Egyedül volt; marta a hideg meztelen karját. Csípte a könnyek húzta csíkokat. Sötét volt fölötte az ég, a csillagok messziről pislogtak le rá. Nem értett semmit. Semmit? A lagzi már véget ért, a pár boldogságtól – és pezsgőtől – ittasan köszönt el a vendégektől, kiknek nagy része bedagadt lábbal, fáradtan, de ünneplő hangulatban hoppanált haza. Nem tudtak semmiről, nem is érintette őket. Közülük csupán egyvalakit. És ő már nem is volt közöttük. Milyen szép volt akkor… Szebb, mint ahogyan emlékezett rá. Nevetett. Az a férfi ölelte őt. Orion Black… de hiszen testvérek voltak! Családi kép? És a gyűrű? Az… az nem az a gyűrű, amit az apjától kapott! És a dátum is túl korai… Nem…! Hol keresse, hova sietett? Nem futott, nem tudott, túl sokan voltak a teremben. Kint a kertben dehoppanált, nem érhette utol. Az az átkozott kép! Az az átkozott szőkeség! Hol lehet most, hova bújt előle? Előle… mit érezhet most? Az igazságra jött rá, vagy valami egyéni teóriára? Látta vajon a gyűrűt? Az apját vajon felismerte? Hol lehet most? És akkor rádöbbent – hol máshol is lehetne? A kertjükben van, a fűzfák alatt… Ott volt, ott, az egyik alatt gubbasztott, hátát a kérges törzsnek vetve, csodaszép ruháját nem kímélve ült a földön. Sírt. Miért? Vajon azért…? Felnézett rá, fájdalmas pillantása a szívébe mart. Szomorú. Gyűlöli, ha szomorú, villant belé a felismerés. Megszólalt, kérdezett tőle. Hangja rekedt volt, elhaló. - Szerette valaha apámat is? Ezt kérdezte. Nem ezt akarta hallani. Nem erre számított. Nem kérdezett megint – újult erővel tört fel belőle a zokogás. Öntudatlanul lépett elé, öntudatlanul guggolt le hozzá, és simogatta meg könnyáztatta, szívszorítóan forró arcát. Érintésére ő érintéssel válaszolt – csillogó szemével újra felnézett rá, majd feltérdelt, átkarolta a nyakát. Nem bírt tovább lépkedni; összekuporodott a fal tövében, magához szorította Mr. Teddyt, és belezokogott a vaksötétbe. Ekkor kinyílt egy ajtó pontosan vele szemben. Luca ijedten állt fel, a szíve a torkába ugrott. Lebukott hát újra. Nem szabad éjjel mászkálni a házban! De amikor felismerte a sötét alakot az ajtóban, ismét elsírta magát. Megtehette, az alak nem kergette el – leguggolt, és magához ölelte a nyakába kapaszkodó, törékeny gyereket. - Árvácska – súgta. A kicsi könnyei végigszántottak pizsamája felsőjén. Felvette a kislányt, és halkan becsukta az ajtót maguk mögött. Luca még akkor is görcsösen kulcsolta át a nyakát, amikor befeküdtek a fiú ágyába, és Sirius magukra húzta a paplant. Sirius szobájában voltak. Luca a férfi ágyán ült – elegáns ruhája a földet seperte a lába körül. Már nem sírt, csak vacogott egy kicsit. A háta mögé nyúlt, magára húzta a pokrócot. Várt. Sirius fel-alá járkált, kinyitotta az ablakot, majd rögtön beljebb is hajtotta, látva, hogy Luca fázik. Felkavarta az a beszélgetés, ami előtt álltak, nem is értette, miért. De igen, értette. Félt, mert fogalma sem volt, hogyan fogadja majd a lány. De ha most nem mond el neki mindent, Luca magától jön rá, még ha a részletek nem is rajzolódnak ki előtte. Neki kell elmondania, hogy ne higgyen téves dolgokat. Hogy ne gyűlölje meg őt valami kitalált indok miatt. - Azt kérdezted tőlem, anyád szerette-e valaha az apádat. Luca egy beazonosíthatatlan mozdulattal félresöpörte a mondatot. Most más érdekelte. - Hogy került hozzád az a kép? - Találtam – felelte kis tétovázás után. - És ismered a történetét? Sirius értette, mit kérdez Luca. Épp ezt akarta elmesélni neki. Ezt a történetet. - Luca – szólalt meg. Ő értetlen csodálkozással nézett rá az ágyról. – El… elmondok neked… elmondok neked valamit, de kérlek, ne szakíts félbe, és… - Rendben. Mondd el. Sirius sóhajtott, majd leült a lány mellé. Nem nézett rá, szavai mintha a szemközti falnak szóltak volna. - Luca, az apám szerelmes volt az anyádba. Egészen a haláláig. És anyád viszontszerette