11. fejezet

Mondd!

Lily Jameshez való viszonya az utóbbi egy hétben jelentős változáson ment keresztül. Az Alexel történtek óta már nem kerülte a fiút, hanem egyenesen kereste James társaságát. Ő volt az egyetlen ember a Roxfortban, akivel jelenleg biztonságban érezte magát. James minden mozdulata, minden hozzá intézett szava annyira természetes és figyelmes volt, hogy Lilynek fogalma sem volt róla, eddig miért nem vette észre mindezt. Nyoma sem volt viselkedésében a megszokott önteltségnek, és a lánynak rá kellett döbbennie, hogy az a James, akivel eddig csak álmaiban találkozott, minden kétséget kizáróan kilépett képzeletéből, és alakot öltött. Szinte magától értetődő volt, hogy egyre többet beszélgettek, és szép lassan Potterből James, Evansből pedig Lily lett. A lány egyik nap azon kapta magát, hogy kifejezetten vágyik a fiú közelségére. Az, ami eddig sokszor nyomasztó volt számára, egyik napról a másikra létszükséggé vált. Együtt érkeztek az órákra, és mikor James is ráfanyalodott, hogy házit írjon, azt is közösen tették. Sőt mi több, Lily egyre gyakoribb látogatója volt a kviddics pályának is a griffendéles edzések alkalmával, amit Remus mosolyogva vett tudomásul, mikor a lány, a hideg idő ellenére, már harmadik nap huppant le mellé a lelátóra.

Azonban az idilli állapot mindössze addig tartott, míg Alex elég bátornak nem érezte magát, hogy kimerészkedjen a gyengélkedőről, ahol egy egész hetet töltött különböző fájdalmas tüneteket színlelve, és első útja során fel nem kereste McGalagonyt.

***

-         Jó reggelt! – köszönt James mosolyogva a reggelinél a vele szemben letelepedő Lilynek.

-         Neked is – viszonozta kedvesen a lány.

-         Azt hittem, már nem is jössz.

-         Képtelen voltam felkelni, olyan hideg van ma, és olyan jó meleg volt a paplan alatt.

-         Értem, mi a mai programod?

-         Megígértem Alice-nek, hogy átnézek vele egy-két dolgot bájitaltanból.

-         De délután azért kijössz az edzésre Remusszal, ugye?

-         Majdnem el is felejtettem. Köszi, hogy szóltál, persze, hogy megyek. Jót fog tenni a levegő, miután egész délelőtt a könyvtárban leszek.

-         Úúú, ennyire súlyos a helyzet.

-         Ha te azt tudnád… - mosolygott a lány. – Alice kész katasztrófa, ha üst közelébe kerül.

-         Mr. Potter – lépett James háta mögé McGalagony –, ha befejezte a reggelit, fáradjon az irodámba.

-         Igenis, professzor!

-         Ebbe meg mi ütött? – fordult a távozó tanárnő után Sirius.

-         Fogalmam sincs… Vagy megint felhúzta magát Lumpi miatt a kviddics kupán, és  szeretné, ha újfent biztosítanám róla, hogy megfelelően látom el a csapatkapitányi posztot, vagy valaki csinált valami nagy disznóságot, és én vagyok az első számú gyanúsított. Ha túlélem a délelőtti randinkat, majd elmondom. – Azzal bekapta az utolsó pár falat pirítóst, rákacsintott Lilyre, és McGalagony után indult.

***

Bekopogott a házvezető tanárának ajtaján, majd a szabad jelzés után be is lépett az irodába.

-         Igazán gyors volt, ezt értékelem. Foglaljon helyet – mutatott a professzor egy karosszékre, James pedig engedelmeskedett. – Bizonyára hallotta, mi történt Alex Cobsal. – A fiú bólintott. – Nos, Mr. Cobs ma felkeresett Flitwick professzorral karöltve, és volt szíves közölni velem, hogy magával került összetűzésbe, és ennek lett az eredménye, hogy a gyengélkedőn kellett töltenie egy teljes hetet. A professzor természetesen szabotázst emlegetett a Hollóhát csapata ellen, és követelte, hogy azonnal vonjam felelősségre magát. Mondja, Potter, igaz, amit Mr. Cobs állít?

