bár Ava egész napra lefoglalta magát Mennydörgő szépítésével, Emily így sem volt képes megírni a már rég esedékes dolgozatát. Gondolatai minduntalan másfelé kalandoztak – hol a lakásában alvó Anabellhez, hol Harryhez. De főleg Harryhez.
„Mi a fene történik velem?”
Azóta, hogy lefeküdtek, képtelen volt öt percnél tovább kiverni a férfit a fejéből. Mi több, a Férfi szó új értelmet nyert, mióta egész közelről megtapasztalhatta, milyen is egy Igazi Hímmel együtt lenni.
Vonzódott hozzá, ez rendben van. De miért nem képes ettől sem aludni sem enni? Miért olyan nehéz még főzni, játszani, vagy akár tanulni?
„Mi a fene történik velem?”


Puha, meleg, színes. Finom illatú. Kedves. Tágas. Nem fehér.
Nincs fürdetés, nincs kövér nő. Csak egy vörös hajú idegen, aki nem kísérgeti őt sehová.
Evett, de mást, mint eddig. Gőzölgött, és az is színes volt. Jó illatú. Kapott másodszor is belőle.
Az idegen beszélt hozzá. Kérdezte, mit hozzon neki. Adott neki papírt, színest. Rajzolhatott.

- Em, szerintem sikerült összeszedned egy diliházast!
- Tess, ne kiabálj, meg ne ijedjen! Ugye nem telefonálgattál egész nap az én készülékemről?!
- Hülye, időm se volt rá. Ha nem emlékeznél, ápolónőset játszom!
- Akkor meg minek hívtál?
- Mert a kis védenced meglepő dolgot művelt.
- Mégpedig? Adtál neki enni?
- Adtam. Spagettit, kétszer is. Különben rajzolt.
- Hurrá. Tedd ki a hűtőre.
- Ezt?! Ezt a fejet börtönbe kívánom, nem a hűtőre!
- Milyen fejet? Téged rajzolt le?
- Na, ezért még számolunk! Nem, nem engem. Valami pasast, nem ismerem. Bűn rossz arca van, még a szemei sem állnak jól! Baromi ügyesen rajzol a gyerek…
- Egy óra múlva otthon leszek, csak addig bírd ki!
Tess duzzogva letette a telefont. A gyerek időközben újra elaludt a kanapén. Óvatosan ráterítette a pokrócot, és összeszedegette a szétgurult színeseket. Közben persze eszébe jutott, mennyire utál házvezetőnő lenni, pláne másoké.
Anabell nyöszörögve a másik oldalára fordult. Még álmában is szorongatta a rajzát.
A félhosszú hajú, sötét szemű férfi fenyegetően meresztette a szemét a lapról.
Akkor még sem Tess, sem az idő előtt megérkező Emily nem tudta, hogy hamarosan élőben is szerencséjük lesz a szökevény férfihoz, méghozzá nem is akármilyen körülmények között.