őt. - De hát testvérek voltak! – bökte ki a lány, pedig nyilvánvaló volt, hogy ebben már ő maga is kételkedik. - Nem, nem voltak azok. Nem voltak rokonok. Anyád árván került a nagyszüleimhez, még kisbabaként. – nyelt egyet. Ennek körülményeit egyáltalán nem ismerte. - Apám és ő kezdettől fogva tudták, hogy nincs közöttük vérségi kötelék. Barátok voltak, bizalmasok, de nem testvérek. Tizenöt évesen szerettek egymásba a Roxfortban. – elhallgatott. Bővebben akart beszélni erről, mégis csak rövid tőmondatokra tellett tőle. Milliószor végigpörgette már magában ezt a történetet, számtalanszor képzelte el őket – a fiatal Oriont és az ismeretlen nőt, Lucretiát, de mindeddig szinte eszébe sem jutott, hogy az a nő, az apja igazi, egyetlen szerelme, aki mellett boldog volt és nem olyan merev, tartózkodó és csöndes, amilyen Walburgával, ő egyenlő azzal az asszonnyal, aki után Luca hozzájuk kerülve majd’ minden éjjel sírt. Ebbe most sem szívesen gondolt bele. Luca mellette mozdulatlanul, tompa tekintettel meredt a semmibe. Ruhája alja foszladozott csupasz lábait sütötte a padló hidege. - A Roxfort elvégzése után apám megkérte a kezét – folytatta Sirius halkan. – Anyád pedig igent mondott. Luca erre sem mozdult meg, vagy nézett fel hitetlenül. Passzívan bámulta a falat, időnként egy-egy könnycsepp szántott végig az arcán. Nem kérdezett, nem vágott közbe, de úgy tűnt, alig-alig figyel. Ha járt is valami a fejében, néhány zagyva képsor, azokat nem osztotta meg a férfival, aki azonban szerette volna hallani, mire gondol. Mindennél jobban. Gyűlölte, ha Luca így bezárkózott önmagába. Olyankor nem értette őt, és ez zavarta. Úgy érezte, ha nem is joga, de elsőbbsége van az egész világgal szemben arra, hogy hallja, hogy tudja, mi zajlik le a lány lelkében azokban a percekben. De Luca nem osztotta meg vele, hiszen fel sem fogta az elhangzottakat. Sirius elhangzott mondataira mindig bevillant egy-egy kép, egy régi, ismerős mozzanat, de azokba sehogy sem fért bele Orion Black – a dörmögő hangú, barátságos férfi, aki első éjszakáján ölbe vitte vissza az ágyába, és mindig kedvesebb volt a fiaihoz, mint Walburga néni. Ellenben ahogy szép lassan értelmet nyertek a szavak, s a képek helyett egy képzelt, megszerkesztett film játszódott le benne az anyjáról és az ifjú Orion Blackről, nem és nem érezte azt a lesújtottságot, amit Sirius hitt ott mellette. Nem voltak testvérek és mégis kiskoruktól bíztak egymásban? Na és? Ő is bízott Siriusban kisgyerekként. Fogta a kezét, eleinte azért, mert Mattet látta benne, később megszokásból, szeretetből. Követte őt mindenhová, s bár Siriust ez minden valószínűség szerint néha az őrületbe kergette, mégsem kiabált vagy türelmetlenkedett sohasem. Szerették egymást, az anyja és Orion? Mégsem tartott örökké ez a szerelem, hiszen az anyja végül az apjához ment feleségül! Méghogy Orion az anyja haláláig szerelmes volt belé…! Hiszen neki akkor már két nagyobb fia volt! Rég házas volt és apa, amikor Matt, majd ő, a Prewitt gyerekek megszülettek! Ez mind csak mese, túlfilozofált ábránd… Durván letörölte arcáról a könnyeket, vett egy nagy levegőt, maga mögé seperte azt a fojtó érzést, ami eddig eluralta őt. Sirius figyelte ezt a hirtelen változást, s furcsamód rögtön megértette, hogy Luca nem hajlandó tudomást venni a hallottakról – nem képes komolyan venni azt, és képtelen valósnak látni a történetet. Azonban Lucával ellentétben tudta azt is, hogy fog ez még fájni neki, de azt a fájdalmat soha, senki előtt nem fogja kimutatni. Csakis őelőtte. Sirius biztosra vette, hogyha időbe is telik, s ha sokat is kell rá várnia, Luca maga fogja felhozni a témát, és önszántából fogja elmondani, mit érez. De azt csak remélni merte, hogy nem mint fogadott báty, hanem mint férfi előtt fog megnyílni előtte. Már szürkült odakint az ég, amikor ők ketten lelépdeltek a lépcsőn, s a konyha