Luca
Két héttel azután, hogy Adamet bevitték a Mungóba, Luca izzadtan, remegve ült az ágya szélén, s rémülten bámult maga elé a sötétségbe. Nincs öt perce, hogy felriadt, de azóta úgy zihált, mintha legalább húsz kört futott volna az Akadémia épülete körül.
Adammel való szakítása óta ez volt az első olyan éjszaka, amikor nem Siriusszal álmodott, hanem emlékezett.
Furcsán érezte magát. Nem kimerültnek, mint eddig, egyszerűen furcsán megrendültnek. Ezen az éjjelen is visszaálmodta magát a múltba, mint mindig, ám most túljutott azon a bizonyos határon, amelyet az a nap jelentett, amikor a minisztériumi dolgozó letette őt a kúria küszöbére, és Luca hivatalosan is a Black család gyámsága alá került. Ezúttal korábbra merészkedett el a tudatalattija – új, számára ismeretlennek tűnő képekkel bombázta fél éjszakán át. De ezekből csupán egy-egy töredék, bevillanás maradt meg, miután magához tért.
Meg az érzés, hogy fél.

A folyosók megnyugtatóan zsúfoltak voltak reggel. Luca szerette ezt a tömeget, jó volt közéjük tartozni és tudni, van olyan tehetséges, mint ők. Tulajdonképpen tehetségesebb is a legtöbbjüknél, ezt nem egy tanára elismerte már. Lucában megvolt az a lelkesedés, és tenni akarás, mint a többieknek, de kitartóbb volt náluk, és jóval szorgalmasabb a legszorgalmasabbaknál is.
Mordon nemes egyszerűséggel munkamániásnak titulálta.
Nem vette zokon a megjegyzést, csak edzett és készült úgy, ahogy megszokta – fáradhatatlanul. Ugyanis ha tanult, nem maradt ideje gondolkodni. Igaz, ha nem gondolkodott, annál nagyobbat ütöttek rajta az éjszakai álmok, azokat viszont nem látta más, és nem is vethette a szemére, vagy faggatózhatott volna róluk. Azok megmaradtak az ő titkának, ahogy szerette volna.
Mikor bevette az utolsó kanyart, hirtelen nekiütközött valami keménynek, ami hangos nyögéssel el is terült, vele együtt. Az egyik csoporttársnője volt az, könyvekkel megpakolva.
- Jesszus, Cony, ne haragudj! – segítette fel a bosszús lányt a földről. – Nagyon megütötted magad?
- Szerencséd, Prewitt, hogy te löktél fel, mert épp utánad kajtattam! Vár rád valaki a nagykapunál.
- Kicsoda?
- Nem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon, csak közölte velem, hogy téged keres. Köszi – vette el a könyveket, amiket Luca felkapkodott a padlóról, majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.
Lucán izgatottság lett úrrá. Vajon ki jöhetett hozzá látogatóba? Tudta, most rosszra kellene gondolnia, hiszen lehet, hogy gyászhírt akarnak átadni neki (na adj’ isten, Potterékkel történt valami!), de minduntalan azt járt az eszében, hogy talán…
- Nem. Nem, biztos nem ő az… - motyogta maga elé, de hiába. Meg sem fordult a fejében, hogy Siriuson kívül más is jöhetett volna.
Annál nagyobb volt a döbbenete, amikor átugorva az utolsó lépcsőfokokat, egy másik ismerős alakot pillantott meg a portás keskeny pultja mellett. Neki valahogy feleannyira sem tudott örülni, mint Siriusnak, akit várt. Ahogy Adam lazán ellökte magát a pulttól, és lassan elindult felé azzal a jól ismert, most mégis olyan idegen járásával.
Ám ahogy közeledett, Lucának egyre inkább az az érzése támadt, hogy a fiú, ott vele szemben, az nem is Adam. Nem az az Adam, akihez nemrég még minden vágya volt hozzámenni. A tartása nem sugározta azt a fajta magabiztosságot, amit megszeretett benne – most megtört volt és egy kicsit görbe. A kezeit nem dugta zsebre, holott ezen a nadrágján is kiállt a zseb, arról tanúskodva, hogy viselője előszeretettel rejti bele az ökleit. Barna pulóvere, amit Luca mindig stréber-kardigánnak csúfolt, és ami Adam nagy becsben tartott, régi darabja volt, elnyűttnek tűnt, mosatlannak és gyűröttnek, mintha a mosott ruha halom aljáról húzták volna ki, nagy kapkodás közepette.
Egykori vőlegénye mindig ápolt, helyes arca is arról árulkodott, hogy a fiú reggel tudatosan került el minden tükröt, ami esetleg az útjába akadhatott volna.
Egy szó, mint száz: Adam gyűröttnek tűnt, s ez egy olyan pedánsnak nevezhető embernél, mint ő, még szembeszökőbb volt.
Luca egy lépést sem tett felé – hagyta, hogy a fiú maga érje el őt. Azt is megvárta, míg Adam köszön, s csak aztán szólalt meg.
- Mit keresel itt?
