Apák dolga by barterika

Vannak különös, megfoghatatlan lények, amelyek a sötétségből szőnek maguk köré anyagot, s a félelemből táplálkoznak. Eme éjjeli lidércek lefekvés után lépnek támadásba, és ellopják a szép álmokat, ha nem vigyázol – a kis James ’Jim’ Potter már négyévesen tudta ezt.

Azon a koraőszi holdvilágos éjszakán, nem sokkal éjfél után, Jim – a korosodó Charlus és Dorea Potter egyetlen, későn érkezett gyermeke –, álmatlanul hánykolódott emeleti hálószobájában. Takaróját az álláig húzta, karjával a kispárnát szorongatta magához. De hiába minden – a különös, fojtogató nyugtalanság, ami görcsbe szorította a gyomrát, csak nem akart elmúlni.
Nincs egyedül a szobában!
Jim éberen meredt a sötét sarokba, még pislogni sem mert.
Mintha mocorogna ott valami... Igen! Valahol a hintaszék és a lelógó játékseprű mögött, ahová már a Hold fénye sem hatol be. És ez a valami érte jött; azért, hogy ellopja az álmait.

Jim hátán végigfutott a hideg, ágyéka fájdalmasan megfeszült a félelemtől. Hiába volt az ő barátságos, ismerős szobájában, ebben a pazar játékbirodalomban, ahol minden négyzetcentimétert mesekönyvek, építőkockák, vasútmodellek meg plüssállatok hada borított, a kisfiút most a legkevésbé sem érdekelte a sok lenyűgöző holmi. Az önfeledt játékkal töltött percek, a gondtalan szórakozás máskor oly boldogító emléke egyszerűen nem tudta elterelni figyelmét az árnyakról, a falakon settenkedő és sarokban megbúvó fantomról.

Jim összehúzta magát, karjával körülölelte térdét. Nem volt ugyan gyáva nyúl (ahogy az unokatestvére mondaná), de tisztában volt azzal, amit minden korabeli kisgyerek tudott. A napvilág józan fényénél másképp néznek ki a dolgok: barátságosan és ismerősen, a tárgyak határozott körvonalakat kapnak. De ha leszáll az éj, és csak a Hold nyugtalanító fénye szüremlik be az éjszakai égboltról, akkor a tárgyak elvesztik a kontúrokat, és a dolgok valahogy elmozdulnak. A világ rémisztő lesz.
Jim feljebb rántotta a takarót, a feje búbjáig elmerült benne. Nem akarta látni a vándorló árnyakat.
Csak képzelem az egészet.
Nincs ott semmi.
Nincs ott semmi... hisz nappal sem volt.

De hiába hajtogatta ezt Jim – a maga négy évével, még túl fiatal volt ahhoz, hogy észérvekkel csillapítsa le száguldó fantáziáját. És ugyanígy hiába menekült az ágy mélyébe, hisz ahhoz már túlságosan nagy volt, hogy rendíthetetlenül higgyen a takaró mindenható védelmében.
Oh, micsoda gyötrő ellentmondás! Két kis keze ugyan még ösztönösen kapaszkodott ebbe a vékony – jaj, de milyen vékony és sérülékeny! – pajzspótlékba, de agya tudta, hogy a paplan nem védheti meg a sötétség veszedelmes szörnyétől.

Jim felnyögött, majd lerántotta magáról a takarót. Felemelte fejét, s pillantása úgy szaladt a sarokba, mint egy rémült kisegér.
Ott van még?
A szörny ott kuporog még a ruhásszekrény mellett?
Jim lélegzetét visszatartva figyelt… de nem látott semmit: a sarokban mozdulatlan volt a sötétség. Igazság szerint a szobában minden a megnyugtató nappali képét mutatta: ruhásszekrénye csukott ajtókkal az ablak mellett, kis íróasztala az ágy végében – csak a foszforeszkáló ezüstös holdvilág rajzolt különös alakzatokat a padlóra meg a falakra, és az öreg tölgyfa sziluettje hintázott a plafonon. Csupasz ágai kicsit olyanok voltak, mint a halottak csontujjai…

Jim megrázta magát. Butaság az egész! Csak a kinti tárgyak árnyékai tréfálták meg, nyugodtan visszafekhet, és…
És akkor újból megpillantotta. A szörny ott állt a sarokban. Magas volt, csontos testét áporodott szagú köpeny takarta, holtsápadt arcában vérvörös szemek parázslottak – afféle félig ember, félig valami más.

