Először megrémült, mert váratlanul érte, hogy egy ilyen intenzív rémálom után nem sötétben riad fel egy olyan szobában, ahol rajta kívül csak Fay alszik ötven méter mélyen. Ám most, amikor felfogta, hogy Sirius minden valószínűség szerint végignézte, ahogy órákon át hánykolódik, nyöszörög, és talán még neveket is suttog, már nem ijedtséget érzett, hanem valami mást. Valamit, aminek nem akart nevet adni.
Mert ezen az éjjelen sok dolgot megértett. Látta, mi történt régen, látta a tragédiát, önmagát ötévesen, a színes fénycsóvákat, a szobáját, a szekrényt… aztán látta az idegen felnőtteket, a kúriát először kívül, majd belül, hallotta Walburga néni gonosz hangját, látta Oriont, és a fiait… egyszóval átélt mindent, ami meghatározta a gyerekkorát, és felbolygatta őt úgy, mint az a tragikus nap. Olyan volt, mintha valaki a saját merengőjébe dobta volna, és addig nem engedte volna ki belőle, amíg végig nem nézi minden visszafojtott, magába zárt emlékét.
Sirius még mindig őt nézte. Szemei aggodalmat tükröztek. Szóra nyitotta a száját, a fotelből is felemelkedett, hogy az ágyhoz lépjen, de Luca ezt nem várta meg - ledobta magáról a paplant, kipattant az ágyból és feltépve az ajtót, kiszaladt a szobából.

A szokásos kora reggeli vizitet követően Adam egyedül ücsörgött az első számú kórteremhez kapcsolódó kis irodában. Egy mappát olvasott elmélyülten; sárgás színe azt jelezte, hogy nem egy mostani beteg dossziéját tartja a kezében. De ez a mappa nem is egy betegé volt. Ez egy jelentés volt valakiről, aki után már hosszú ideje nyomozott.

Luca futott. Le az emeletről, át a földszinten, ki a kertbe, le egészen a fák mögé, a kapuig. Ott sem tétovázott; kihúzta a szegecset a zárból, és nyargalt tovább a szabadba.
Most is ott állt az a furcsa ház, ott, néhány száz méterre, a tisztáson túl. Azt hitte, hogy azt is csak álmodta, ahogy az előző napot teljes egészében, ám ebben a percben ráébredt, ugyanúgy valóság ez a meseszép látvány, mint rémálma minden egyes szörnyű képe.
Emlékezett. Emlékezett az éjjel, s most új élményeket szerez majd. Valami azt súgta belül, hogy fontos dolog felé tart, bár nem hitt benne, hiszen túl mesei lett volna, ha egy egyszerű, minden valószínűség szerint évek óta lakatlan ház adna magyarázatot ünnepélyesen döbbent hangulatára.
De az a kastély hívta őt, érezte. Csábították az átláthatatlan, piszkos ablakok, a málló kövek, a kissé elburjánzott növényzet. Luca most is érezte, akárcsak előző nap, hogy valami furcsa… érzelem… árad a tornyokból. Melegség, talán. Elképesztő… egyszerre volt rideg és barátságos a látvány.
A kastélyhoz szaladt, meg sem torpanva az árva kő kapukeret előtt. Úgy tűnt, a bejárati ajtóig vezető rövid kis ösvényre évek óta nem tette élő ember a lábát; duzzadt porfelhők szálltak fel a léptei nyomán.
Az ajtó előtt azonban hirtelen megállt, mintha csak rászólt volna valaki, hogy: „Ne tovább!” Kételkedni kezdett benne, hogy a kastély valóban lakatlan. És ha rátör valakire? És ha ez a valaki átkot küld rá? Ne adj’ isten, valami soha el nem múló, rafinált rontást? És jogosan tenné, végtére is, magánbirtokot háborít.
De kinek a magánbirtokát?

Sirius nem futott a lány után. Az ablakból látta, hogy merre tart, és cseppet sem lepődött meg, mikor Luca eltűnt az indákkal borított, varázslatos kastélyban.
Hazaért, gondolta.

