22. fejezet
Aca joan/Maya 2009.03.17. 17:40
Luca az ágy szélén ült. Alig kapott levegőt; úgy érezte, egy láthatatlan kéz ki akarja szorítani belőle a szuszt. Mi ez a furcsa érzés? Félelem? De mitől kell most félnie?
Hallotta a szapora lépteket a folyosóról, aztán látta, hogy Sirius nyit be hozzá. Feldúltnak tűnt, Lucát ezzel szemben mérhetetlen nyugalom szállta meg a jöttére.
Hát mégsem haragszik rá annyira! Számíthat rá.
Szabályszerűen megijedt, amikor benyitva Luca szobájába, megpillantotta a lányt. Úgy kucorgott az ágyán, meztelen lábbal, gyűrött pizsama felsőben, mint egy ázott veréb. Szeméből valami szokatlan reménytelenség áradt, valami határtalan kétségbeesés, ami rögtön gyomron találta.
Odasietett hozzá, letérdelt elé, és meglepetésére Luca ellenkezés helyett a vállára hajtotta a fejét. Nem sírt. Egyszerűen nyugtatta az érzés, hogy vele van.
Sirius megsimogatta a haját, mire Luca sóhajtott egy nagyot, és felnézett rá. Még el is mosolyodott egy kicsit. Ettől aztán a könnyek is kicsordultak a szeméből.
Sirius letörölte őket az arcáról. Tétován a száján is végigsimított az ujjával.
Luca beleborzongott az érintésébe. Valami történik.
- Minden rendben? - halotta Sirius rekedt suttogását.
Bólintott. Aztán hirtelen eszébe jutott egy emlék.
- Amikor értem jöttél az Akadémiára… mit mondtál Lancenek?
A férfi csak egy másodpercig gondolkodott.
- Hogy kiherélem, ha még egyszer kiabálni kezd veled.
- Ennyi?
- Nagyon meggyőző tudok lenni, Árvácska, nekem elhiheted - vigyorodott el önelégülten a férfi.
Lesütötte a szemét. A szavak, még ha csak suttogásként is, de önmaguktól törtek elő belőle.
- Hogy hívják azt a barna hajú, szakállas férfit? Azt, aki megölte a szüleimet?
Néhány pillanatnyi csend.
- Rodolphus Lestrange.
- Láttam őt. Álmomban. Ő átkozta meg Frakkot is, a kutyánkat. Nevetett szegényen, mert sánta volt. Az egészet láttam a szekrényből.
Kitapogatta Sirius kezét; csak a bátorító szorítás után volt képes folytatni.
- Anyát odalent ölte meg, hallottam a hangját, amikor kimondta az átkot. Apával sokáig harcolt, de aztán az a másik meglökte őt hátulról, és apa lezuhant a férfi elé. Anya mellett halt meg.
Egyre sűrűbben potyogtak a könnyei - végigszántottak az arcán, le egészen az álláig, s ott összefolyva Sirius karjára hullottak.
- Mattnek túl kellett volna élnie - nyöszörögte. - Ha nem bújik ki az ágy alól, hogy segítsen apának, nem találták volna meg. Akkor most nem lennék egyedül!
- Nem vagy egyedül, Árvácska - húzta magához Sirius erősen.
- De igen, egyedül vagyok! - kiáltotta Luca, és kirántotta magát a szorításból. A szoba végébe szaladt, egészen a falhoz hátrált, hozzásimult, kapaszkodott bele. - Egyedül, mert te is elmentél! Otthagytál a szüleidnél, holott jól tudtad, milyen emberek! Eszedbe sem jutottam hosszú-hosszú évekig! Nem gondoltál rám, mert egyet jelentettem neked a családoddal! Kolonc voltam a nyakadon. Hamar megszabadultál tőlem.
- ELÉG!
- Nem, nekem elég, Sirius! Minek hoztál ide? Mit akarsz tőlem? Nekem akarod bebizonyítani, hogy képes voltál megállni a lábadon minden családi támogatás nélkül? Nekem?
- Luca, elég!
- Gyűlöltem magam, miután elmentél. Magamat, nem téged. Úgy éreztem, összedőlt a világ, nincs már remény. Akit szeretek, mind elhagy egyszer. Erre visszajöttél. Mosolyogtál rám! Kérdeztél! Bűntudatot keltettél bennem! Megvédtél Adammel szemben! Miért?!
- Mert szeretlek, azért!
- Szeretsz, ó igen. Ezt ezerszer hallottam Jamestől; a barátok szeretik egymást, és kiállnak a másikért.
- Ez így van.
- Hát tudod mit, Sirius? Én nem hiszek a barátságban. A barátok ugyanúgy egyedül vannak, mintha nem is ismernék egymást. Néhány közös kaland után elhiszik, nem tudnak már újat mutatni a másiknak és járják tovább a saját útjukat. Erről szól a barátság: támogatásról. De nem többről.
- Tévedsz. A barátság olykor életmentő. Neked is vannak barátaid.
- Igen. Többek közt ugyebár te is a barátom vagy.
- Igen.
Luca ingerülten az ágyára dobta az éjjeliszekrényről felkapott képkeretet és kirohant a szobából.
Már pirkadt. És úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Nem érdekelte. Kapjon tüdőgyulladást! Legyen végre vége a szenvedésének! Miért is élte túl azt a támadást? Miért kellett neki a szekrényben maradnia? Miért nem volt olyan bátor, mint Matt?
A kastély felé rohant, de félúton megtorpant. Sirius a ház hátsó ajtajában állt. Fogta a ledobott képkeretet. A Potter család mosolygott a benne lévő képen.
- A legaljasabb, legmocskosabb emberek is barátok! - üvöltötte a férfinak. Teljesen elázott; hajából folyt a víz, ruhája elnehezült, és rongyként lógott rajta. Didergett. A dühtől főként. - Azok az átkozott gyilkosok is barátok voltak! Együtt nevettek, miközben halálra kínozták a bátyámat!
Sirius lelépett a küszöbről.
- Mi a fenéért hoztál ide magaddal? Miért?! Amiatt a nyomorult levél miatt? Azért, Sirius? Felejtsd el azt a levelet, tépd szét, égesd el, vagy mit tudom én! Nem vagyunk testvérek, hisz’ nem is ismerlek! Nem is akarlak ismerni.
Odaért hozzá. Már belőle is csöpögött a víz. Nem mondott semmit. A szeme mindent elárult - értette őt. Perzselte a tekintete.
- Én nem akarok a barátod lenni - suttogta erőtlenül.
És ekkor Sirius szenvedélyesen megcsókolta.
|