Jim felsikkantott. Rémülettől kitágult szemei rátapadtak a sarokra, képtelen volt elfordulni. Különös, révült rettegéssel nézte azt a valamit, aminek hatalmas, éhes szája a halotti sötétségre nyílt, aminek hüllőszerű teste nyálkás és csupasz volt a köpeny alatt.
A parázsló szemek követték a kisfiút, ahogy felült, ahogy torka a rettegéstől összezárult (most már biztos, hogy nem képzeli!). Haja izzadt csomókban tapadt a fejére, lúdbőrös háta merő verejték. Lélegzete magas hangon sípolt a torkában, s a sarokból áradó savanyú hüllőszag betöltötte az orrát.

A szörny gyűlöletes, hideg hangon megszólalt: Eljöttem érted, Jimmy! Nem lesz többé egy nyugodt álmod sem, mert én itt fogok állni a sarokban minden este. Hallod?

Jim felsikoltott volna, de összeszorult torkából csak halk nyöszörgésre futotta. A testét borító verejtékréteg egy szempillantás alatt jéghideggé fagyott. A lélegzete a torkán akadt, mintha abroncs fogta volna körül kicsi mellkasát, ami hol megszorult, hol ellazult egy kicsit – de nem engedte. Az őrült, vizslató tekintet parázsfénye pedig úgy tapadt rá, mintha billogvasat nyomtak volna a homlokának.
Jim a szemére szorította a kezét, hirtelen mély levegőt vett, és felsikoltott: - Apaaa…!

Távoli kiáltás válaszolt. Fojtottan, nem lehetett érteni.
Aztán újabb – az apja hangja: - Jim…?
Futó léptek zaja, a tölgyfaparketta recsegése (nyik-nyik) - egyre közelebbről, majd ajtónyikorgás.
Jim kilesett az ujjai közül... A sarokban még mindig ott volt a hajladozó árnyalak, sötétségbe burkolt teste hullámzott, aztán…
Aztán világosság gyúlt. Apa állt az ajtóban, kivont pálcája hegyéből széles, aranyló fénykör tört be a szobába.
- Mi baj? – Apa az ágy végéhez lépett, lehajolt. Jim az ujjainak rácsán át látta apja arcán a párna bársonyos-gyűrött nyomait, szemében az álom tompa árnyékát és a rémült csillogást, amit az aggodalom csalt a tekintetébe. Apa már aludt – jött rá Jim – mégis, ahogy meghallotta a hangját, már rohant is hozzá.

Jim erőt vett magán. Leeresztette kezét az arca elől, és újra a sarok mélyére lesett... A szörny eltűnt.
- Mi baj? – kérdezte ismét apa.
- Egy szörnyeteg volt itt! – tört ki belőle panaszosan. Könyörgő szemét az apjára függesztette. – A sarokban kuporgott! – Aztán Jim sírva fakadt.

Apa az ágy szélére ült, karjával átölelte Jimet, és halkan duruzsolva csitítgatni kezdte.
- No hát mi ijesztett meg ennyire, kisfiam? Hm? Azt mondod, szörnyet láttál… pedig én nem látok itt egyet sem – Felkelt az ágyról, és széles karmozdulattal körbemutatott a szobán. - Nincs itt semmiféle szörny. Látod?... Jim, nézz körül te is!

A kisfiú felemelte sírástól lüktető fejét, és újra a sarokba pillantott... Nem volt ott semmi, amitől félnie kellene. Csak egy magas halom frissen mosott ruha, egy összehajtogatott takaró – és annak tetején Jim, a könnyeinek prizmáján át, csupán a barátságos Harry-mackót látta. A hátborzongató parázsszemek lehettek éppenséggel a mackó fényes üvegszemei is. De Jim tudta, hogy ez nem így van.