-         Igen, egyetlen apróságot kivéve.

-         És pedig?

-         Nem a kviddics miatt verekedtünk.

-         Értem, és gondolom, nem akar beavatni a saját verziójába.

-         Nem áll szándékomban.

-         Ez esetben, 30 pontot vonok le a Griffendéltől. Még mindig nem mondd semmit?

-         Nem.

-         Rendben, most elmehet.

-         Köszönöm.

-         És, Potter – szólt még utána, mikor a fiú már az ajtóban állt –, nincs több verekedés, különben kénytelen leszek eltiltani magát a játéktól, ami súlyos következményekkel járna a Griffendélre nézve. – James bólintott.

***

-         Na, mit akart McGala? – nézett rá kérdőn Sirius az egyik fotelből, és Remus és Peter is felkapta a fejét, mikor James belépett a portrélyukon.

-         Egy perc – intette őket türelemre. – Lily! – szólt át a másik sarokba. Idejönnél egy kicsit?

-         Persze – Lily és Alice épp egy kupac könyvből válogatták ki a szükségeseket, mikor meghallották James hangját. – Mi történt?

-         Elmondod végre, mi van? – Sirius türelmét vesztve dőlt hátra székében karba tett kézzel.

-         Cobs köpött.

-         Tessék? – nézett rá ijedten Lily. – Hogy érted ezt?

-         Elmondta McGalagonynak, hogy verekedtünk, és ez 30 pontjába került a Griffendélnek, továbbá a következő „kviddics elleni szabotázsom esetén” el leszek tiltva.

-         Ezt nem mondhatta komolyan, nélküled szétesik a csapat, és ezt az öreglány is tudja – legyintett Sirius.

-         Igen, ez igaz, de te is tudod, hogy ő nem szokott kivételezni a saját házával. Szemrebbenés nélkül eltiltana, ha így látná helyesnek. De most nem ez a lényeg.

-         Akkor mégis mi? – képedt el barátja. James most Lilyhez fordult.

-         Miért?

-         Mit miért? – nézett rá értetlenül a lány.

-         Miért lehetett benne biztos, hogy egyikünk sem fogja elmondani az igazat arról, hogy valójában miért verekedtem vele?

-         Nem értelek… - James Siriushoz hasonlóan karba tette a kezét.

-         Lily, Alex egy beszari alak, csak akkor merne elmenni McGalagonyhoz, ha bebiztosította magát róla, hogy nem derülhet ki az igazi ok. És ez csak úgy lehetséges, ha biztosan tudja, hogy mi négyen tartjuk a szánkat. Azaz, ha te megkérsz engem, én pedig őket – mutatott barátaira. - És ha ő abban bízott, hogy én leállítom Siriusékat, akkor abban bízott, hogy neked van akkora befolyásod rám, hogy ezt megtegyem. Szóval újra megkérdezem, miért volt ennyire biztos a dolgában?

-         Nem tudom.

-         Ne hazudj! – vesztette el a türelmét James.

-         Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg nyitott szemmel jár? Az egész iskola tudja, hogy két éve próbálsz tőlem randit kérni, arról nem is beszélve, hogy nem rég pont Alex előtt smároltál le – felelte most már Lily is mérgesen.

-         Témánál vagyunk… - morogta oda Sirius Remusnak és Peternek.

-         Szóval én smároltalak le? Ó tényleg… hiszen már el is felejtettem, hogy én voltam az, aki beállt az ajtóba, és nem engedtelek ki téged a bagolyházból, meg aki rád nyitott a kviddics öltözőben, egy szál törülközőben, meg aki kétértelmű jeleket ad év eleje óta…

-         Mi abban a kétértelmű, hogy szállj le rólam?

