18. fejezet-> Egy új jövevény
Ava Joan 2007.12.15. 14:51
Rövid, tudom, és sokat is kellett várni rá. Azért remélem tetszeni fog!
Elmélyülten fixírozta a földön kuporgó, régről ismert férfit. Nem volt nehéz lefegyvereznie őt, hiszen ugyanolyan könnyedén csalta csapdába, ahogy annak idején tette, nem is egyszer.
„Ó, mennyi gondtól szabadulnék meg, ha itt helyben végeznék veled, Perselus Piton!”
De akármennyire is kívánta egykori szeretője halálát, Bellatrix ezúttal erőt vett magán, és félretette gyilkolási vágyát.
„Még nincs itt az ideje.”
Konkrét, két lábon járó oka volt annak, hogy megkímélte a dühödten lihegő Piton életét: Anabell, a lányuk. Az a nyolc éves kis vakarcs, aki miatt jó ideje nem bírta átaludni az éjszakákat.
Bellatrixot nem ejtették a fejére – faggathatta volna ítéletnapig Pitont, a férfi sosem árulta volna el, hova dugta a lányukat, aki nemrég rejtélyes úton eltűnt a Szent Mungó zártosztályáról.
Márpedig egy nyolc éves, értelmi fogyatékos gyerek nem tud csak úgy magától kiszökni egy jól őrzött kórházból. Tehát valahogy Piton csempészhette ki, ez egyértelmű.
Pedig a férfi ugyanúgy aggódott a lánya holléte miatt, mint a nő, hiszen Bella meggyőződésével ellentétben, őt is nagy pofonként érte Anabell eltűnése. Hát még egykori ágyasa váratlan megjelenése!
Bellatrix, aki eddig idegesen járkált fel s alá a Crutióitól meggyengült Piton előtt, undorodó pillantást vetett felé, majd egy halk pukkanás kíséretében hoppanált.
Nem lett okosabb a találkozásuk után, és ez feldühítette. Kénytelen lesz hát bevetni a saját erőit, és saját módszereivel felkutatni Anabellt.
Tess gyakorlatilag éjjel-nappal Emily lakásában tartózkodott, a talált gyerek kinevezett pesztonkájaként. És ez – meglepő módon – már nem is zavarta annyira. Így például számtalan alkalma nyílt kifaggatni legkedvesebb barátnőjét a főnökével való viszonyának részleteiről, amiről viszont Emily makacsul hallgatott, s csak a legártatlanabb részletekbe avatta őt be.
Tess nem volt hülye. Majdnem száz százalékosan biztosra vette, hogy Emily legalább egyszer lefeküdt Apukával, és ez felkavarta barátnőjét, nem is kicsit. Vajon bele is szeretett?
Adja az ég, hogy ne így legyen!
Védence eddig némán satírozott mellette a szőnyegen, de most hirtelen fura hangokat kezdett kiadni, és a konyha felé tekintgetett.
A képét akarja, futott át az agyán, és automatikusan állt fel, hogy behozza azt a hűtőről. Közben folytatta a mélázást.
Matthew halála után Emily teljesen összetört, kifelé azonban egyáltalán nem mutatta. Mosolygott a világra, holott magában már eltemette azt, és nem érzett mást, csak ürességet. Ha most belezúg Apukába, szinte biztos, hogy újra elveszíti a lába alól a talajt.
Matthewnak legalább nem volt gyereke!
Apukával épp Ava miatt nem tudja majd újra kezdeni az életét. Az a kislány, valahányszor ránéz majd, mindig emlékeztetni fogja őt Harry első szerelmére, míg Matthew nem hagyott „maga után nyomot”. Mi rá a garancia, hogy Apuka képes lesz valaha is jobban szeretni Emilyt Ava anyjánál, azaz a nő emlékénél?
- Mondj akármit Hermione, Harryvel akkor sem stimmel valami!
Ron úgy rótta a köröket az üres irodában, mint egy őrült. Ő, akinek mindig később estek le azok a fontos dolgok, amelyekre mások hamarabb rájöttek, most fedezte fel legjobb barátja furcsa viselkedését.
Pedig felfedeznivalója éppen a fotelben szótlanul – s némiképp sokkoltan – ücsörgő feleségén is lett volna.
- Néha azon kapom, hogy minden ok nélkül mered a semmibe és vigyorog! Ez szerinted normális dolog?
Nem kapott választ, de nem zavartatta magát.