- Hát még mindig nem hiszel nekem, Jim? – Apa újból leült az ágyra, és simogatni, ringatni kezdte még mindig reszkető fiát. Kezdetét vette a szokásos ceremónia, az a nyugtatónak szánt, mély hangú duruzsolás, amit minden szülő kifejleszt magában, miután először ébredt fel gyermekének éjjeli sikolyára.
Apa elmagyarázta Jimnek, hogy a sötétben néha olyan dolgokat is láthatunk, amik valójában nem léteznek, hogy az árnyak olykor rémisztő formát öltenek. A szemünk becsap minket, a bolondját járatja velünk – de mindez nem valóság, csak a fantázia terméke. Neki, Jimnek nincs mitől félnie, ebben a házban nem eshet bántódása.
Jim szipogott, és bólogatott. Nem akart ellenkezni apával, holott tudta, most az egyszer nincs igaza. A szörny igenis itt volt! A fény elűzte ugyan, de ha ő újból magára marad, a rém is visszamerészkedik majd.

Apa tovább vigasztalta, okos és szemfüles tényeket sorakoztatott fel, hogy bebizonyítsa az igazát.
- Rosszat álmodtál, Jimmy – magyarázta türelmesen. – S amikor felébredtél csak a Hold fényét láttad megcsillanni Harry-maci szemében. Az ablak előtt táncoló faágak vetettek árnyékot a falakra. Ettől ijedtél meg.

Jim megadóan bólintott, aztán lesütötte a szemét. Nem volt meggyőzve. Nehezére esett megemészteni, hogy az apja – ama nagyszerű ember, akit istenített és csodált, aki mindig, minden helyzetben tudta, mit kell tenni (és Jim két ököllel tanítaná móresre azt, aki ezt kétségbe merné vonni) – szóval hogy az apja most az egyszer nem tudja megérteni.
- Nézd, Jim! Figyelj csak! – Apa odalépett a mackóhoz, lehajolt elé, s kinyújtott mutatóujjával játékosan megfenyegette: - Ejnye, ejnye, mackó uraság! Túl sokat nézegetted a holdfényt, s most ugye káprázik a szemed? Na de most az egyszer szerencséd van, mert a doktor bácsi tudja, hogyan segítsen rajtad. - És apa varázspálcájából egy kerek lencséjű szemüveg röppent ki, s csavarodott a mackó kobakjára.

Ez vicces volt. Jim elmosolyodott. Mindig szerette, ha apa – az ő őszülő halántékú, komoly arcélű apja – úgy bolondozott, akár csak a játszótársai.
Apa észrevette a mosolyt, és megkönnyebbülten visszamosolygott. Fogta a szemészeti gyógykezelésen átesett mackót, és Jim karjaiba tette. Majd az ablakhoz lépett, és egy rántással behúzta a sötétítő függönyt. A karikák csörögve végigfutottak a karnison, a Hold kíváncsi arca eltűnt a szövet mögött.
- Így ni! – sóhajtott apa. – Renden?

Jim torka összeszorult, a rettegés hideg takarója borult a hátára. Apa menni készül, itthagyja őt a csillagfénytől megfosztott szobában egyedül, összezárva a szörnnyel.
- Apa… - Hangja megbicsaklott, a szavak valahol félúton elvesztek a torkában. Könyörögni akart az apjának, hogy maradjon, ölelje át, s addig tartsa a karjában, amíg az álom meg nem szabadítja a szörny parázsló tekintetének gondolatától.
- Kisfiam….? – Apja arca megfeszült, az aggodalom árnyéka suhant át rajta. Azután elsimult ismét. Szemében a gondoskodó szeretet aranyló fénye gyúlt fel. – Csak odaképzelted, Jim.
Azzal újból a kiságyhoz lépett. Nagy, meleg keze végigsimított fia könnycsíkozta arcán.
- Figyelj most jól rám, kisfiam. Sokféle furcsa teremtmény van a mi világunkban, ami első látásra talán félelmetesnek tűnik. Vannak veszélyesek és veszélytelenek, vannak rémisztőek, csúnyák és semmi máshoz nem hasonlíthatóak… De – és ezt jól jegyezd meg, Jim – egy sincs, amitől neked félned kellene. A rémálmok szörnye csak a fejedben létezik, mert a gondolataidból született – ennél fogva csak rajtad áll, hogy hagyod-e megfélemlíteni magad... Érted, mit mondok? Nem szabad megrémülni a saját árnyékunktól, az éjszaka sem különbözik a nappaltól, nem rosszabb annál, és neked sincs félnivalód csak azért, mert nem látod tisztán azt, amit a nappali fényben megszoktál. A dolgok nem változnak meg a sötétben… vagyis nem a sötétben változnak meg, hanem itt – és ujjával Jim homlokára koppintott.

