Az a nap már eleve furcsán indult Sara számára. A furcsa az volt benne például, hogy ébredésekor nem az volt az első gondolata, hogy: „Te jó isten, Nora, minek mentél megint neki?!”, hanem ez:
- Valaki szedje le a fejemről ezt a tetves madarat, mert keresztül döföm a pálcámmal!
Igaz is, ezt nem gondolta; rögtön ki is mondta. Mindenesetre a madár, nevén nevezve a Bagoly vígan elücsörgött volna még Sara szénakazalként szertemeredező hajában, ha a lábára kötözött levél morcos címzettjének terelői génekkel rendelkező, amúgy egyáltalán nem állatbarát lakótársa felé nem hajítja Mafalda Abstract: Amputáció és egyéb nyalánkságok című agyonolvasott paródiakönyvét.
Akkor a madár úgy döntött, jó neki az asztal szélén is pihenni.
- Levelet kaptál! – újságolta a célba lövők és Green Peace ellenesek klubjának lelkes tagja felvillanyozva.
- Ki az a senkiházi, aki hajnalban merészel zaklatni értékesnek semmiképp sem tekinthető mondanivalójával? – kérdezte a fürdőből kicsattogó, csöpögő hajú, törölközőbe bújt Nora. Ráérősen az előző éjszakai jegyzeteken gubbasztó madárhoz csúszkált, és a paplanja alá menekülő, morgó Sarával mit sem törődve leoldozta a pergament az állat lábáról.
Aztán széthajtogatta és el is olvasta a privát tartalmú levelet.
- Mi az? – kukucskált ki a takaró alól a címzett.
Nora válaszul csak felvonta az egyik szemöldökét, és mindenféle kommentár nélkül barátnője elé ejtette a papírt. Az mostmár kíváncsian húzódzkodott ülésbe, s kapta fel a pergament.
Fél perc sem telt bele, és a feje a vörös szín egy tüzes, sötét árnyalatát vette fel, de úgy tűnt, hogy még a haja is pirulni kezdett az arcával együtt. Mikor végül sikerült minden egyes sort húszezredjére is elolvasnia, döbbent, ám kicsit azért gyanakvó tekintettel nézett fel a falitükör előtt pózoló, túljátszott nyugalommal sminkelgető Norára.
- Shakespeare ez is, igaz?
A kérdezett teátrálisan a csapba hajította ecsetjét, púderét, és újfent eltúlzott mozdulatokkal, felháborodottan csípőre vágott kézzel közölte:
- Nem, ez saját, a francba is! És ezek után még van képed irigyelni a saját nővéredet?!
Aztán fogta magát, s feleletre nem várva kirohant a szobából.
A Bagoly elégedetten huhogott egyet, majd leírt egy elegáns – faltól-falig tartó – kört, és kiröppent a nyitott ablakon. Támadója, ki nem átallott ellene fordítani egy kétes tartalmú, veszélyesnek mondott kötetet, hangosan becsapta mögötte az ablakot.
Ami bosszút állva az állat bántalmazásáért, nem habozott visszapattanva betörni a sötét lelkű támadó becses orrát.

Ez időben az ország egy másik, nem kevésbé híres kollégiumának egyik csöndes szobájában Luca Prewitt szintén levelet olvasgatott. Izgatottan, minden egyes kusza írású, hőn várt sorát legalább háromszor átfutva egymás után. Közben belévillant néhányszor a felismerés: ez a napja már biztosan jó lesz, hiszen végre valahára visszaírt neki.
Igazából már el sem tudta képzelni, hogyan volt képes e nélkül az örökös hajnali izgalom nélkül felkelni és Fayjel együtt belevágni a napba. Merthogy ők rendszerint együtt vágtak bele. Aztán nap közben ki-ki ment a maga dolga után – Luca erőnlétire, Fay különórát tartani a gyengébbeknek. Igen, ez egy megszokott rituálé, mondhatni már-már szokás, amolyan berögzült és megunhatatlan. Luca pedig pont ilyennek tekintette Sirius válaszleveleit is, melyek általában a kora reggeli órákban érkeztek meg, mintha a férfi csak néhány órája írta volna tele a pergament.
Mikor Luca elküldte Siriusnak azt a se eleje, se vége, saját érzései szerint értelmetlen levelet, Sirius sokáig várt a válaszadással. Hogy miért, csak sejthette: talán nem tudott hirtelenjében mit lépni erre a szokatlan nyíltságra. Mindenesetre visszaírt, s aztán rendszeres levélváltásba kezdtek. Azonban ez eleinte kínosan semmitmondó volt. Nem találták a közös hangot, csak semmiségekről írogattak egymásnak. Az Akadémia, Potterék, mi újság otthon… ennyiről szólt úgy az első három-négy tekercs.
A változást – ha közvetve is -, végül Fay idézte elő. Fay, akinek az a bizonyos bátyja viharos sebességgel, családot, ismerősöket mellőzve feleségül vette választottját, s ezt így utólag jelentette be a szüleinek.
Akik ugyebár kissé felkapták a vizet. Olyannyira, hogy még a bejelentés napján hazarendelték Fayt, meg a két másik testvért, csak azért, hogy közös beleegyezéssel, együttes erővel tagadhassák ki az újdonsült férjet.
Az ügy érdekessége, hogy a srác rejtélyes okokból épp erre utazott – s ha erre a felettébb éles eszű és minden abnormális viselkedést produkáló egyeddel tiszta szívből szimpatizáló Fay nem világít rá csak úgy félvállról, a fiú sikerrel is jár.
Csak hát… nem járt.
Luca valahogy nem értette a dolog poénját. Valahányszor Fay újra elmagyarázta, hogy az ő családjában ne adj’ isten, hogy akadjon egy normális ember, Lucának feszt eszébe jutott, hogy neki családja sincs, akik ellenezhetnék a házasságát. Már ha egyáltalán lesz ilyen az életében.
Fay helyett inkább Siriusnak árulta el a véleményét. Abban reménykedett, hogy írás közben majd hirtelen rájön arra a bizonyos csattanóra, amin minden egyes ismerőse, aki végig hallgatta Fay beszámolóját, fetrengett a röhögéstől, de ez nem következett be. Így hát ugyanazzal az értetlenséggel engedte szabadjára a baglyát, ahogyan az üzenetet megírta.
Másnap hajnalban érkezett meg Sirius válasza.

