7. fejezet

Komoly beszélgetések

Hétfő reggel 7 óra van. Lily csak fekszik az ágyon, sebei már többé-kevésbé begyógyultak attól a krémtől, amit Madame Pomfrey készített neki. Ő pedig most csak fekszik, és nézi a mennyezetet. Potter úgy látszik, tényleg komoly erőfeszítéseket tett, hogy megpróbálja teljesíteni a kérését, mert Piton még nem fekszik itt vele együtt a gyengélkedőn. Potter… már megint ő. Amióta csütörtök éjjel bekerült ide, más se jár a fejében csak ő. Egyfolytában bűntudatos szemeit látja, mintha ő tehetne bármiről is. Pedig nem tehet. Hogy aggódott érte. A Madame elmesélte mennyire rémült volt, mikor behozta, még a végén tényleg kiderül, hogy szereti őt. Lily elmosolyodott erre a gondolatra, sőt, még egy halk kuncogást is megengedett magának. Méghogy Potter és ő? Nevetséges! Ezt azonnal ki kell vernie a fejéből. De, ha ezt elfelejti, akkor egyből odatolakszik valami más. Az a csók, amit kapott, mikor magáról megfeledkezve, ő is visszacsókolt. Még most is elöntötte a forróság, ha arra gondolt, milyen jól csókol Potter. Na meg persze, ott van az is, ahogy Emmával beszélt, amiket neki mondott. Üresfejű, aki nem tudta őt Lilyt feledtetni. Töprengésében, az ajtó halk nyikorgása zavarta meg. Piton lépett be, de Lily még mindig nem látott rajta sérülés nyomokat, így hajlamos volt azt gondolni, hogy hozzájött látogatóba.

-         Szia – köszönt halkan.

-         Mit akarsz itt? Talán nem átkoztál meg eléggé, vagy nem vagy elégedett a végeredménnyel?

-         Ne mondj ilyet. Tudod jól… tudnod kell, hogy nem akartalak bántani.

-         Tudom, de ez nem mentség arra, amit tettél.

-         Sajnálom! Magával ragadott a harag, ahogy Potterről beszéltél…

-         Potter… már megint Potter. – Megcsóválta a fejét. - Sokat gondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy te sem vagy különb nála, sőt… Nem állsz ki mellettem a mardekáros haverjaid előtt, lesárvérűzöd azt, aki gyerekkori barátod, és most még ez is. Ő legalább a barátainak nem ártana soha, ha mást nem, is ezt mindenképp…

-         Ne mondd ki!

-         …tisztelem benne. – Piton szívébe mintha tőrt döftek volna.

-         Csak azért jöttem, hogy megnézzem hogy vagy, és bocsánatot kérjek, de úgy látom, hiába…

-         Így igaz, hiába – lépett be az előbb emlegetett –, és most takarodj innen, ha nem akarod kibérelni magadnak azt az ágyat – mutatott a sarokba.

-         Ne aggódj, ’Mr. Ki Ha Én Nem’, már épp menni készültem.

-         Akkor mire vársz még? – James szemei úgy szórták a villámokat, hogy azt még az égiek is megirigyelték volna, kezében már remegett a pálca a dühtől, de nem használta, még csak Pitonra sem szegezte. Lily döbbenten nézte, ahogy minden önuralmát összeszedve, hagyja, hogy a mardekáros büntetlenül elsétáljon mellette.

-         Viszlát, Lily.

-         Viszlát, Perselus.

-         Ismét csak köszönetet kell mondanom.

-         Na tessék, már megint miért? – szólt, most már megenyhülve a lányhoz, James.

-         Azért, mert Piton még egyben van.

-         Nem szoktam megszegni az ígéreteimet.

-         Nem ígértél semmit.

-         De igen, azt, hogy megteszek mindent, hogy visszafogjam magam, és úgy látszik, ez elég volt.

-         Egy újabb kellemes csalódás – mondta Lily nevetve.

-         Újabb? – James felhúzta szemöldökét. – Ezek szerint, nem ez volt az első – kajánul vigyorgott.

-         Hagyjuk. Este kiengednek.

-         Ez remek!

-         Igen, már alig várom, hogy felkelhessek ebből a vacak ágyból. Megőrülnék, ha még egy napot itt kéne töltenem.

-         Azt elhiszem, viszont most megyek, mielőtt teljesen lekésem a reggelit, csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e.