Jim fél kezével mackójába kapaszkodva, apja mellkasára vetette magát. A szavakból nem tudott bátorságot meríteni – igazából nem is értett mindent. Csak apjának megnyugtató közelsége, erős karjainak ölelése nyújtott vigaszt – múló vigaszt, ami, tudta, nyomban szertefoszlik, amint apa magára hagyja.
- Maradj itt! – A könyörgés most öntudatlanul bukott ki a száján.

Apa nagyot sóhajtott. Lefejtette nyakáról a fia bilincsként rászoruló karját, és szelíd erőszakkal visszafektette a párnára. A takarót Jim álláig húzta, széleit gondosan eligazította. Amikor felnézett, arcára komoly kifejezés ült ki.
- Nem maradok itt, Jim. De nem is kell. Tudod, miért?
Jim nagyot szipogott, megrázta a fejét.
- Hát, mert én mindig veled vagyok, kisfiam. Akkor is, ha te nem látsz engem, vagy ha az ágyban fekve rossz gondolataid támadnak. Amióta te vagy nekem, az életem egy csapásra megváltozott. Igen, különös dolgok történtek. – Apa itt elmosolyodott. – Az apák csodálatos képességét kaptam meg, úgy bizony, ami minden varázslatnál hatalmasabb. A hallásom kiélesedett, és egy láthatatlan szem is nőtt a tarkómra. Akár a világ másik felén is meghallanám, ha te utánam kiáltanál, s behunyt szemmel is látnám, ha te bajba kerülnél. Nem számít, milyen messze vagyunk egymástól, hogy egy folyosónyi távolság, vagy egy álomnyi rémület áll közénk, engem semmi sem tarthat vissza, hogy veled legyek. Te vagy nekem a legdrágább kincs, akit féltve őrzök itt, a szívem mélyén. Soha semmilyen szörny nem bánthat téged, mert én azt nem engedném. Nincs az az álombeli vagy valóságos lény, ami árthatna neked.
Apa közelebb hajolt, ujjait végigfutatta Jim sírástól kivörösödött arcán. Tekintete szokatlan gyengédséget sugárzott.
- Mindig vigyázni fogok rád, drága kisfiam – folytatta elérzékenyülten. – Őrzöm az álmodat, és fogom a kezedet, amíg csak szükséged van rám. Ez az apák dolga, Jim – és én mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy te vagy a fiam.

Hogy a szavak tették-e, vagy apja könnytől csillogó, ünnepélyes tekintete, azt Jim nem tudta volna megmondani, de a testét rázó remegés végül lecsillapodott, és szívébe is visszalopta magát a nyugalom. Amikor apa lehajolt, hogy búcsúpuszit adjon az arcára, Jim meg sem próbálta marasztalni. Nem akart csalódást okozni, s már szégyellte magát a könnyekért. Egy négyéves fiú nem sír fel az éjszaka közepén, mert az olyan kisbabás. De apának már nagy fia van, és ő bizony megmutatja neki, hogy kiérdemli a szeretetét!
Apa ezután jó éjszakát kívánt, behúzta maga mögött a gyerekszoba ajtaját, s Jim azzal a tudattal fordított hátat a sarokban megbúvó szörnynek, hogy az úgysem árthat neki – nem, amíg az apja szereti őt és vigyáz rá. Arcát a párna melegébe fúrta, Harry-macit pedig mellére ölelve pajzsként szorongatta. A szörny létezésében továbbra sem kételkedett. Nem, erről anya és apa együttes erővel sem tudták volna meggyőzni. Korábban is voltak már rémálmai: fiókok mélyéről pók módjára előmászó, rémséges teremtmények, hosszú, sötét folyosók, ahol hiába sírt a mamiért – ám ezekből felébredve rögtön jött az áldott megkönnyebbülés: álom volt az egész. A sarokban lapuló szörny teljesen más lapra tartozik, ezt rövid életének minden tapasztalatával egyszerűen tudta. Ez a szörny valahonnan ismerős volt, nyugtalanítóan ismerős; parázsló tekintete, sima testének hüllőszaga nem a rémálom hordaléka, épp ellenkezőleg: felébresztett benne valami különös ösztönt, amit Jim később (ha eszébe jutna) előérzetnek nevezne.
De Jim most, ezen az éjjelen nem keresett nevet a félelmeinek, sőt a maga négy évének minden önuralmával igyekezett kizárni gondolataiból a sarokból hallatszó fenyegetést: Nem bújhatsz el előlem örökre, Jimmy. Visszajövök érted, megtalállak, bárhol is vagy, és ellopom az összes álmodat – sziszegte a szörny. És Jim a párna alá dugta a fejét.