-         Abban semmi, feltéve, ha valaki nem pont az előtt mondja, hogy lesmárol…

-         Nem én hempergek üresfejű libákkal éjszaka a tantermekben, és nem én voltam, aki mindent elszúrt – támadt vissza Lily.

-         Nem szúrtam volna el semmit, ha legalább magad elől nem menekülnél, és elismernéd végre, hogy épp úgy vonzódsz hozzám, ahogy én hozzád.

-         Nem menekülök.

-         Nem persze… te tökéletes vagy… - Lily fogta magát, és elrohant.

-         Na jó, ez már nevetséges – fakadt ki Remus. – Menj utána!

-         Nem megyek! Nem fogom hagyni, hogy dróton rángasson.

-         Éljen, éljen! Persze, vedd csak elő megint ezt a bunkó pofádat, aztán meglátjuk, hogy ezúttal más lesz-e az eredmény, mint legutóbb.

-         Sirius, mondj már valamit!

-         Hidd el, elég nehezemre esik, de igazat kell adnom Remusnak, ha tényleg akarsz még valamit Evanstől, akkor jobb, ha most rögtön utána mész.

-         Mi a… - James fújtatott. – Peter?

-         Bocs, James – tárta szét a karját.

-         Ezt… ezt nem hiszem el…

-         Menj utána! – tanácsolta ismét Remus.

-         De…

-         Semmi de! Menj már!

-         Jó – adta meg magát. Felment az emeletre, majd pár perc múlva szitkozódva jelent meg újra. – Kinél van már megint az a kibaszott térkép?

-         Hangosabban! Ott a sarokban még nem hallották – vigyorgott Sirius.

-         Add ide!

-         Kérd szépen!

-         Sirius!

-         James?

-         Ne szórakozz, mert…

-         Jaj, add már oda neki! – ripakodott rájuk Remus.

-         Nesze! – dobott az asztalra egy pergament, amit James felkapott, és zsörtölődve távozott vele.

***

Lily a parkba ment. Legalább százszor elátkozta már magát, mióta kilépett a kapun, ugyanis november közepén kabát nélkül flangálni a roxforti birtokon, több volt, mint ostobaság. De nem megy vissza, inkább megfagy, de nem megy vissza. Még jó, hogy legalább a pulóvere rajta van. Egyenesen a tó felé vette az irányt, odaérve felkapta az első kavicsot, és mérgesen a vízbe hajította. Tombolt benne a harag. Miért kellett megint mindent tönkre tenni? Hiszen már olyan jó úton jártak… Mélyet lélegzett a fagyos levegőből, amitől megborzongott. Annyiszor veszekedett már Jamesszel. Miért van most mégis ez a szorongató gombóc a torkában?

A kérdés persze teljesen felesleges volt, hiszen ha eddig volt is némi kétsége a válasz felől, az mostanra már mind elmúlt. Szerelmes… ez már biztos.

-         Lily – halott egy mély hangot a háta mögül. – Lily… - James mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

-         Hagyj békén!

-         Ne kezdjük megint, kérlek! – Lily megfordult, és alig láthatóan bólintott. Ekkor vette észre, hogy James egy szál ingben jött utána. Végig nézett a komoly arcon, és valami különöset látott. Valami nem stimmel, valami más lett. A felismerés, ami már napok óta világos volt a szívének, most végre villámként tudatosult agyában is.

-         Annyira megváltoztál… - suttogta, majd hirtelen öklével a fiú mellkasára csapott –, és ez nem fair – kiáltotta –, nagyon nem fair!

-         Egyszer nekem is fel kell nőnöm, és sajnos a jelenlegi helyzet, ezt eléggé sürgetővé tette.

-         De hisz, itt biztonságban vagyunk – mutatott körbe Lily. James bólintott, majd hátat fordított neki, és zsebre tett kézzel kicsit távolabb sétált tőle.

