Újra a Roxfortban lenni, hát az valami hihetetlenül jó érzés volt nekem. Mintha ezer év száműzetés hazaérkeztem volna. Az első nap ráadásul olyan szép hírt kaptam, amit szívem szerint utólag beraktam volna a fa alá.
Gyógyulok!
Egyelőre nem mertem senkinek sem elújságolni, pedig szívem szerint világgá kürtöltem volna, hisz’ akkora kő esett le a szívemről, mint a Mont Everest.
Gyógyulok!
De mitől?

Az élet persze az én visszaérkezésemtől sem állt meg – rögtön a szünet utáni héten annyi házit kaptunk, ami egy életre elég lett volna, nemhogy egyetlen hétvégére. Ráadásul újabb hiperfontos meccs előtt álltunk – Hugrabug kontra Griffendél -, hogy a bájitaltan korrepetálásról ne is beszéljek. Félő volt, hogy ennyi program mellett rövidesen elfelejtem Sirius arcát, annyira ritkán futunk majd össze. Szinte fellélegeztem egy-egy közös óra alkalmával, mert még azok az étkezések is csodaszámba mentek, amin mindketten részt vettünk.
Sirius edzett, Potterrel, meg a többi önkéntes mazochistával egyetemben, akár esett, akár havazott, akár orkán erejű szél fújt a pályán. Én meg hol a pincében kuksoltam, és Piton macerálását nyeltem, hol Lilyvel olvastam újra és újra a könyvtárat.
Mindennek ellenére boldog voltam. És ezt az örömöt még Sarah Lucretia Prewitt sem volt képes elrontani. Nem mintha nagyon próbálkozott volna, de a karácsonyi vacsora után teljesen érthető lenne részemről, ha a puszta látványától elkapna az ölhetnék. Mindenesetre szünet után kellemetlenül gyakran futottunk össze, főleg a könyvtárban. Valahányszor meglátott – ugyanis rendszerint én vettem őt észre hamarabb -, megdermedt egy pillanatra, aztán elhúzta a száját, és eltemetkezett a bájitaltan részlegben.
Ott, ahol Piton is szívesen töltötte a szabadidejét.

- Hé, Viv, nem is kérdeztem még: a vizsgák utáni bálra azért eljössz, ugye?
Amy, ki születésétől kezdve figyelmes, finom és a végletekig tapintatos volt, ezúttal is úgy tört be lelkivilágom harmóniájába, mint egy második világháborús atombomba.
- Úgy tervezem – feleltem kimérten, s remélve, hogy ezzel ki is végeztük a témát, folytattam a mágiatöri lecke kaparását.
- Jó, mert arra gondoltam… különben tudod már, mit veszel fel?
Sóhajtottam egy nagyot, és beletörődtem, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni tőle.
- Nem.
- Nem?!
- Nem, mivel még nem aktuális.
- Hm – úgy tűnt, teljesen elmélyült magában, de váratlanul újra megszólalt. – Álarcosbál lesz, említettem már? Nagy, abroncsos ruhákkal, maszkokkal, frakkos fiúkkal, és…
- Punccsal, undorító szalonzenével, és döglesztő meleggel.
- Rossz szemszögből nézed a dolgot – állapította meg kicsit letörve.
- Tanulnék…
- Szóval csak annyit akartam mondani, hogy tulajdonképpen örülhetsz is annak, hogy nem rendelted még meg a ruhádat, mint én, mert így nem is kell visszaküldened, és alkudoznod az eladónővel – esetemben a saját nővéremmel -, hogy jutányos áron cserélje ki, lehetőleg ugyanilyen színűre, de báliasabb fazonra. Jut eszembe: Viv, ha pirosba mersz majd öltözni, én isten bizony…! PIROS! Azt a színt is azóta gyűlölöm, mióta megláttam benne azt az ízlésficamos libát, tudod, aki ötödévben Potter párja volt Karácsonykor. Fúj!
Maradék türelmemet összeszedve biztosítottam Amyt, hogy semmi esetre sem húznék magamra nemhogy pirosat, de még rózsaszínt sem, ha egy mód van rá, majd összefogtam a motyóm, és faképnél hagytam, mert másképp az életben nem szabadultam volna tőle.