A szörny visszatért a következő éjszakán, majd az azt követőn is. Jim elhatározásához híven rendületlen, és korához képest szokatlan kitartással védte ki a támadásait: ügyet sem vett a hátába fúródó tüzes tekintetről, mackóját magához ölelve összegömbölyödött a takaró alatt, beszívta a játékállat bundájába ivódott apa-illatot (Jim az egyenlő elbánás elvére hivatkozva kiharcolta, hogy lefekvés előtt apa Harry-macinak is kiutaljon egy-két jóéjtpuszit), tenyerét a fülére tapasztotta, és a kegyetlen suttogás elől a sötét csendbe menekült. Kitartása meghozta az eredményt: a szörny látogatásai megritkultak, Jim álmai újra nyugodtak lettek, legfeljebb csak a szokványos rémektől voltak ijesztőek. Az idő szinte észrevétlen sebességgel szaladt előre, szüntelenül forgott a természet kereke: ősz követte a nyarat, tavasz jött a télre, s Jimből James lett. Korai serdülőkorában a legutolsó rémálmát is maga mögött hagyta, a szörnyről szőtt gondolatait felváltották a sokkal kellemesebb, bár kissé zavarbaejtő éjjeli képek. Elkezdődött az iskola, ahol életre szóló barátságok kötődtek, no meg persze sírig tartó gyűlölködések is. James tanult, sportolt, és annak rendje-módja szerint szerelembe esett. Új érzésein felbuzdulva olyan éveken át tartó, heves udvarlásba kezdett, amihez a kitartást (bár ő erre akkor már nem emlékezett) még kora gyerekkorában elsajátította, és állhatatossága, csakúgy mint azelőtt, most is elnyerte jutalmát. James végül meghódította szerelmét, oltár elé vezette az egyetlen nőt, akit egész életében szeretni kívánt. Lily mellett megtalálta a tökéletes boldogságot, az eszményi társat, s amikor szülei elmentek, csak az asszony szüntelen vigasztalása volt képes arra, hogy haláluk felett érzett végtelen bánatát enyhítse. James apránként belenyugodott az élet törvényeibe, s amikor nem sokkal később ő maga is apa lett, minden addigi érzés és gondolat új dimenzióba került. Édesapja évekkel korábban elmondott szavai tudatlanul bár, de visszhangra találtak a szívében. Élete kiteljesedett, James minden nehézség ellenére boldog és elégedett férfi volt. Az a rémálmoktól terhes éjszaka, már-már úgy tűnt, örökre elveszett emlékezetének sötét folyosóján, a sarokban kuporgó hüllőszerű rém az évek biztonságos távlatába került, James nem gondolt már a sötétség teremtményeire. Nem, hisz annyi valóságos rém kötötte le akkoriban az energiáit. Mígnem aztán egy este minden megváltozott, korábbi félelme ismét felszínre tört.
Ezen az estén egy szörny útra kelt, hogy beváltsa fenyegetését.

Siess! – sürgeti a feleségét. – Nincs már idő… Itt lesz hamarosan.
Lily kitépi kezét James markának szorításából, és már rohan is, kettesével szedi a lépcsőfokokat.