-         Odakint háború van – hajtotta le a fejét, hangja halk volt, mégis tisztán érthető. – Ez az utolsó évünk itt, és ha kikerülünk innen, többé már nem lesz biztonságot adó Roxfort vagy védelmező Dumbledore. Nem számíthatsz másra, csak magadra és a barátaidra. Féltem a családomat, akik nem élvezhetik velem a Roxfort biztosította védelmet, féltem a barátaimat, akik kevesebb, mint egy év múlva velem együtt ott fognak állni az első sorban, ha halálfalókkal kell küzdeni, és féltelek téged…

-         Tudok vigyázni magamra.

-         Ahogy legutóbb is? Az, hogy tudsz vigyázni magadra, ide most édes kevés. Első számú célpont leszel a véred miatt… - fintorgott James. – Vigyázni akarok rád, azt akarom, hogy mellettem legyél, hogy figyelhessem minden lépésedet, hogy megvédhesselek bárkitől, legyen az Alex Cobs vagy maga Voldemort, és kétségbeejtő a tudat, hogy a Roxfort után ezt nem tehetem. Többé nem leszel karnyújtásnyira… - Elhallgatott pár percre. – Nem érezted még azt, hogy valami hiányzik? Körülnézel, és nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel, tétova mozdulattal egy oda nem illő könyvet; de minden a helyén van, csak épp… hiányzik valaki.* – Lily kérdőn nézett rá, James pedig újra szembefordult vele. – Sajnálom, amit a múltkor tettem, de nem tudom visszacsinálni.

-         Felejtsük el – mosolygott Lily, James pedig viszonozta.

-         Kössünk alkut – mondta a fiú egy hirtelen ötlettől vezérelve.

-         Miféle alkura gondolsz?

-         Nézz magadba, és dönts, de ezúttal véglegesen. Bármi legyen is a válaszod, elfogadom. – Közelebb lépett a lányhoz, megfogta mindkét kezét, és a szemébe nézett. – Mondd, hogy te nem vonzódsz hozzám, úgy ahogy én hozzád, és elmegyek. Mondd, hogy nem bizsereg a bőröd az érintésemtől, ahogy az enyém a tiedtől, mondd, hogy nem akarsz velem lenni, ahogy én veled, és békén hagylak. Elfogadom, ha megígéred, hogy most az egyszer őszinte leszel, és azt mondod, amit valóban érzel. – Lilynek egy hang sem jött ki a torkán, csak némán állt, és James arcvonásait figyelte. A mindig mosolygós ajkakat, amik most komolyan záródtak össze, a folyton huncut szemeket, amik ez alkalommal reménykedve tekintettek le rá, és fogalma sem volt, mit mondhatna. James az elmúlt pár percben olyan szintű érettségről tett tanúbizonyságot, amit még álmában sem nézett ki belőle.

-         Én…én…

-         Te már megint dadogsz – mosolyodott el. Lily vett egy nagy levegőt, és csak azután válaszolt, hogy úrrá tudott lenni akadozó beszédén.

-         Azt kéred, ne hazudjak, hát jó… Valóban nem vagyok már közömbös irántad, és ez megrémiszt. James, értsd meg, nekem az az ember kell, aki most vagy. Aki kedves és figyelmes, aki igenis tud komolyan viselkedni, ha a helyzet megkívánja ezt, de ugyanakkor senki sem mosolyog nála önfeledtebben, ha a barátaival van. Azt, aki most vagy, akivé az elmúlt fél évben értél, azt az embert feltétel nélkül tudnám szeretni. De…

-         De?

-         De mi a garancia rá, hogy többé nem leszel az az arrogáns, egoista kis szörnyeteg, aki voltál?

-         Az, hogy felnőttem. Az hogy, akit az előbb jellemeztél, az már nem létezik, nyílván nem tűnt el minden hibám, és nem is akarlak azzal áltatni, hogy el fog. Nem vagyok tökéletes, bármennyire is ezt hiszi mindenki. Ember vagyok, Lily, és néha én is hibázom. Nem fogok hazudni neked. Igen, néha meg foglak bántani, igen, néha talán idegesítő leszek, néha talán előjön belőlem az arrogáns kis szörny, de mindent meg fogok tenni azért, hogy boldog legyél velem. Csak adj rá lehetőséget…