A kastély belül is ramaty állapotban volt; Lucára olyan hatással volt, mint egy rég elhagyott, néptelen templom. Úgy képzelte, ha nem mozdul, ha csöndben marad, meghallhatja a kopott falakról visszhangzó hangokat - talán ez a kúria is úgy őrzi egykori lakói emlékét, mint a legtöbb középkori várkastély, melyekről még Binns óráin tanult a Roxfortban.
Furcsállta, hogy belépve a legelső ajtón épp a mágiatöri jutott eszébe. De el kellett magában ismernie, hogy a kedvelt szellemtanár szavai pont ideillettek: bár a ház nem volt épp tizenhatodik századi, az ódonsága stimmelt, s a betévedő, még ha mugli is az illető, rögtön szellemeket keres a félhomályba burkolózó folyosókon.
Egy órába sem telt, és végigjárta az épület főbb helyiségeit; tüzetesen át is vizsgálva azokat. Nem tudta, mit keres, talán nem is keresett semmit, mégis érezte, van valami ezen falak között, ami hívja őt, ami várja, hogy megtalálja. Attól a pillanattól érezte, hogy átlépte a küszöböt, és addig nem is szándékozott távozni, míg fényt nem derít a titokra.
Tudni szerette volna, kik laktak itt régen. Vajon milyen emberek lehettek? Többen voltak egyáltalán? Az a kevés rongy, mely egykor ruhaként funkcionálhatott, s mely az egyik legfélreesőbb szoba molylepte ágyán hevert, nem erre utalt. De az apróságokat a lakók elvihették magukkal, mikor végleg elhagyták a kúriát. Ez esetben nem sok esélye maradt arra, hogy valami személyeset találjon.
A ház felépítése hasonlított a Black kúriáéhoz. A hatalmas konyha ugyanott állt, ahol otthon, és onnan is nyílt ajtó a kertre. Hosszú, keskeny folyosók szelték keresztül-kasul a földszintet; ezek gyakran zsákutcába torkolltak, ám előfordult, hogy úgy értek véget, hogy Luca azon kapta magát, elfogytak körülötte a falak, és egy leginkább szalonhoz hasonlító, tág, elegánsan berendezett, bár poros szobában áll.
Az emelet kicsit még bonyolultabbnak tűnt, mint amilyen az „eredetije” volt: itt nem a folyosók, hanem maguk a szobák alkottak labirintust. Ha a látogató benyitott az elsőbe, rögtön három másik tárult fel előtte, hogy aztán napokig bolyongjon úgy, hogy akár egyszer is kilyukadjon a támpontot jelentő, rövidke folyosón, melyről csak három, szálkás faajtó nyílt.
Furcsamód Luca ösztönszerűen érezte, merre kell mennie ahhoz, hogy kitaláljon a csapdából. Tetszett neki a gondolat, hogy a ház megkedvelte őt, és nem szándékozott rosszindulatú lenni vele. Hasonlóról mesélt Binns professzor is azon a bizonyos óráján, amikor az elátkozott épületekről mesélt, talán hatodévben. Akkor azt mondta, egy ház, miután „magára marad”, úgy viszonyul a betolakodókhoz, ahogyan a ház ura tenné.
Ezért is történt annyi brutális haláleset 1300 és 1520 között.
Luca megállapította, bár biztos nem lehetett benne, hogy ennek a háznak az ura udvarias, talán vendégszerető ember lehetett.
Hátat fordított a keskeny folyosónak, és a lépcsősor felé indult. Elhatározta, ezentúl gyakran be fog ide nézni, ha másért nem is, hát gondolkodni. Mindig is vágyott egy kuckóra, egy helyre, ahol egyedül lehet, és még sincs bezárva egy szobába, mint otthon. Igaz, hosszú távon megőrülne az egyedülléttől, hiszen túl jól érezte magát a Potter család között, de néha szüksége volt egy kis magányra, hogy átgondolja, hogyan tovább. Mint most is.
Megborzongott. Tévedett; most nem akart se gondolkodni, se egyedül lenni.
Lelépett a legalsó lépcsőfokról, és a konyha felé vette az irányt. Ott aztán megbizonyosodhatott arról, hogy igenis létezik az a bizonyos kölcsönös rokonszenv közte és a lakatlan kastély között: a kerek tölgyfa asztal közepén illatozó, fehér árvácskacsokor csak neki lehetett odatéve. Más változásnak nyoma sem volt; a padló porában csak az ő lábnyomai látszottak.
Luca elmosolyodott. Köszönetképp végigsimított az asztalon, majd csendben távozott a hátsó ajtón át.

