4.fejezet

Se veled, se nélküled

Hétfőn, tanítás után, Malfoy és James ott ült McGalagony asztala előtt, és végezte büntetőmunkáját, a tanárnő este nyolckor engedte csak el őket. Malfoy gyorsan elsietett, James viszont annál ráérősebben baktatott vissza a Griffendél torony felé. Útközben megpillantotta Lilyt, a lány is észrevette őt, de nem volt egyedül, derekán ott nyugodott Podmore keze. Greg követte Lily tekintetét egészen Potter szeméig. Mélyen belevágta szürke szemeit a másikéba, de csalódnia kellett, James nemhogy nem kapta el a fejét, hanem egyenesen odament elé, és megállt. Ott álltak, és nem szóltak egy szót sem. Lily nem tudta, mit tegyen.

-         Mi az, Potter, kéne a csajom?

-         Tudod, azt hiszem, megtarthatod magadnak, nekem már elegem van belőle.

-         Igazán?! Persze, ezen nem csodálkozom, annyi visszautasítás után, szegény kis Potter, biztos nagyon fájhat, de ő már az ENYÉM. – Lily egyre kellemetlenebbül érezte magát, de továbbra sem szólt.

-         Fogalmad sincs, mennyire. – Miközben ezt mondta, belenézett a lány szemeibe, és arca olyan csalódottságot tükrözött, amit a vonaton is, de ezúttal nem volt kérdés, hogy valóban ott van-e, most nem egy múló pillanat volt csupán, hosszú másodpercek után fordította vissza fejét a fiú felé, majd lassan elindult.

Lily szívébe belemart valami. James után akart rohanni, hogy megmondja, hogy mit is mondjon meg? Hát persze… hogy szereti, de… de nem tette. Szereti?! Na, azt azért talán mégsem. Csalódottan nézett Gregre, nem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni. Éppen úgy beszélt róla, mint egy tárgyról. Hirtelen elege lett. Megértette, hogy számára is csak egy trófea, ahogy azt Potterről gondolta.

-         Mi bajod van?

-         Hogy mi? Igazán semmi, azon kívül persze, hogy éppen most derült ki, hogy ugyanolyan felfuvalkodott hólyag vagy, mint amilyennek Pottert gondoltam. Elegem van, végeztem veled.

-         Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? Azért, mert megvédtelek Pottertől?

-         Megvédtél? Úgy beszéltél rólam, mint egy tárgyról, amit birtokolsz. Nem vagyok sem, a tiéd, sem másé. – Elfutott.

Miután faképnél hagyta a fiút, visszarohant a klubhelyiségbe, egyenesen fel a hálóterembe, és lezuhant az ágyra.

Fogalma sem volt, mit tegyen…

Teltek a hetek, és James már nem ostromolta Lilyt, inkább csak barátainak mondta el érzéseit. Aznap este, ott a folyosón, minden benne volt a szemében, és tudta, hogy a lány látta, és mégsem tett semmit.

Az első hetek nehézségei sétagaloppnak bizonyultak a továbbiakhoz képest, az összes órán a RAVASZ-ról, és annak fontosságáról hallottak. Jamesbe kezdett újra visszatérni az élet, aminek barátai módfelett örültek. Lejátszották az első Mardekár elleni meccset is, ahol a Griffendél remekelt, természetesen a csapat, és ezáltal, a ház sztárjai is, Sirius és James voltak. McGalagony a remek szereplést azzal jutalmazta, hogy nem adott ki több oldalas esszéírást, megelégedett az órai teljesítménnyel.

Sirius és Nadin között kezdtek komolyan elmélyülni az érzelmek, és ennek a Tekergők örültek a legjobban. A napokban James is felfigyelt valakire a klubhelyiségben, és döntött. Nem fut tovább Evans után, de elhatározása, bármilyen erős is volt, nem tudott versenyre kelni a szívével. Hiába nézte most is azt a lányt, még mindig Evans járt a fejében. Mélázásából Sirius zökkentette ki, aki követte tekintetét, és egyből megértve, min töri a másik a fejét, így szólt:

-         Gondolod?