-         Igen, és jó étvágyat.

-         Köszönöm. – Elindult az ajtó felé. – Lily!

-         Tessék? – kérdezte még mindig mosolyogva, és kicsit megdöbbenve a megszólításon.

-         Lehet, hogy nem ez a legjobb pillanat, és tudom, hogy még jó pár hét van addig, de mondd csak… nem… nem lenne kedved, velem jönni a Karácsonyi bálra? – Pár perces néma csönd ereszkedett rájuk, mire a kérdezett válaszra nyitotta a száját.

-         Nézd… én… én nem hiszem, hogy…

-         Értem, ne folytasd. Akkor este a toronyban.

-         … hogy erre, most azonnal tudnék válaszolni – hadarta gyorsan, hogy a távozó fiú még meghallja. Az ajtó azonban becsukódott, egy hosszú másodpercig úgy tűnt, James nem hallott semmit, ám ekkor hirtelen feltépték a bejáratot.

-         Tessék? – James hitetlen arca nézett újra szembe vele. – Jól hallottam, hogy ez nem egyértelmű: NEM?

-         Jól hallottad. – Egymásra mosolyogtak.

-         Őőő… hát, akkor este…

-         Igen, este…

-         Szia.

-         Szia. – A fiú most már tényleg elhagyta a gyengélkedőt, kilépvén felugrott, és hatalmasat bokszolt a levegőbe -, EZ AZ! – kiáltotta, mire a bent fekvő lány arcára szorította a párnát, hogy ne lehessen hallani boldog kacaját. El sem hitte, hogy megtette az első lépést. Nem mondott nemet. Igaz, hogy igent sem, de hát, azt még mondhat. És elmegy James Potterrel a bálba, és megint megcsókolja, és újra a fellegekben fog járni. IGEN! Ezzel a boldog tudattal várta szabadulásának percét.

Este hét óra klubhelyiség. Fél nap telt el a reggeli találkozás óta, de Lily úgy érezte, mintha fél év lett volna. Végre belépett a portrélyukon, ahol azonnal ujjongó barátnői fogadták.

-         Végre, már azt hittük sosem jössz – kezdte Alice.

-         Nem csak ti, Madame Pomfrey nem igazán akart elengedni, vagy hatszor magyarázta el, hová, hogyan és mennyi krémet kell kennem. Pedig nem túl bonyolult.

-         Tudod, hogy milyen, nem szívesen enged ki senkit, akinek valamilyen utólagos kezelést kell végeznie magán – mondta Rose.

-         Hogy-hogy ilyen kevesen vagyunk? – figyelt fel Lily a kihalt kanapékra és fotelekre. - Még a Tekergők sincsenek a szokásos helyükön.

-         Elég sokan hó csatát vívnak, mivel délután óta szakad a hó, amúgy meg vacsoraidő van – kapcsolódott a beszélgetésbe Nadin. – Siriusékat pedig, utoljára egy-egy hatalmas, erősen mardekáros diákokra emlékeztető, hókupac mellett láttam.

-         Nos, ez remek, akkor úgy gondolom, semmi sem változott. – Lily mosolyogva nézett az ablak felé, ahol tekintete elveszett a messzi távolban, mintha csak egy kócos fekete foltot keresne a vakító fehérség közepén.

Tizenegy óra is lehetett mikor a fiúk beestek a Griffendél toronyba.

-         Láttad Malfoy képét, mikor megsoroztam a hógolyókkal? – kérdezte Ágas.

-         Igen, azt hiszem, most arcára fagyott a vigyor – felelte Sirius.

-         A szó legszorosabb értelmében – csóválta tetetett rosszallással a fejét Remus.

-         Ne legyél már ilyen, Holdsáp, legalább egy kicsit örülj a diadalunknak.

-         Hogyne örülnék, Peter, mikor részt is vettem benne.

Pillantásuk megakadt a még mindig a klubhelyiségben ülő lányon, és elnémultak.

-         Nocsak, Evans, látom, kiengedtek.

-         Meglepően jó megfigyelő vagy, Black. – Sirius bevetette magát a kanapéra, amin Lily ült, közvetlenül mellé helyezkedett, és míg másik három társa csak döbbenten figyelte a jelenetet, színlelt csevegő hangon szólt Lilyhez.

-         Na, és megköszönted már?