- Itt van ez a Piton-ügy is. Eddig ő volt a legmegszállottabb üldözője, ő volt az, aki minket is a végkimerülésig hajszolt, és milliószor küldte ki a nyomfejtőket egy-egy helyszínre, ahol feltűnt az a denevér, most meg?! Jó, oké, Pitont újfent elnyelte a föld, és a gyereke is meglépett a Mungóból, de ez még nem jelenti azt, hogy… Mione, minden rendben?
Hermione némán bólintott.
- Például miért is nem keressük azt a gyereket? Ki tudja, merre császkál, hol lehet most! És ha Piton rábukkan? Az is lehet, hogy már nála van! Mégsem hagyhatjuk, hogy túszul ejtse… Hermione, biztos, hogy minden rendben?
Ron a sápadt nőhöz sietett, majd letérdelt előtte, hogy a szemébe tudjon nézni. Nem kicsit lepte meg a barna szempárból áradó zavarodottság… és öröm.
- Mi tör… - eddig jutott kérdésében, de aztán magától is rájött a titokra. Szája idióta vigyorra húzódott, majd magához ölelte boldogan könnyező feleségét, s elfeledkezve Harryről, meg barátja abnormális viselkedéséről, megpörgette a levegőben a felszabadultan nevető Hermionét.
Még azon az estén látogatást tettek az Odúban, s tudatták a jó hírt a családdal, miszerint néhány hónapon belül új taggal bővül ki az amúgy sem kis létszámú Weasley família. Egyúttal felkérték Harryt keresztapának, aki boldogan vállalta el a megtisztelő szerepet.
- Most akkor te az leszel Ron bácsi gyerekének, ami ő nekem? – kérdezte Ava, mikor hosszú búcsúzkodás után hazafelé vették az irányt.
- Igen – felelte az apja.
Ava mocorgott egy kicsit az ölében, majd a vállára hajtotta a fejét, és álmosan ennyit motyogott:
- Remélem lány lesz – majd szép lassan elaludt.
Emily fáradtan dőlt hátra a székében. Végre valahára befejezte ezt az átkozott dolgozatot, amivel már így is késik, és csak a professzora jóindulata miatt folytathatja tanulmányait.
Nem mintha jelenleg ez annyira érdekelte volna.
Harry felé terelődtek a gondolatai. Amint felidézte a férfi zöld szemeit, átjárta az a jól ismert melegség, és bizsergés. Alig várta, hogy másnap újra találkozzanak, mégis tartott tőle, ahogy azóta a nap óta, hogy megtörtént közöttük Az, mindig.
Nagyot sóhajtott. Kész téboly ez az utóbbi két-három nap! Alig evett, alig aludt, és gyakorlatilag csak akkor nem járt Harryn az esze, amikor együtt volt a férfival.
Fogalma sem volt arról, vajon egy kicsit is kölcsönös-e, amit érez. Egyáltalán mit is érez egész pontosan?
Behajtotta könyvét, füzetét, és csendben elhagyta a könyvtárat. Reménykedett benne, hogy a csípős, esti levegő majd kiűzi a fejéből a folyton visszatérő, nyomasztó gondolatokat. Azokat, amelyek egykori párjáról, élete első szerelméről, Matthewról szóltak; a fiúról, akinek a halálán már rég túl kellett volna tennie magát.
Hiányzott neki, hogyne hiányzott volna? Nem volt ez másképp Harry előtt sem. Akkoriban nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá, s most épp ezért volt bűntudata: mióta Avára vigyázott, könnyebb lett a lelke, és ritkábban emésztette magát Matthew miatt. Nem tudta eldönteni, hogy ez Ava miatt van, vagy már akkor is Harry tehetett róla, mindenesetre ha a férfi vesébe látó, zöld szemei hagyták éjjel aludni, akkor a fiú fájó emléke nem engedte.
Emily úgy érezte, rosszat tesz, valahányszor azokra az órákra gondol, amikor Harry és ő… együtt voltak. Megfogadta, megfogadta ezerszer, hogy Az még egyszer nem fordulhat elő, mégis sokszor kapta azon magát a Potter lakásban, hogy elmélyülten figyeli Avát, ahogy a hazaérkező Harry nyakába ugrik, és azt kívánja, bárcsak ő lenne a gyerek helyében.
Bárcsak újra a kanapén fekhetne, a pléd alatt.
Gonosznak érezte magát, de azt kívánta, bárcsak sosem találkozott volna Matthew Lewisszal.
|