-         Tessék - kapta fel a fejét James –, mit gondolok?

-         Hogy sikerül.

-         Mi sikerül? Elfelejtenem őt?

-         Igen.

-         Nem tudom – tanácstalanul nézett Siriusra –, fogalmam sincs, de meg kell próbálnom, mert ez, így nem mehet tovább. – Sirius felállt, és átült barátja mellé, vállára tette a kezét.

-         Nézd, James, tudod jól, hogy nagyon örülnék neki, ha boldog lennél, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, addig nem nyugszol, amíg nem lesz a tiéd, amit akarsz. Ideig-óráig becsaphatod magad, de…

-         De mi? Ha csak ideig-óráig is tart, most akkor is kell valami, vagy valaki, aki eltereli a gondolataimat. Ha csak pár percre is, de ki tudom kapcsolni a fejemből Evanst, már akkor is megérte.

-         Te tudod, de ezzel csak saját magadat csapod be, meg persze azt a lányt… - James mintha meg se hallotta volna.

-         Akkor, most megyek is. – Felállt, és elindult a lány felé. Sirius fejcsóválva ugyan, de még utoljára utána szólt.

-         Hé, James!

-         Igen? – fordult vissza.

-         Csak ügyesen.

-         Rólam beszélsz, ne felejtsd el. – Ezen mindketten nevetni kezdtek.

-         Szia – Emma a váratlan meglepetéstől nem tudott megszólalni –, a nevem…

-         Tudom, hogy hívnak – mondta végül félénken, James kicsit meglepődött, de nem esett ki a szerepéből.

-         Ez igazán remek, viszont én még nem tudom a te neved. – Elővette legsármosabb mosolyát, és a nagyobb hatás kedvéért, beletúrt amúgy is kócos hajába.

-         Emma vagyok, Emma Nelson.

-         Emma? Igazán szép név.

-         Köszönöm… James.

-         Mondd csak, nincs kedved sétálni velem egyet odakint?

-         Miért is ne? Csak egy perc, felszaladok a kabátomért.

-         Rendben, itt megvárlak.

-         Na? – kérdezte Tapmancs.

-         Egy perc és jön, elmegyünk sétálni, csak felment a kabátjáért.

-         És őt, hogy hívják?

-         Emi… Emm… jaj, mit tom’ én – legyintett -, Emma, vagy Emily, majd kiderül.

-         Akkor, sok sikert ’mittomén’ kisasszonyhoz.

-         Már itt is vagyok, remélem, nem kellett sokat várnod.

-         Nem, dehogy. Mehetünk?

-         Igen.

-         Jó szórakozást – búcsúzott Sirius.

-         Meglesz…

-         Ez meg ki volt? – Ült le Sirius mellé Nadin és Remus, akik a folyosón futottak össze egymással és Jamesszel is.

-         Kicsoda?

-         Az a lány, aki az előbb ment el Potterrel, illetve Jamesszel – javította ki magát Nadin, Sirius szúrós tekintetét látva.

-         Ja, hogy ő? Azt hiszem, valami Emily, vagy Emma, nem sikerült biztosat megtudnom.

-         Nocsak, Ágas végre képes lesz tovább lépni? – csodálkozott Remus.

-         Nem, azt nem hinném – Sirius elkomolyodott -, de próbálkozni lehet, nem igaz?

James és Emma a tóparton sétáltak egy pad felé.

-         Nem akarsz leülni? – kérdezte megszeppenve a lány.

-         De, az jó lenne. – Letelepedtek a kissé nyirkos padra, és elkezdtek beszélgetni, egy óra semmitmondó csevegés után, hirtelen jött az erős váltás.

-         Mondd csak, tulajdonképpen, miért hívtál ide?

-         Ezt meg, hogy érted?