-         Mit? – játszotta az értetlent a lány.

-         Hát, hogy James megmentett – ment bele a játékba ő is.

-         Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen, még aznap éjjel megköszöntem. – Felállt, távolabb lökve ezzel magától a fiút.

-         Halljátok ezt, azt mondja, semmi közöm hozzá – szólt hátra, hangjában egyre több gúnyt lehetett érezni. – Hát tudd meg, hogy nagyon is sok közöm van, mivel a legjobb barátommal szórakozol, kicsit hálásabb is lehetnél.

-         Tapmancs! – szólt figyelmeztetően közbe az említett, de nem úgy tűnt, hogy bárki is meghallotta volna.

-         Épp elég hálás vagyok, mivel egyébként sem kellett senkit megmenteni, Piton is segített volna, csak…

-         Nem úgy tűnt, mintha Piton segíteni akarna. – James az előbbiből tanulva, ezúttal hangosabban adott hangot véleményének.

-         Csak leblokkolt, amint magához tér…

-         Mire magához tér, te halott vagy. – Peter és Remus ennél a pontnál döntött úgy, hogy talán a továbbiak nem rájuk tartoznak. Próbálták ezt jelezni Sirius felé is, de ő nem volt hajlandó, tudomást venni kettejükről. Helyette, inkább felpattant, és olyan közel lépett a lányhoz hogy szinte összeért az orruk. James már mozdulni készült, hogy segítsen Lilynek, de végül mégsem tette, érezte, hogy ez most nem az ő csatája, és nem mellesleg kíváncsi volt Sirius mondandójára. Ugyanez a másik két Tekergőről nem volt elmondható, így ők lassan, észrevétlenül felosontak a fiúk lépcsőjén.

-         Tudod, mi az igazság? – Sirius hangja halk volt, de annál tisztábban érthető. Érezni lehetett, ahogy szavai szinte vágják a levegőt élükkel. – James hiába változik meg, hiába komolyodik, hiába lesz egyre érettebb, és te hiába fogsz majd egyszer rájönni, hogy mégis ő kell neked. Mert, hogy rá fogsz jönni, abban biztos vagyok. Egyetlen egy gond lesz csupán, az, hogy te viszont semmit sem változol. Ugyanaz vagy. Azzal szemben gyűlölködsz, aki mindig melletted áll, és megvéd, miközben foggal-körömmel véded Pipogyit, aki úton-útfélen lesárvérűz, és átkokkal bombáz. – Ágas elérkezettnek látta az időt, hogy figyelmeztesse barátját, talán túl messzire ment. Sirius egy nyugodt, meleg kezet érzett a vállára nehezedni.

-         Hagyd! – Ránézett az eddig csak szemlélőként jelenlévő Jamesre, és eleget téve a felszólításnak, hátrébb lépett.

-         Szent Potter, igaz? Ha épp tudni akarod, Piton akciója is miatta volt – kiabálta utoljára Lily, és felrohant a hálókörletbe.

James még utána kapott, hogy visszatartsa, de ezúttal elkésett, a lány már zokogva rohant felfelé a lépcsőn. Sirius kissé bűnbánóan nézett barátjára, akinek tekintetében keveredett a csodálkozás, a hála és egy kis rosszallás is.

-         Ne haragudj – kezdte Tapmancs.

-         Igazad volt, talán nem kellett volna ilyen durván előadni magad, de ez nem változtat a lényegen. – Szavait pár perces csend követte.

-         Szerinted, hogy értette azt, hogy a te hibád volt Piton támadása?

-         Nem tudom.

-         Hogy a fenébe lett volna a te hibád, mikor ott sem voltál? – gúnyosan beszélt. – Talán Piton szerelmet vallott neki, ő meg azt mondta, „bocs de én Pottert szeretem”, vagy mi a fene van?! – James reménykedő szemeit látva, gyorsan hozzátette – Ugyan már, Ágas, térj észhez. Ezt te sem gondolod komolyan.

-         Miért ne? Már a gyengélkedőn is elszólta magát, mikor megkérdeztem, miért támadta meg Pipogyusz, azt mondta, hogy nekem szánta, nem neki, illetve csak suttogta, de nem ez a lényeg. Így lenne értelme a dolognak, sőt, tovább megyek, csak így VAN értelme.