Siriust a nappaliban találta. A férfi újságot olvasott az egyik fotelben, ám amint meglátta őt, félredobta a lapot. Felállt, elindult felé, szóra nyitotta a száját, de Luca megelőzte.
- A barátok nem kérdeznek, ha nem rájuk tartozik.
Hogy micsoda, azt nem tette hozzá; felesleges is lett volna, hiszen egyértelmű volt, hogy a rémálmairól volt szó.
Sirius arcáról egy pillanat alatt eltűnt minden érzelem. Ellépett a lánytól. Nem tűnt mérgesnek, nyugodt mozdulatai, ahogy visszament a fotelhez, és a Prófétáért nyúlt, azt sugározták Luca felé, hogy tudomásul vette, amit mondott.
Luca csak állt ott, nézte a férfit, de nem tudta, mivel oldhatná a szavai élét. Kicsit bűntudata volt, hogy csak így lekoptatta őt, de a düh, amit azóta érzett, mióta Sirius az orra alá dugta a levelét azzal a kommentárral, hogy nem tekinti őt a húgának, most újra felerősödött benne. Eltaszítottnak érezte magát akkor, s most ő taszította el Siriust. Mintha azt mondta volna: nem vagyok a húgod? Te meg nem lehetsz a barátom!
Egy tarka bagoly röppent be a nyitott ablakon. Lime volt az, Lily régi madara. Luca gyakran küldözgette vele a leveleit nyáron, ha a sajátja épp odavolt valahol.
Lime vacillálni látszott. Tett pár kört a csillár körül, majd Sirius ölébe pottyantotta a levelét. Simogatásért azonban a lányhoz szállt.
- Mit ír? - kérdezte Luca.
- Jamesék meghívtak minket vacsorára.

Csak amikor ajtót nyitottak nekik, akkor döbbent rá, micsoda iszonyatos honvágy gyötörte belül. A mosolygós alakok láttán, és az ismerős illatokat érezve elhatározta, ki sem teszi a lábát a kúriából az elkövetkezendő tíz évben, de még csak az utcára sem megy ki, nehogy elveszítse ezt a borzongató, meleg érzést, melyet Lily kipirult, boldog arca élesztett fel benne. De vajon mitől ilyen feldobott? És tényleg… miért viselkedik James is olyan ünnepélyesen? Miért ölelkezett össze akkora hévvel Siriusszal, alig, hogy beléptek a házba? Miért csillog úgy Lily szeme, és Harry miért olyan megszeppent?
Mi a csuda történt?

- Terhes vagyok.
Lily úgy ragyogott, mint egy angyal. Megsimogatta Harry haját, rámosolygott Jamesre.
- Három hetes! Fiú lesz, érzem. Harrynél is tudtuk az első perctől.
- Akár fiú, akár lány lesz, szeretnénk, ha neki is te lennél a keresztapja, Sirius.
Sirius nevetett és bólintott; rákacsintott Harryre, mire elsőszámú keresztfia értve a cinkosságot, visszakacsintott rá. Hát persze, hogy mindig ő marad a kedvenc keresztgyermek, a rangidős Potter, az apja után a legtehetségesebb kezdő kviddicsező.
- Igen, el kell vállalnod még egyszer a keresztapaságot, Tapmancs! És nyugodtan biztosra veheted, hogy egy éven belül két keresztfiad lesz!
- Még egy szó, édesem, és elválok tőled.
- Bocsáss meg, egyetlenem, de én érzem…
- Te bocsáss meg, szívem, de én vagyok várandós, és én még egyáltalán nem vagyok biztos a baba nemében.
- Akkor bízz bennem, Lily, mert én tudom, hogy…
- Hogy akár fiú lesz, akár lány, imádni fogod, akárcsak Harryt. Igaz?
- Igaz, édesem.