Bármilyen durva állatnak is titulálta őt Nora, bármekkora ostoba ökörnek nyilvánította Sara, bármennyire dühös, és ingerült is lett James, valahányszor szóba került hétvégenként, Luca a szíve mélyén érezte, hogy nem ismerte ő annyira félre Adamet, mint amennyire mindenki más állítja. Adam nem egy vadállat. Nem ütné meg soha, és valóban úgy szereti, mint amennyire Luca szerette azelőtt.
Látszott az arcán. Látszott minden. Az, hogy napok óta nem aludt, az, hogy alig eszik, az, hogy tépelődik, őrli magát, és az, hogy tényleg nem jár be se az iskolába, se gyakorlatra a Mungóba, ahogy James a minap említette. Kibukott.
Luca ezért az arcért, ezekért a fénytelen szemekért képes lett volna azonnal megbocsátani neki. Hát ezért nem hajtotta el őt, ahogy első pillanatban tervezte.
- Beszélhetnénk?
Luca bólintott, majd megfordult, és elindult az egyik hosszú folyosó vége felé. Adam két lépéssel beérte, s mellé lépett. Luca reflexszerűen a fiú keze után akart nyúlni, de aztán bevillant neki, hogy ez egy más szituáció, és inkább csak megvakarta az alkarját.
A kívülállók annyit láthattak csupán, hogy két fáradtnak tűnő fiatal caplat egymás mellett, nem túl sok életörömmel az arcukon, de azt már csak ők ketten tudták, mennyi érzés kavarog a semlegesnek tűnő, tompa tekintetek mögött.
Benyitottak, majd bezárkóztak egy üres terembe, mely a folyosón az utolsó volt, s ahova általában korrepetálni járt néhány idősebb diák, a nehezebben tanuló újoncokkal. Luca felült az egyik padra, Adam pedig nekidőlt annak, amelyik az övével szemben állt. Régen, a Roxfortban is gyakran ültek így, csak akkoriban Luca mindig beleakasztotta a lábait Adaméibe, s a fiú viccből mindig meghúzta azokat egy kicsit, amikor ő nem figyelt, vagy a körülöttük csoportosuló barátok valamelyikével beszélgetett. Csak azért, hogy tudatosítsa, ott van, és rá figyel. Adam mindig csak annyit rántott a lábán, hogy megijedjen, de le ne csússzon a padról – sosem esett túlzásba, és ő soha nem csúszott le a padról.
Most, hogy ott voltak egymással szemben, abban a régi pozícióban, Luca azt várta, hogy a feltörő emlékek hatására Adam hirtelen „átvált”, és szenvedélyes szónoklatba, nyomulós-cirógatós esküdözésbe kezd, miszerint megbánt mindent, elismeri a hibáját, aztán könyörög a bocsánatáért, és tovább fogadkozik.
De Adam – s ezt Lucának is be kellett látnia -, sosem volt az a megalázkodó, nyálas ponyvaregényhős. Ő egy egyszerű fiú volt a házából, az évfolyam kedvenc fogója, s talán a leginkább a földön járó mind közül. Luca pedig jól emlékezett: éppen ebbe a természetességbe, ebbe a cseppet sem túlzásba vitt, vonzó magabiztosságba szeretett bele anno. Ezért nem várhatta el Adamtől, hogy térdre boruljon, s úgy rebegjen hálát minden egyes kicsikart mondatáért.
- Jobban érzed magad? – törte meg a nehéz csendet, látva, hogy a fiú sehogy sem akar belekezdeni a mondandójába. – Úgy értem, a hánytató…
- Igen, már elmúlt.
- Megviseltnek tűnsz – kockáztatott meg egy utalást a nyilvánvaló tényre.
- Keveset alszom – felelte a fiú. – Hiányzik az illatod.
Nora erre reflexből vágta volna rá, hogy „jó csel”, de Adamnek nem szokása hazudni – Lucának nem is lett volna képes. Ezzel mindketten tisztában voltak. Ám a várt hatás így is elmaradt.
- Az esküvő óta sok dolog megváltozott – mondta halkan Luca.
- Tudom.
- Már nem tudnék az ágyadban aludni. Már nem bíznék benned, hogy tényleg csak aludni akarsz.
Adam először elvigyorodott – ám Luca továbbra is kifejezéstelen arca láttán ő is felfogta a szavak igazi értelmét. Ezzel együtt pedig rájött arra is, hogy a Mungóban gyógyulva volt igaza, s nem utána, mikor kiöntötte a szívét pár olyan haverjának, aki kapcsolatuk kezdete óta ismerték őt és Lucát is.
Luca nem fog megbocsátani neki azért a kirohanásért. A durvaságáért. Világosan közölte vele az imént: már nem bízik benne.
- Régen, mikor még a Roxfortba jártunk, mindig azzal vigasztaltad Sarát, ha nagyon maga alatt volt, hogy minden hibát ki lehet köszörülni, amit őszintén bán meg a másik, és ezért nincs is értelme sokáig haragudni arra, aki ártott nekünk.
- Igen, emlékszem. Azóta sem fogta fel a lényeget.