Ha akkor nem állok fel, és hagyom el a könyvtár területét, nem is kerültem volna soha „közelebbi” kapcsolatba a Black család ifjabb leszármazottjával.

Nem kell rosszra gondolni. Azaz éppen, hogy rosszra kell gondolni, csak nem úgy. Elmagyarázom, bár utólag visszagondolva több szempontból jobban jártam volna, ha tovább hallgatom Amy divattippjeit ahelyett, hogy megfutamodom.
Tehát azzal az eltökélt szándékkal száguldottam végig a folyosón, hogy az első útba eső szabad padon befejezem a leckém, hátha sikerül elcsípnem a kviddicsedzés végét, amikor hirtelen belefutottam valami keménybe, és messzire hajítva a jegyzeteimet elterültem a padlón.
Az illető, akit sikerült fellöknöm, úgy pattant fel a kőről, mintha önnön hibájából nyalt volna el, majd tétovázás nélkül hozzám sietett, hogy felsegítsen.
Amikor beazonosított, kicsit elbizonytalanodott, de a kezét töretlenül nyújtotta le nekem.
- Jól vagy? – kérdezte, miután felhúzott állásba.
- Én jól – legyintettem. – Hát te?
Megvonta a vállát.
Elkezdtem összeszedegetni szerteszét szállt lapjaimat, ő pedig szótlanul segített.
- Kösz – vettem el tőle a köteget. Zavartan méregettük egymást; én mentem volna, de belőle nagyon ki akart bukni valami. Reméltem, hogy nem egy átok. – Ööö, minden rendben?
Felnézett rám, s én megkövültem. Sötét szeméből olyan fájdalom áradt, hogy ledöbbentett. Ennyire beszédes szempárral életem során csak egyszer találkoztam, s annak tulajdonosa történetesen épp áldozatom bátyja volt.
Nem is faggatóztam ott tovább, csak betereltem a fiút a legközelebbi tanterembe, becsuktam magunk mögött az ajtót, s leültem egy padra.
Regulus sokáig csak nézelődött, mintha először járna abban a teremben, pedig valójában azt nem tudta, hogyan kezdjen bele a mondandójába. Egyáltalán belekezdjen? Megbízhat bennem vajon? Hülyeség lett volna erőltetnem. Én sem voltam biztos benne, hogy akarom tudni, mi bántja. S hogy akkor miért pátyolgattam őt ahelyett, hogy egy hűvös köszönömmel kikerültem volna a folyosón?
Mert emlékeztem még arra a jelenetre, amikor véletlenül kihallgattam őt és Siriust az egyik elhagyatott mellékfolyosón. És a karácsonyi vacsorára is tulajdonképpen épp Regulus miatt mentünk el. Hát ezért maradtam ott vele, bár a hátam közepére sem kívántam a kölyköt.
- Nagyon dühös rám Sirius? – kérdezte halkan, kerülve a tekintetem.
- Nem – feleltem. Igazából fogalmam sem volt róla, haragszik-e az öccsére Sirius.
- Igaz az, amit Sarah állít? Hogy meg fogsz halni.
- Nem – feleltem újra.
- Akkor jó – sóhajtotta megkönnyebbülve. Meglepetten néztem rá. – Te jobban illesz a bátyámhoz, mint Sarah – magyarázta.
Körülbelül itt vált ellenszenvesből szimpatikussá a srác.
- Anya ki nem állhat téged – fűzte tovább, bár jobban tette volna, ha témát vált. – Messze színvonalon alulinak titulált, ahogy apa is.
- Remek. Puszilom őket, add át.
És ekkor, ebben a szent percben Regulus váratlanul sírva fakadt. Nem férfiasan, hanem mint egy gyerek. Én meg öntudatlanul léptem hozzá, és öleltem át.
- Hiányzik – motyogta, miután kicsit megnyugodott.
- Akkor miért nem beszélsz vele?
Elengedett, és elfogadta a felé nyújtott zsebkendőt. Trombitálva kifújta az orrát, vett egy nagy levegőt, magához tért.
- Nem lehet – válaszolta megtört hangon. – Anya megtiltotta. Azt mondta, ő már nem a testvérem, csak egy családtagadó korcs.