felé vették az irányt. Luca még mindig Sirius plédjébe burkolózott, amiben úgy nézett ki, mint egy frissen kimentett hajótörött. - Éhes vagy? – törte meg a csendet Sirius. Könnyed hangja, és a mondat, amit viszonylag sokszor hallott az ő szájából, mióta újra egy fedél alatt laktak, halvány mosolyt csalt Luca arcára. Megrázta a fejét, jelezve, hogy most nem kíván semmit. Sirius bólintott, s csak magának bűvölt elő a semmiből pár pirítóst. A jellegzetes, sós, finom illat hamar betöltötte az üres konyhát, Luca hasa pedig jól hallhatóan kordult egyet. De nem tehetett semmit – a pálcáját odafönt felejtette, a vele szemben eszegető Siriustól pedig csak nem kérhetett, ha egyszer már elutasította… - Kérsz? – vigyorodott el a férfi, látva a lány vívódását. - Nem. - Pedig adok, ha kell… - Nem kell. Köszönöm – tette hozzá. Sirius megvonta a vállát, és tovább evett. Luca gyomra megint korogni kezdett. - Biztos nem kérsz? Nem venném a szívemre, ha itt halnál éhen a szemem láttára… Luca sértődött pillantást vetett rá, majd váratlanul kilopott egy pirítóst a tányérjából. A férfi nevetve megrázta a fejét, és ő is beleharapott egy újabb kenyérbe. Adam órákkal a kúriában történtek előtt megunta a keresgélést menyasszonya után. Egész pontosan akkor hagyott fel a kérdezősködéssel, amikor Sara a karjánál fogva egy kevésbé zsúfolt sarokba húzta, és röviden beszámolt neki valami fényképről, meg arról, hogy Luca kiborult, és azóta se őt, se Siriust nem találják sehol. Adam nem hitte magát féltékeny típusnak, de rá kellett döbbennie, hogy ez azért volt így, mert Luca eddig soha nem adott rá neki okot. Ahogy most sem, tette hozzá minduntalan, valahányszor bevillant számára, hogyan nézte őket – vagy csak Lucát – tánc közben a nem messze ülő, Potterékkel társalgó Black a lagzin. Nos, a lagzi azóta véget ért, a boldogságtól sugárzó pár búcsút intett a vendégseregnek, és elhoppanált nászutazni – Luca és az ő állítólagos bátyja mégsem kerültek elő. Sara zaklatottságából számíthatott volna rá. De miért tűntek el, miért nem neki szólt Luca, mikor a kezébe került az az átkozott fotó?! Hol lehetnek most? Mi a fenét művelhetnek kettesben?! Lily és James szintén aggódtak, bár amikor Norától megtudták, hogy Luca után nem sokkal Sirius is eltűnt, és nem csak levegőzik, ahogy nekik mondta, rögtön megnyugodtak. Biztosan együtt vannak, vélték. A le-fel nyargaló Adamet is igyekeztek maguk mellett tartani, ám a fiú jól láthatóan aggódott a menyasszonyáért. Nora az est hátralevő részében szokatlanul csendesen viselkedett. Bántotta, hogy olyan közönségesen beszélt Luca anyjáról, amikor odadobta barátnőjének az eltulajdonított fotót. Már az is dühítette, hogy egyáltalán kilopta azt Sirius szobájából reggel. A bűntudata azonban nem nyomta el benne azt a másik gondolatot, miszerint a két jómadár kettesben töltötte a lagzi második felét, miután Lily levakarta mindannyiukról a Miss Davis nevezetű „nők szégyenét”. Hajnalban aztán, amikor az utolsó vendégek is távoztak a bérelt teremből, s a manók takarítás címszó alatt kezdték összerámolni a széthagyott papírtányérokat, leszakadt girlandokat, csatlakozott a Potter családhoz, hogy velük együtt hoppanáljon haza, és velük egy időben győződhessen meg teóriája valóra válásában. De ahhoz előbb ki kellett várnia, míg Lily lelket ver az eleddig három összetolt széken alvó Harrybe, aki gyakorlatilag az egész bulit egyhuzamban átdurmolta. Ez azonban, így napfelkeltekor nem is volt olyan egyszerű feladat. Végül James ölbe kapta valami seprűről és felhúzásról motyogó, álmodó fiát, és végre indulásra készen álltak. Nora behunyta a szemét, erősen a kúria konyhájára koncentrált – s a következő pillanatban, émelyegve bár, de ott állt, teljes életnagyságban az asztalnak támaszkodó, zokogó Luca, és a hihetetlenül dühösnek tűnő, kirántott, s előreszegezett pálcájú Sirius előtt.