12.

Utálatos, utálatos feladat

-         Lily - üdvözölt az igazgató –, kérem, üljön le. Jól vannak?

-         Igen, köszönöm.

Dumbledore irodája, mint mindig, most is barátságos volt. Az embernek nem volt az az érzése, hogy a főnöknél jár, inkább mintha a nagyapjánál járt volna. És ott volt az asztal mögött a mosolygós öregúr, aki első találkozásunk óta egyetlen percet sem öregedett. Csak azt tudnám, hogy csinálja.

-         Nem túl megerőltető a munka? – kérdezte aggodalmasan, fáradt arcomat láva.

-         Nem, nem… - nevettem. – Egyáltalán, sőt… valami miatt mindenki engem babusgat. Esküszöm, úgy érzem magam, mint egy ritka porcelán baba. De van egy olyan érzésem, hogy nem emiatt hívatott – mosolyogtam.

-         Már majdnem elfelejtettem, hogy maga milyen célirányos – nevetett. – Nos, tény, hogy nem CSAK emiatt hívattam. De mindenképen szögezzük le, hogy engem érdekel a hogylétük. – Az ellenkezőjét én sem állítottam. – Az aurorok között van egy besúgó. – A mondat kegyetlenül határozott volt. – Tudom - emelte fel a kezét, hogy ne szólhassak közbe –, hogy megígérte Jamesnek, hogy nincs több Fekete Rózsa. Én is megtiltom a terepmunkát. Viszont maga sok olyat is meglát, amit más észre sem vesz. Dolgozzon gyorsan, kimérten és titokban.

-         Mindent megteszek… - bólintottam.

Már több hasonló munkám volt. És gyűlölöm! Mások magánéletében turkálni, nem túl szívderítő.

Az elején kell kezdenem.

Elkezdek kutatni a munkahelyi dolgaik után. Ki milyen akcióban vett részt? Azok milyen százalékban sikerültek? Ki ellen folyik eljárás? Ezt mondjuk fejből is tudom. De az egészben az a leggyomorforgatóbb, amikor a házastársi életüket kell kielemeznem.

Sikerült leszűkítenem a kört öt főre, az akták három napig tartó átnyálazása után. Most már tényleg csak az volt hátra, hogy megfigyeljem őket.

Az oktatóim ezt nevezték a munka legfárasztóbb részének. Nekem viszont ez megy a legkönnyebben. Bár igaz, ami igaz nagyobb a kockázat, hogy félre értelmezek egy ’jelet’.

Ráadásul egyelőre Jamesnek sem mondhattam semmit, mivel őt is ellenőriznem kellett.

Már az első nap feltűnt egy férfi, Franklin Pool. Nős, két gyermek édesapja, nem éppen kiemelkedő tehetségű, de példás magatartású, túl példás.

Mi árulta el? Az az egy-két tétova kézmozdulat. Munkatársak háta mögött elejtett grimasz. És elsősorban, hogy órákra képes volt eltűni.

Igen egy újabb megbeszélés. Az ajtó előtt vártam meg azt a két aurort, akik majd elkísérik Poolt a letartóztatás utáni kihallgatásra. Mind a hárman beléptünk a terembe, ahol kérdő tekintetek kereszttüzében találtam magam. A két fiatalember leült az asztalhoz. Nagyon jól tudták, hogy amíg nem szólok, nem lesz dolguk. Bólintottam Dumbledore-nak, aki azonnal szólásra emelkedet.

-         Sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy áruló van köztünk – nézett az aurorok felé.

-         Az lehetetlen – állt fel tiltakozóan James. Ó, én kis naiv férjem.

-         Ezért nem magát kértük fel a kivizsgálásra – mosolygott elnézően az igazgató. – Mrs. Potter kezdheti – biccentett.

Odasétáltam az aurorokhoz, ahol hirtelen feszült csend lett. James szinte könyörögve nézett rám, de én szándékosan kerültem a tekintetét.

Mindenki a mozdulataimat figyelte, hogy megpróbáljanak kiolvasni belőle valamit. Persze tudták, hogy ez már eleve elvetélt ötlet volt. Hisz, évekig azt tanultam, hogy rejtsem el a gondolataimat.

-         Franklin Pool, le van tartóztatva. Vádolom, hogy halálfaló és áruló…

A férfi felpattant, és a hátam mögé került, hogy engem használjon pajzsnak. Nekem szegezte a pálcáját.

-         Ott marad! – kiáltott az aurorokra, miközben elkezdtünk kihátrálni.

-         Franklin, nem fogsz kijutni – mondtam neki nyugodt hangon.

-         Ugyan - fintorgott –, James imádott feleségét senki sem áldozná fel.

-         Az aurorok nem is – adtam helyet a válaszának –, de én nem is az aurorokra gondoltam.

Hirtelen minden szem a jogászokra ugrott, akik egytől egyig felém és Franklin felé szegezték a pálcájukat.

-         Azonnal rakjátok le a pálcátokat! – kiáltott idegesen James, és feléjük lépett.

Nadya gondolkodás nélkül rászegezte a pálcáját. James megtorpant, és értetlenül meredt a nőre.

-         Lőni fognak - beszéltem tovább Franklinnek. – Parancsuk van rá.

Szerintem nem igazán hitt nekem, lehet, hogy nem ártott volna. Níla egy kábító átkot lőtt ki felénk. Ami igaz, hogy nem talált, de nem is az volt a célja… Franklin tekintetével az átok útját követte, ami elég volt ahhoz, hogy én ’félrelépjek’, és ő így a földön kössön ki.