- Na és? Anyád nincs itt. Ha beszélni akarsz Siriusszal, menj, és beszélj vele! Ő is hiányol téged, különben nem mentünk volna el hozzátok Karácsonykor.
- Nem lehet…
- Figyelnek, igaz? – világosodtam meg hirtelen. – Sarah?
Nem válaszolt. Hátat fordított, és elindult az ajtó felé.
- Attól félsz, megbüntetnek otthon, ha beszélsz Siriusszal? – kiáltottam utána dühösen. Regulus megtorpant, de nem fordult meg. – Neked nem éri meg egy kis dorgálás, hogy kommunikálj a bátyáddal? Akkor mi volt az a kis kiborulás az előbb?!
- Te ezt nem értheted – dünnyögte, majd se szó, se beszéd, magamra hagyott.
Baromira nem értettem semmit.

Útban a torony felé átgondoltam a történteket, majd eszembe jutott az, hogy a társaságból tulajdonképpen csak én vagyok jóban a testvéremmel – azaz hogy a két testvéremmel, bár Vada babával nehéz haragban lenni, lévén, hogy egy zabálnivaló férfifaló. Már az ujjai köré csavarta a postásfiút, apát, a keresztapját, Jeremyt, Jem eddigi összes hazahordott fiúját – mind a kettőt – és nem utolsósorban Siriust is.
Ezzel szemben Lily alig áll szóba a húgával – pontosabban Petúnia nem áll szóba vele -, Sirius és Regulus kapcsolata ismert, Amy meg a nővérkéi csupán versenytársakként tekintenek egymásra, Remus és James meg egyke. Ja, Cat: hogy ő, meg Vicky húga hogy viselik egymást, örök rejtély. Remus nyáron volt náluk családlátogatáson, és szeptemberben be is számolt az élményeiről. Szerinte Cat Vickyje nem normális. Aztán megkérdezte, hogy lehet-e priusza egy fiatalkorúnak. Megnyugtattam, hogy csak abban az esetben, ha elkapták a zsaruk.
Én imádom Jemet, pedig ő se komplett. Számomra a húgom egyben a legjobb, legbensőbb és legrégebbi barátnőm, aki ez egyik legfontosabb ember az életemben. Épp ezért éreztem át annyira Sirius helyzetét, amikor amiatt volt bűntudata – bár ez tartott most is -, hogy eljött otthonról, de Regulust nem vitte magával. Mégsem tudtam, mit tehetnék azon kívül, hogy elmesélem neki a párbeszédemet az öccsével.
Így hát, amikor a klubhelyiségbe léptem, és megláttam életem értelmét az asztalon pózolni, úgy döntöttem, egyelőre nem mondok neki semmit. Reméltem, hogy Regulus idővel észhez tér, és maga veszi fel vele a kapcsolatot.
- Szia, Vivi! – leugrott az asztalról, és átnyomulva a tömegen hozzám sietett. – Merre jártál?
- A… könyvtárban. Mit ünnepeltek ennyire?
Lazán vállat vont, majd átkarolta az enyémet, és Lilyékhez vezetett.
- Ágas, mit is ünnepelünk?
James arcon puszilta Lilyt, és vigyorogva azt felelte:
- Fogalmam sincs. Az életet! Ez az! Ünnepeljük meg, hogy béke van, jó idő, bár most kicsit zuhog odakint…
- De attól még szép nap ez egy kis lazításra – vette át a szót Remus.
- Furcsák vagytok – jegyeztem meg.
- Aha, én is mondtam – értett egyet Cat mosolyogva. – Úgy viselkedtek, mintha épp most vizsgáztunk volna le!
- Na és? Élünk, ez a lényeg, nem? – csapott le rá James. – Viv, te hogy látod? Elítélendő dolog örülni egy kicsit a semminek?
- Én Remusszal értek egyet – szólt Lily, és összekoccintotta a tökleves poharát Potterével. – Szép nap ez egy kis lazításra.
- Persze, mert maga az élet is szép… - húztam el a szám, de szinte rögtön felnevettem a többiek vicces, fancsali ábrázatán.
- Te kis szarkasztika – súgta a fülembe Sirius.
Arra az estére teljesen elfelejtettem Regulus Blacket. A másik Blackkel szívesebben foglalkoztam helyette.