-         Hiszen, nem is ismerjük egymást, illetve, csak te nem ismersz engem…

-         Akkor mondjuk, hogy azért vagyunk itt, hogy megismerjelek. – James közelebb vonta a lányt, felemelte arcát, és miközben végig valaki másra gondolt, megcsókolta.

Már egy hónapja, hogy Emma Nelson szépen, észrevétlenül befurakodott a Tekergők életébe. Sirius ezerszer is megbánta azt a kijelentését, hogy „Csak ügyesen.” Még hogy, csak ügyesen, ez a hárpia az őrületbe kerget mindenkit. Jamesen is látszott már, hogy nem egészen ilyen vigaszra vágyott, és barátai is rágták a fülét rendesen, hogy mit akar még ettől a lánytól.

Emma csak magának akarta, ha a barátaival volt, és nem vele, akkor egyből ment a hiszti, emellett, soha egyetlen-egy percre sem tudta kiverni James fejéből Lilyt. Akárhányszor kettesben voltak, mindig csak körülötte jártak a gondolatai, hiába volt minden csók, vagy ölelés. Egyik délután a fiúk hálójában feküdtek kettesben, ő azonban ismét valahol máshol járt.

-         Mire gondolsz? – kérdezte Emma.

-         Nem is tudom, csak elkalandoztam.

-         Ne hazudj – felkönyökölt, és a fiú szemébe nézett -, megint RÁ gondoltál, igaz?

-         Rá? Kire?

-         Hát Evansre.

-         Jaj, kérlek, ne kezdjük ezt megint, elég unalmas már ez a lemez. – Ült fel az ágy szélére, hátat fordítva így a lánynak.

-         Unalmas? Igen, szerintem is az, de ha én gondolnék valaki másra, miközben veled vagyok, te nem tennéd szóvá?

-         Őszintén?

-         Igen, őszintén.

-         Hidegen hagy, kire gondolsz, mikor velem vagy. – Felvette földre hajított pólóját, magára kapta farmerját, és kiment a szobából, hallotta még Emma kiabálását, de nem értette. A lány a klubhelyiségből kilépve, a folyosón érte utol, miután ő is magára vette ruháit.

-         Ezt mégis, hogy képzeled?

-         Mit hogy képzelek?

-         Hogy csak, így faképnél hagysz?

-         Nézd, Emma, nem akarok veszekedni. Egyszerűen, csak elegem van belőled, érted? Ugyanolyan üresfejű liba vagy, mint az összes többi, akivel eddig dolgom volt. Mást se csinálsz, csak a barátaimat pocskondiázod, és Evans miatt hisztizel.

-         Ha ennyire unod, akkor minek vagy velem?

-         Na, látod ez az, amit én sem tudok. Még azt sem tudtad elérni, hogy akár egy percre is rád gondoljak, mikor együtt voltunk, és ne Lilyre.

-         Szóval, én csak egy egyszerű pótlék voltam?

-         Lehet…

-         Ezt még megbánod, James Potter.

-         Gondolkozz el egy kicsit, mielőtt másra támadsz. Nem kéne mindenkivel összefeküdnöd, aki egy kicsit is szépen néz rád, és akkor lehet, hogy nem használnának ki a pasik. – Azzal faképnél akarta hagyni a ledöbbent lányt. Ám, mikor megfordult, Lilyvel találta szemben magát, aki minden jel szerint végig hallgatta a beszélgetést. Hirtelen megállt, és mélyen a szemébe nézett, majd tovább viharzott, magára hagyva a két nőt.

-         Remélem, most elégedett vagy – mondta, a még mindig fújtató, Emma.

-         Miért lennék az?

-         Mert az egész a te műved, a TE HIBÁD! HA TE NEM LENNÉL…

-         Akkor mi lenne? Talán kevésbé lenne üres a fejed? – Lily, gonosz mosollyal az arcán, belépett a portrélyukon a másik mellett.