James saját, kővé dermedt tagjainak fogságából néz utána. S ahogy tekintete feleségének sebesen távolodó alakját követi, szívébe jeges tőrként fúródik a tudat, hogy hiba volt ilyen egyszerűen elengedni Lilyt – egy futó csókkal, egy kapkodó öleléssel. Valami módon meg kellett volna állítania az időt, amíg szája a nő ajkát érintette; elhúzni az örökkévalóságig a pillanatot, amíg karjai közt érezte remegő testét, mellkasán lüktető szívének visszhangját. E pillanatban egyetlen vágya, hogy újból megfürödjön a nő zöld tekintetének smaragdfényében, hogy belélegezze ismerős illatát. Utána akar kiáltani: Fordulj vissza!

Lily már a lépcsőfordulóban van, James még épp látja hajának vörös villanását, ahogy az asszony ösztönös mozdulattal hátracsapja a homlokába hullott tincseket. Aztán eltűnik a korlát mögött, alakja belevész az emelet félhomályába. James nem szól, összeszorult torkából egy hangot sem bír kipréselni – holott sejti: soha többé nem látja őt viszont.
Fülében a másodpercek sürgető ketyegésével sikerül erőt vennie magán. Megfordul, s a bejárathoz rohan. Pálcája már a kezében van, mindenre készen. Nem vesztegetheti az időt, pontosabban: nincs mit vesztegetnie. A tétovázás olyan luxus, amit most nem engedhet meg magának. A lelepleződés réme az elmúlt hónapokban szakadatlanul a fejükben motoszkált, mint egy alattomos sunyi gondolat, amit egyikük sem akart elfogadni. De ez az állandó, lélegzet-visszafojtott feszültség, az örökös (de egymás elől gondosan titkolt) aggodalom sem készíthette fel őket minderre. Túl gyorsan pörögnek az események, s neki muszáj húznia az időt, amíg Lily kitalál valamit.

James kilép az éjszakába, háta mögött hangos döndüléssel bezárul az ajtó. Kattan a zár, hangja visszhangot ver a mozdulatlan levegőben.
A Hold még nem kelt fel; a kora estének ez az a rövid ideig tartó szakasza, amikor az alkonyat már nem hagy narancsosbíbor nyomot az égen, fényéből csak szürkéskék derengés marad. Ám ez a derengés is épp elég, hogy még elnyomja a csillagok születő fényét. Nappal és éjszaka tökéletes választóvonala ez. A fényé és a sötétségé, a jóé és a rosszé.
James a felfokozott éberség állapotában a szürkület ellenére is mindent tisztán lát. Az ismerős részletek most is körülveszik, épp úgy, ahogy az elmúlt hónapokban, amikor a kellemes, a nappal forróságától már megszabadult koraestéket a pázsiton töltötték… Itt a ház előtt, ahol Harry az első lépéseket tette meg, anyjának biztonsági kötélként szolgáló karjába csimpaszkodva, arcán a nagy felfedezők diadalmas babamosolyával. Az emlékek, talán az elmúlástól való félelem torzító lencséjén át, most mindent betölteni látszanak.

James balra tekint... Ott az öreg, hűst adó tölgyfa. Lombjából most is mélyen lelóg az öles ág, amelyet oly sokat nézegetett mostanában. Azt latolgatatta, vajon elég masszív-e, hogy kötélhintát szereljen rá. Valamikor később persze, amikor Harry már nagyobb lesz… (ha nagyobb lesz).
James máris érzi a könnyek forró csípését, és igyekszik elhessegetni magától a hasonló gondolatokat. Nem! Még nincs veszve semmi. Lily megtalálja a módját, hogy biztonságba helyezze Harryt.