-         Jóóó ég, James! Mikor jössz már rá, hogy ez a lány nem neked való, és különben is mit keresett éjnek évadján a parkban Pipogyusszal?

-         Látod, ez jó kérdés, fogalmam sincs.

-         Mi van, ha titkos randijuk volt? - A szembenálló arcára mély megrökönyödés ült ki, míg Tapmancs elégedetten nyugtázta szavai eredményét.

-         Ne mondd ezt!

-         Ha egyszer ez az igazság?! – nézett rá ártatlan arccal, de szemében pajkos fény villant.

-         Tudom, hogy Evans nehéz eset, de hogy randizgasson Pitonnal, azt azért nem hiszem.

-         Miért nem?

-         Mert akkor nem velem jönne a bálba… - arcára kiült hamisítatlan vigyora –, bár, ezek után lehet, hogy tényleg nem is fog – az előbbi mosoly eltűnt –, végül is még nem adott egyértelmű választ… - Sirius először meghökkent, majd szívből jövő mosolyt küldött James felé.

-         Fogalmam sincs, hogy csináltad, de gratulálok. – Elismerően hátba veregette, és végül egy utolsó baráti támadást intézett ellene, belenézett a szemébe, és gyanakodva felhúzta a szemöldökét. – Ugye, nem adtál neki azokból a bonbonokból, amiket Peter vett az Abszol úton?

-         SIRIUS!

-         Ok, csak kérdeztem.

Hajnali háromkor James végleg feladta, hogy az éjszaka során aludni fog. Órák óta hallgatta Peterék egyenletes szuszogását, és most úgy döntött, hogy lemegy a klubhelyiségbe, és befejezi félkész bájitaltan dolgozatát. Legnagyobb meglepetésére, problémájával nem volt egyedül, valaki már ült az egyik kanapén, és írt valamit.

-         Szia, te sem tudsz aludni? – A valaki ijedten rezzent össze, és fordult hátra, ám a meleg barna szemeket látva, megnyugodott.

-         Szia, valahogy az esti „beszélgetésünk” Blackkel nem volt a legjobb altató.

-         Sajnálom, kicsit túlzásba vitte. – Ült le a lánnyal szemben.

-         Akkor nem úgy tűnt, hogy nagyon ellenedre lenne, amiket mond.

-         Nézd… én… tényleg nem tudom, mit mondhatnék, Sirius a barátom, és jól esett, hogy kiállt értem, de tudom, hogy kicsit eltúlozta a dolgokat, és nem volt mindenben igaza, legalábbis remélem. – Ezután James neki látott a bájitaltannak, Lily pedig tovább írt.

-         Még nem válaszoltál.

-         Mire? – nézett fel naplójából Lily kicsit zavartan.

-         Arra, amit reggel kérdeztem.

-         Tényleg nem.

-         Megértem, ha az este történtek után, esetleg…

-         Szeretnék veled menni a bálba, Potter, de… - a fiú szemei jól láthatóan kikerekedtek, és az állát is valahová az asztal alá ejtette a válasz hallatán, az az apró szó, a mondat végén, mégis észhez térítette, DE.

-         De mi?

-         De fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e ez az egész.

-         Ugyan már, nem a kezedet kértem meg. Lehet, hogy Siriusnak mégis igaza volt.

-         Tényleg, és miben? – vágta oda a kelleténél kicsit undokabban.

-         Hagyjuk, inkább folytatom a dolgozatot.

-         Ahogy akarod… - James újra a papír fölé görnyedt, Lily pedig úgy folytatta tovább az írást, hogy a kis könyv felől jövő hangok, a lapok hamarosan bekövetkező szakadására engedtek következtetni.

A fiú egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami nagyot koppan a padlón. A lány elaludt, és naplója kiesett kezéből, James felállt, hogy betakarja, és ekkor akaratlanul is rápillantott a földön nyitva heverő könyvre. Felvette, nem akarta elolvasni, de tekintete megakadt az utolsó szavakon, amik lényegesen nagyobb betűkkel voltak írva a többinél: „HÜLYE, HÜLYE, HÜLYE, HÜLYE… stb…” Szemei feljebb siklottak pár sorral: „Miért nem vagyok képes egyszerűen, IGENT mondani?” – Elmosolyodott. Becsukta a naplót, és letette az asztalra, végül betakarta Lilyt, leült mellé, és megsimogatta az arcát.