Túl komolyan veszed az életedet, Árvácska.

Ennyi volt csupán, de ez az egy sor duplán forrázta le a lányt. Egyrészt maga a terjedelem, ami sértette azok után, hogy tűkön ülve várta a megérkezését, másrészt a tartalma. Túl komolyan veszed az életedet, ezt írta, dühöngött magában. Egyszóval sajnáltatom magam.
A válasza gyors volt és velős.

Holott milyen könnyedén is lehetne venni, igaz? Vegyek rólad példát? Jut eszembe: mikor mozdultál ki utoljára a házból?

Estig eszébe sem jutott az egész, aztán az éjszaka sötétjében kétszeres erővel kezdte kínozni a bűntudat. Nem lett volna szabad olyan durván viselkednie.
Alig várta, hogy kivilágosodjon végre.

Tegnap.

Luca rossz érzése egy pillanat alatt átcsapott féktelen dühbe. Ezért izgult annyira? Ezért?! Mármint ennyiért?! Rögtön pennát ragadott, és máris átkozta magát azért, ahogyan ma azokkal fog bánni, akik veszik a bátorságot, és hozzá szólnak.
De amikor az asztal fölé hajolt, és megfogalmazta magában a szidalmazásból álló feleletet, más ötlete támadt.

Bátor ember vagy. Azért vigyázz, nehogy a végén összeszedj valami vírust. Ismered a mondást: mindenütt jó, de biztonságos csak elzárva.

Ezúttal már este kopogtatott a bagoly az ablakán.

Mindketten azt hittük, ismerlek, erre kiderül, hogy neked humorérzéked is van. Remek, használd egészséggel. Lily azt üzeni, inkább ne vegyél rólam példát. Fel nem foghatom, mire akart ezzel utalni…
Nemrég megkérdezted, milyen voltam azokban az években, amikor az Akadémiára jártam. Szívesen válaszolnék, de még mindig nem értem a kérdést. Egészen pontosan mit akarsz tudni? Hogy szerettem-e? Imádtam. Főleg azt, hogy James, Lily és Remus is ott volt. Nekünk így kicsit tovább tartott a Roxfort, azt hiszem. Meg hát mindig is auror akartam lenni. Kaland, önállóság, csapatmunka – ez kellett nekem.

Ettől a naptól kezdve gördülékenyebbé, és izgalmasabbakká vált a levelezésük. Luca élvezte, hogy egyre több és több dolgot tud meg Siriusról, a férfinek pedig az tetszett, hogy a lány végre nem zárkózik be – épp ellenkezőleg: egyre inkább megnyílik előtte.
És ez még csak fel sem tűnt Lucának.

Azon a reggelen nem kevésbé dobódott fel Sirius ismerősen cikornyás sorainak láttán. A férfi tanácsokat próbált adni Mordon szadista módszereinek kivédésével kapcsolatban, de Lucának minduntalan elkalandoztak a gondolatai – többször kellett elolvasnia a sorokat, hogy felfogja az értelmüket, mert valahányszor olvasni kezdett, minduntalan az a kép villant be neki, ahogy Sirius írja neki a levelet. Vajon hol írja? A szobájában, a rozoga asztalnál, nyitott ablak mellett, amin kellemesen beáramlik az éjszaka hűvöse… De nem is! Kora reggel válaszol az övéire, amikor Lilyék még alszanak, és csak este küldi útnak a baglyot, miután még egyszer átolvasta az írását.
És ha egyik sem talált? Ha… Hát persze. A kertben ír. A fűzfák alatt, vagy az ágyás melletti padon. Ez rá vallana. Ölébe veszi a pergament, gondolkodik, aztán egy hirtelen mozdulattal a karfára húzza azt, és egyenletesen, szinte rajzolva a betűket, írni kezd. Nem siet. Sirius Black sosem siet. Megfontoltan, összeszedetten ír. Tudatosan. Nem kapkod.
Iszonyúan hiányzott Lucának.
De csak addig, amíg az utolsó sorig el nem jutott.

Pénteken a délutáni edzés előtt legyél a portánál. Nehogy elkéss! Várni foglak.
Sirius