Idő-idő-idő – visszhangzik James fejében. Neki csak erről kell gondoskodnia. Tekintete radarként pásztázza a környéket, keres-kutat valami után, aminek hasznát vehetné a küzdelemben. Talán a fa széles árnyékába kellene húzódnia, és lesből támadni… vagy a léckerítés aljában összekuporodni, ahol eltakarja a bozót…
Bármerre néz, csak hamis biztonságérzetet keltő részleteket lát körös-körül. Szentjánosbogarak lámpásai villannak fel itt-ott a levegőben, az utcát szegélyező platánfák levelei hullámzanak, ahogy a koresti gyenge szellő a lombjukba kap, a léckerítést benövő cserjén átkúszó légáramlat pedig újabb boldog este loncillatú emlékét sodorja a férfi orrába...
Úgy tervezte, szakállt növeszt. Igen. Ezt az elhatározását is itt, ebben a kertben jelentette be. Lily persze tiltakozott. Harry nem értékelné a szúrós puszikat – hangzott a perdöntő érv. De James jól tudta, hogy valójában az asszony arcszőrzettől való kislányos idegenkedése áll a háttérben.
Oh, mennyire távolinak tűnik mindez ebben a pillanatban!

James azon kapja magát, hogy kétségbeesetten küzd a lelkét behálózó rettegés ellen, és a múlt képeit használja pajzsként a gondolataiba beoldalazó kétség ellen. A kétség ellen, ami már dübörgő hullámokban önti el.
Képtelen leszek megtenni! Szemtől-szembe az egyik legnagyobb hatalmú varázslóval, akinek soha nem remeg meg a keze, akiben nincs könyörület, akinek hiába is rimánkodnék, vagy ajánlanék cserébe mást.
A fiamat akarja!
Istenem, a fiamat!

Az aggodalom jégcsapujjakkal kulcsolódik a szívére. A világ hullámzó vonalakkal kezd egyetlen lüktető folttá mosódni a szeme előtt, lábából apránként távozik az erő. El fog esni, igen, így lesz. Szégyenszemre, harc nélkül összeomlik majd a saját háza küszöbe előtt, miközben a felesége és a fia odabent vannak, s számítanak rá. Egyszerűen nem lesz képes cselekedni, mert nem tudja, mi a dolga…

James előtt hirtelen élesre vált a világ, testébe visszatér az erő. Apjának hajdani szavai olyan élesen csendülnek fel a fejében, mintha egyetlen másodperc leforgása alatt évtizedeket utazott volna hátrafelé az időben.
Örökké vigyázok rád… Soha senki nem bánthat… Nem kell félned, míg melletted vagyok… Ez az apák dolga, Jim…
James tudatában hirtelen értelmet nyernek ezek a fogalmak. Tudja már, hogy egyik sem volt üres ígéret, az apja az utolsó szóig komolyan gondolt mindent. A fia a saját életénél is fontosabb volt – ilyen egyszerű.
James most döbben csak rá, milyen hatalmas erő lappang az apai szívben, így az ő szívében is. Fia iránt táplált szeretete soha nem volt pusztán nyers, biológiai tény, amit a vér szava diktál, vagy amit a generációkon át egymásra ruházott, átörökített felelősségtudat hajt. Nem. Harryt megvédeni nem egy feladat – James most már ezt is tudja. Nincs „kell”, nincs „szükséges”. Az apák dolga nem kötelesség, nem olyasvalami, amit a lelkiismeret füzetében ki lehet pipálni. Az életét adná a fiáért – és fogja is adni minden valószínűség szerint. De nem mártírként, nem lesz itt semmiféle áldozathozatal! Az agy adhat ugyan választási lehetőséget, de itt nincs helye a gondolatoknak. Megmenteni Harryt mindenáron! - ez a szíve parancsa, egyértelműen és letagadhatatlanul.

S bár jövője kétségbeejtően rövidnek tetszik ebben a pillanatban, még soha nem volt ilyen kristálytiszta körülötte a világ. Nem fog a fa fedezékébe húzódni, és holmi kertitörpe módjára sem fog a virágágyásból előugrani! Itt várja mozdulatlanul az ellenfelét, az ajtó előtt, és utolsó cseppig próbára teszi varázserejét. Teste lesz az első védelmi vonal, amin át kell lépnie a Sötét Nagyúrnak, ha a fia közelébe akar jutni.

James nem tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy kitette lábát a házból, hogy mióta ácsorog itt dobogó szívének visszhangjai között, kavargó érzelmeinek viharában. Talán csak egy másodperc volt az egész, miközben átfutott fején a temérdek gondolat, talán eltelt egy egész perc lélegzet-visszafojtott várakozással. Így vagy úgy, mindegy, mert amikor felhangzik a csendet megbontó pukkanás, minden izma tettre készen megfeszül, ahogy agya robbanásnyi mennyiségű adrenalint fecskendez a vérébe.