- Hát én most a bocsánatodat kérem, Luca Prewitt – közölte a fiú, s ellökve magát a padtól, egyszerűen megtámaszkodott a másikban, Luca csípője mellett. Mint régen mindig, azt követően, hogy megrántotta a lány lábát, és ő sivalkodni kezdett. – A bocsánatodat azért, ahogyan veled viselkedtem. Hogy kiabáltam, és gorombáskodtam.
- Nem velem voltál goromba, hanem Siriusszal.
- Aggódtam érted, Luca!
- Tudom.
- De nem… nem csak aggódtam. Féltékeny voltam, hisz’ tudod. Kifordultam önmagamból, s most még azt sem ígérhetem neked, hogy többé nem fordul elő. Nem – rázta meg a fejét Adam, amivel pár pillanatra megszakította a szemkontaktusukat. – Szánalmas, de nem csak azért nem járok be a Mungóba az esküvő óta, mert képtelen vagyok a betegekkel foglalkozni, hanem mert James elől menekülök. Nevess ki nyugodtan.
Luca nem nevetett.
- Nem attól féltem, hogy átkot szór rám. Nem. Hanem attól, amiket rólad mondott volna.
- Ezt hogy érted?
- Áhh… ez… nézd, ezt nehéz…
- Hogy érted, hogy féltél attól, amit James rólam mondott volna?
- Ha azt vágja a fejemhez, szenvedsz, másnap reggel képtelen lettem volna felkelni. De ha azt közli velem, hogy…
- Hogy?
- Ha azt mondja, boldog vagy, miatta, vele boldogabb vagy, mint mellettem voltál, akkor… akkor kimondhatta volna rám az Avadát, az sem fájt volna jobban.
Luca szeme elkerekedett ezekre a szavakra.
- Kivel? – kérdezte kicsit élesen. – Adam!
- Vele! Blackkel!
- Te… te attól féltél… te azt hiszed, azért szakítottam veled, hogy Siriusszal kavarhassak? Adam, normális vagy te?! Hiszen Sirius szinte a bátyám!
- Mindketten tudjuk, hogy nem úgy tekintesz rá, mint egy testvérre. Ennek legfőbb oka az, hogy életed nagy részében nem is volt veled.
- És ez neked egyenlő azzal, hogy amint felbukkan, belezúgok, mint egy ostoba csitri, és addig riszálgatom magam előtte, míg…
- Nem, Luca – szakította félbe Adam gyorsan. – Én attól tartottam, hogy ha nem testvérként tekintesz rá, akkor férfiként…
- És miatta eldobnék egy jól működő, számomra igen fontos kapcsolatot – fejezte be a lány epésen. – Szép. Köszönöm a bizalmat.
Adam még mindig fölé tornyosult, kezeivel a pad szélébe kapaszkodva, s kutatóan nézett elvesztett menyasszonya szemeibe.
- Vége? – kérdezte halkan, előre tartva a választól.
Luca úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe. Erre az egyetlen, véglegesnek tűnő szóra emlékek tömkelege rohamozta meg az agyát, féltve őrzött képek száza váltogatta egymást őrült sebességgel. Bevillant az első csók íze, az első „majdnem megtörtént” alkalom őrült izgalma, az ártatlan simogatások a haján, a csípőjén, a hátán, az arcán; látta Adam elhomályosult tekintetét, aztán rögtön tiszta, nevető szemeit. Hallotta a nevetését. Még egy-egy idióta vicc poénja is beugrott neki abban a fájdalmas fél percben.
Most úgy fájtak ezek. Most ez mind eleven volt, friss. S Adam most azt várja tőle, ő mondja ki mindennek a végét. Hogy maga dobja el a reményt, hogy minden jóra fordulhat még. Azt akarja, hogy ő, Luca legyen erős, és Adam lehessen a gyenge. Nem ad választási lehetőséget. A mondat végére neki most pontot kell tennie, s nem vesszőt.
Miért kell ennek így fájnia?


Barátságos fényben úszott a kis konyha, a nap sugarai megtörtek a csempén, az elmosott edényeken. Harry diadalmas, messze magasról hallatszó diadalmas üvöltései mosolyra fakasztották az asztalnál sakkozó két férfit, de még az odakint a virágokat rendezgető nőt is.
- Örülök, hogy szabadnapot vettem ki – közölte James elégedett vigyorral. – Végre megbizonyosodhattam afelől, hogy még mindig ugyanolyan gyenge vagy ebben a játékban, mint régen.
- Sakk-matt, Ágas. Sakk és matt.
A kócos férfi arcáról lehervadt a mosoly.
- Gagyi marhaság – söpörte el a táblát duzzogva maga elől. – Méghogy sport…
Sirius önelégült válaszát egy halk pukkanás előzte meg, mely az előszobából jött. Nem kellett megnézniük, ki érkezett, az illető a következő pillanatban lendületesen átvágott a konyhán, aztán már csak azt látták, hogy egy sírástól rázkódó lány csimpaszkodik Lily nyakába, s próbál vigasztalást találni a megértő és mindent értő nő ölelésében.