-         Mint már mondtam, le van tartóztatva – ő megadóan feltérdelt, és karjait összekulcsolta a tarkóján.

Az aurorok villámgyorsan vették őrizetbe. James szorosan magához ölelt, a szíve gyorsabban dobogott, mint egy kolibrinek.

-         Úgy féltettelek – nyomott egy puszit a homlokomra, és leültetett egy székre.

-         Ugyan kitől? – nevettem. – Pooltól?

-         Dehogy… - méltatlankodott. – Leginkább magadtól. Meg persze az embereidtől… félelmetesek… Akarom őket!

-         Felejtsd el! – löktem meg egy kicsit.

-         Bocs, James, hogy neked szegeztem a pálcát… - mosolygott Nadya.

-         Csak mondd azt, hogy ez előre így volt tervezve – nézett rám reménykedve.

-         Hát… majdnem – kacsintottam rá a lányokra. Nem kell azt a férjemnek tudnia, hogy senkit sem avattam be.  És hogy a jogászaim, csak reflexből rántottak pálcát.

-         Elegem van! – nyitott be az irodába az én Jamesem. – Ebből az ürgéből semmit sem lehet kiszedni – panaszkodott. – Kérdezhetek valamit? – ült le velem szembe. Bólintottam. – Engem is leellenőriztél?

-         Bocsáss meg… - hajtottam le a fejem.

-         Ezt vártam tőled – vigyorgott. – Még saját magad is leellenőriznéd, ha tehetnéd.

-         Kérlek, ne haragudj… - Hirtelen rúgást éreztem. – Gyere ide! – sürgettem.

James mellettem termet, és hatalmas szemeket meresztett rám. Megfogtam a kezét, lehúztam magam mellé, a kezét a hasamra raktam, és vártam a reakciót. Az értetlenkedő arckifejezés lassan átment felismerésbe, majd boldogságba. Úgy sugárzott, mint a gyertyafény a vak sötétben.

-         Ez csodálatos… - suttogta.

Nagy megdöbbenést okoztam, amikor én és a hasam megjelentünk a kihallgatáson, ami épp szünetelt.

-         Szia, Franklin – ültem le a férfival szemben.

-         Nem mondok semmit.

-         Pedig én ajánlatot akarok tenni.

-         Ugyan milyet? Ismerem a trükkjeidet…

-         Ezt nem bizonyítottad be az előbb – mosolyogtam. – Vádalkut szeretnék kötni.

Az embereimnek még a lélegzetük is elakadt. Rémülten néztek egymásra. Remélem senki nem lesz rosszul.

-         Mi van? – mordult rájuk Sirius.

-         A főnök még soha senkinek nem ajánlott vádalkut – suttogta Níla.

-         Mi azt hittük, kifelejtette a tanulmányaiból – kuncogott Cassandra.

-         Nem tudsz olyat ajánlani, amit elfogadnék – dőlt hátra, azzal a megdönthetetlen tudattal, hogy igaza van.

-         Maga mindent elmond, amit tud, vagy amit sejt – váltottam hivatalos hangnemre.

Nevetve állt fel, és aurorkísérettel az ajtó felé vette az irányt.

-         A családját külföldre menekíthetnénk, úgy tudnák maga hősi halott - folytattam nyugodtan, és érzékeltem, hogy a férfi a hátam mögött megtorpan –, és a tárgyaláson nem kérném magára a dementorcsókot, csak a börtönt – mondtam még mindig háttal neki.

-         Külföldre?

-         Ahogy mondja – mosolyogtam.

-         Mit akar tudni? – ült vissza. A szemem sarkából láttam, hogy James elismerően bólogat.

-         Mindent – toltam elé jegyzetfüzetet, térképet és pennát.

Ő kelletlenül el kezdet írni. Amíg be nem fejezte, én vele szemben ültem, és végig őt néztem. Láttam, hogy őszinte. Amikor befejezte felém tolta.

-         A családom… - kezdte rekedten.

-         Már útban vannak egy távoli országba, és gyászolnak.

-         Ki tud róla, hogy hol az új otthonuk? – kérdezte rémülten.

-         Csak én. Valaki még tudjon róla?

-         Ne! Ne árulja el senkinek – hajtotta le a fejét.

-         Ahogy óhajtja – álltam fel.

Már kifelé indultam a teremből. Valahol sajnáltam a fickót, nem volt gonosz, hisz szerette a családját, egyszerűen csak gyáva.

-         Mrs. Potter – szólt utánam. Én kérdőn felvontam a szemöldököm. – Szeretném, ha halálbüntetést kérne rám.

-         Tessék? – pislogtam. Ilyet sem hallottam még.

-         Szeretném, ha kimondanák rám a halálos átkot – nézett a szemembe.

-         Meg óhajtja nevezni az ítélet végrehajtóját? – nyertem vissza a ridegséget.

-         Nem. Ha lehet a rendből legyen valaki.

-         Megoldjuk.

El kell ismernem, meglepődtem. Az irodámban ültem, és a könnyeimmel küzdöttem. Jaj, kisfiam ez is miattad van. Mostanában sokkal érzékenyebb vagyok. James jelent meg az ajtóban. Semmit sem kérdezett, csak odalépett hozzám, és átölelt. Ebből tudtam, hogy végrehajtották az ítéletet.