James már látja a Sötét Nagyurat, annak egyre növekvő árnyát. A házukhoz vezető macskaköves dűlőút végén, a keleti horizont szürke háttere előtt tűnik fel. Kimért, lassú tempóban közeledik, léptei nem koppannak a köveken, nem vernek visszhangot a fojtott csendben.
Jár egyáltalán, vagy tíz centivel a föld felett siklik, akár egy szellem?
Magas, köpenybe bújtatott alakja a sűrűsödő sötétség ellenére is éles körvonalakat kap, mintha egy másik dimenzióból jönne, olyan helyről, ahol az éjszaka komorabb, a fekete is sötétebb. És James egyszeriben újabb igazságra döbben rá: gyerekkorának lidérce kelt életre Voldemort testében. Ím itt van, a szörny betartotta ígéretét, és eljött érte. Meg akarja fosztani a legszebb álmától, a legnagyobb értékre fáj a foga, amit ő nyújtani képes: a fiára.

Egy vércse éles hangon felvijjog, kiáltása nyomában felhőszerű madárraj röppen az égbe. A Hold vékony karéja kibukkan a fák csúcsai mögül.
James mozdulatlanul, biztos támaszt adó terpeszállásban várakozik. Keze a csípője mellett, pálcája ujjainak acélkemény szorításában. A levegő lassú áramban ömlik a torkába, és elnehezíti a tüdejét, olyan mintha vizet lélegezne...
Az árny hangtalanul közeledik felé, köpenye sem lebben. Méterről méterre fogy köztük a távolság, s ahogy a csend lüktetni kezd, James úgy érzi, a szirupossá sűrűsödött levegő mélytengeri nyomással nehezedik a dobhártyájára. Egy légvétel... egy újabb megtett méter... egy hosszú, visszhangos szívdobbanás... Aztán újra elölről. Végtelenül leegyszerűsödik most minden. Nincsenek gondolatok a fejében, csak az ösztön létezik. Karja automatikusan emelkedik a magasba, épp abban a pillanatban, amikor rémálmainak parázsló tekintetű szörnye felpillant a csuklya alól. Voldemort már a kapu előtt áll, szeme vörös alagutat vág a sötétbe; sápadt, megolvadt faggyúarcán szemernyi félelem se tükröződik; meg se rezzen, ahogy kivédi a felé röppenő átkot. James öntudatlanul küldi útjára a második zöld fénynyalábot, majd a harmadikat és a negyediket is.
Egyik sem talál. A Nagyúr minden mozdulata villámgyors, csak egy apró suhintás, és az átok már le is pattan róla.
A következő pillanatban James kezében felrobban a varázspálca, reagálni sem volt ideje. A felforrósodott szilánkok szétfröccsennek az éjszakába, a férfi alkarjába ezernyi apró tüske fúródik. Nincs már mivel védekeznie... s amikor a zöld fénynyaláb, mint valami tüzes kígyó éles vonalba elindul felé, James félelem nélkül néz farkasszemet a halállal. Most józanésszel tudja felmérni az esélyeket - a komor előérzet immár bizonyosság: ennyi volt. Most már csak egy dolgot tehet.

Így aztán, mielőtt szíve legutolsó, súlyos dobbanása véget érne, mielőtt eltalálná és ledöntené lábáról a gyilkos átok, ebben a legutolsó pillanatban, James ügyel rá – nagyon ügyel rá –, hogy ne az ösvényt szegélyező virágágyásba, hogy még véletlenül se a puha gyepre zuhanjon. Ebben a végeérhetetlenül hosszúnak és kristálytisztának tűnő pillanatban még van ereje megvetni lábát a lépcsőben, ahogy hátát is az ajtómélyedésben – és amikor a zöld fénynyaláb gyilkos erővel a mellkasába csapódik, az ő élettelen, hasznavehetetlenné vált teste úgy dől el, ahogy az egy dolgát ismerő apa utolsó kívánságához illik: a küszöb elé, keresztbe.
Hisz az is időbe telik majd, amíg a szörny átlép felette.