Sötét volt, már éjjel. Hoppanáltak. Bele a csöndbe. Nem maradtak a kúriában, hazajöttek, mintha mindketten odatartoztak volna, a kis kertes házba, melynek kastély állt a kerítése mögött. Sirius elengedte őt, és az emelet felé indult. Hátat fordított neki, egyetlen szó nélkül.
Valaki elmotyogott egy lumost a nappaliban; a fénye kiszűrődött az előszobába. Sirius lelépett a lépcsőről, közben előhúzta a pálcáját.
Egy nő lépett eléjük, büszkén és szépségének teljes tudatában - Luca szíve fájón facsarodott, miközben Sirius erélyes felszólítására várt, hiába, mert a férfi nem küldte el Clairt; csak állt előtte, pálcáját leeresztette, s a nő ezt hívásnak értelmezve közelebb lépkedett hozzá…

Luca riadtan ült fel az ágyában. Úgy kapkodta a levegőt, mintha kifulladásig futott volna, tágra nyitott szemmel bámult a sötétbe, és megnyugtatta a látvány: a szobájában van. Csak álmodott. Clair nincs itt, nem csókolta meg Siriust. Nincs közük egymáshoz, soha nem is lesz. Lily eltávolította őt a közelükből, örökre.
Hol van Sirius? Most nem ült az ágya mellett, a fotel üresen állt a falhoz tolva. Hát mégiscsak volt igazság az álmában: haragudott rá. Haragudott, mert ő is haragudott rá. Eltolta magától, ahogyan ő is eltolta előtte. Büntette, pedig ő csak tartotta magát egy határhoz, mely a testvéri és egy más, bensőséges kapcsolat között húzódott félúton.
Nem vagy a húgom.
- Nem a bátyám… - súgta bele a homályba.
Én is nagyon szeretlek téged.
Képek a falakon… mosolygott rajtuk… a barátjának tekint… jó barátod lehetek…
- Gyűlöllek…
Orion… anya…
Honnan tudtad, hogy James az igazi?
Éreztem…

Virágillat… árvácska…
Fehér árvácskacsokor, szalaggal, kártyával… szerette őt… szerette, pedig elhagyta régen… visszajött, de csak barát… már nem testvér, s más sosem lesz… Clair, gyűlöllek, ereszd el! Kiálts, zavard el, Clair, ne érj hozzá!
- Sirius!

Sirius
Soha többé még egyszer. Közel volt, az övé volt, bízott benne, de gyerek volt, s mára minden megváltozott. Egy világ van közöttük; nem fal, hanem óceán, és ő ezen az óceánon egy életen át árral szemben úszna. Egyszerre harcolna vele és maga ellen.
Hiszen nem vigyázhat rá, ha ő maga sodorja a legnagyobb veszélybe! Ha elé áll, és megkéri, feltesz egy lapra mindent - Luca bizalmát és a saját szívét…
Már nem gyerek, de felnőtt-e vajon? Nő már, csodaszép, a leggyönyörűbb a világon…
Ha szeretsz valakit, kötődsz hozzá. Ha kötődsz hozzá, bízol benne. Ha bízol benne, az övé vagy.
Az övé vagy… Az övé, de ez túl sokat jelent. Viszonzás nélkül szeretni olyan, mint színek nélkül élni, illatok nélkül létezni…
Virágillat… egy szál fehér árvácska a minden… szeretni őt, örökké, de remény nélkül nincs értelme semminek.

Nem leszek gyenge, ő erről sosem szerezhet tudomást. Soha többet nem alszom, ha ez az ára, de erős maradok, mert így maradhatok mellette - egy életen át vele leszek, óvom majd, a barátja leszek, a belső hangja, a támasza, s ha majd már nem lesz rám szüksége, elengedem, hogy boldog legyen. Legyen az, akár nélkülem, mert egy életünk van, s az övé szép kell legyen, mert…
Ne bánj vele úgy, mint egy porcelánbabával…!
Lily, neked olyan könnyű!
Nagy lány ő, vedd végre észre, na!
Nagy lány, de ez mit jelent?
Bezárkózott magába, kaparja a saját falait, elveszett az emlékeiben, s nincs, aki megtalálná a kulcsot, mely megnyitná őt… Megnyitná őt, ha engedné. Vigyázna rá, el sem engedné mégsem, képtelen lenne rá, az övé maradna, míg meg nem hal, csak szólnia kellene… csak szólna már…

- Sirius!