Kislány koromban bomlottam a horrorért. Jemmel képesek voltunk hajnalig pattogatott kukoricát zabálni és egyhuzamban végignézni a Dracula filmeket, a legrégebbi változattól az egész modernekig, hogy aztán reggelre úgy nézzünk ki a kialvatlanságtól, mintha valamelyik gagyi részből léptünk volna ki.
Nos, az Észak-skóciai Black kúria körülbelül úgy nézett ki, mint Dracula kastélya – csúcsos, sok emeletes, és hideglelős. Meg is lepődtem rendesen, hogy ebben a környezetben felnőve Sirius nem vált olyan kegyetlenkedő, mentálisan instabil emberré, amilyen például Bellatrix, vagy a drága jó anyja. De nem tettem szóvá a benyomásomat, csak szorosabban fogtam Sirius kihűlt kezét, és hagytam, hogy az ódon, faragott ajtóhoz irányítson.
Megijedtem a csengő hangjától. Aztán az ajtót nyitó manó látványától is.
- Üdv, Sipor – köszöntötte érzelemmentes hangon Sirius, és maga elé engedve beléptünk a földig hajoló, sunyin motyogó házimanó mellett a házba.
Hatalmas, sötét színű, barátságtalan csarnokban találtam magam. Szemben hosszú, fekete szőnyeges lépcsősor vezetett fel az emeletre, de nem arrafelé vettük az irányt, hanem balra, az egyik nyitott ajtajú helyiség felé. Már onnan kintről is láttam, hogy az lesz az étkező, hiszen a zaj, az emberek nevetése onnan szűrődött ki.
Sirius megszorította a kezem, és arcon puszilt.
- Nyugi – súgta, és határozott léptekkel az étkezőbe vezetett.
Ekkor kezdődött meg igazán a rémálom.

Walburga néni, azaz Mrs. Black úgy nézett ki, mint egy női inkvizítor. Igen, azt hiszem, így lehetne a legélethűbben jellemezni. Magas volt, sötét hajú és szemű, arisztokratikus tartású, és minden egyes porcikájából sütött a lenézés irányomba.
Az a nő attól a pillanattól nyíltan gyűlölt engem, hogy betettem a lábam a házába. Érzelmei hamar viszonzásra találtak.
Orion Black egy fokkal emberibbnek tűnt, bár ő se volt szimpatikus. Viszont rajta látszott valamelyest, hogy aggódott a fiáért, és ezért nem utáltam meg, amint megláttam.
Regulus épp akkor lépett be a szobába, amikor Sirius bemutatott a szüleinek. A két fivér egy ideig nézegette egymást, majd tétován biccentettek, és mind asztalhoz ültünk.
Akkor újra csengettek. Sipor zsörtölődve ment ajtót nyitni.
Az érkezőket látva rögtön ráébredtem, mire is ment ki a játék valójában. Sarah Lucretia Prewitt, akár egy dáma, úgy lépkedett be aranyvérűekhez méltó ruhakölteményben, tornyosra pakolt frizurában. Tiszta röhejesen nézett ki, a Black szülők mégis körbeugrálták, mintha egyenesen az angol királynő lett volna.
Sirius itt akart először távozni, ám én valamilyen rejtélyes oknál fogva nem engedtem felállni az asztaltól. Ebből is látszik, hogy őrültnek születtem.
Sarah, népesnek épp nem mondható családjával egyetemben, nagy örömködések közepette helyet foglaltak körülöttünk.
Életem legkínosabb másfél órája következett.
Eleinte célozgattak – míg engem a származásomról faggattak, és Black anyuka minden szavamra gúnyosan nézett össze álmai menyével, addig Black apuka Siriust kérdezgette, merre lakik, és mit művel ahelyett, hogy a család jó hírét növelné itthon.
Tömörebben: kétfelől támadtak.
A második fogásnál Mrs. Black keményebb módszerhez folyamodott – igyekezett nevetségessé tenni a kedves vendégek előtt. Tette mindezt úgy, hogy esélyem se legyen védekezni, hiszen nem alázott le nyíltan, csak burkoltan. Mr. Black Siriusba fojtotta minden mondatát, és egyre elszántabban, erélyesebben követelte fia észhez térését, illetve azonnali hazaköltözését.
Különben a kaja is moslék volt.
Desszertnél egyszerre borult ki mindenkinél a bili.
Mrs. Black nem bírta tovább türtőztetni magát, és nyíltan felelősségre vonta fiát, hogy milyen jogon mutatkozik egy olyan – idézem – egyszerű (!) lánnyal, mint amilyen én vagyok.
Nos, én többféleképpen reagálhattam volna. Például úgy, hogy felállok, és távozok. De azt ugye nem lehetett, mert Sirius magára marad, és mindenki őt kezdi el szapulni. Őt ugyanis nem hagyták volna utánam jönni.
Másik lehetőség – ez állt hozzám a legközelebb -, hogy dührohamot kapok az „egyszerű” jelzőért, és ráborítom az asztalt a sznob társaságra. Ám ezzel az a gond, hogy pontosan beigazoltam volna Walburga Black állítását.
Így hát hátradőltem a székben, összefontam a karom a mellkasomon és ártatlanul néztem Siriusra.
- Tényleg! Milyen jogon is fanyalodtál rám? – firtattam angyali türelemmel.
Párocskám úgy meredt rám, mint egy hibbantra. Majd hirtelen megértette, milyenre vettem a figurát és ő is váltott. Rájöttünk ugyanis, hogy a család a nyílt megalázásra játszik, valamint arra, hogy magunk jöjjünk rá, mekkorát tévedtünk, mikor egymásra akadtunk.
Azt akarták, hogy elismerjük, mi ketten két nagyon külön világhoz tartozunk.
Sirius vetett egy utolsó pillantást az abroszt vizsgálgató, szótlan öccsére, majd felállt, kézen fogott, mire én is rögvest felpattantam, és így szólt:
- Anya, apa, kedves egybegyűltek. Köszönjük a vacsorát, Sipor a szokásos formáját hozta – biccentett, majd távoztunk.
A szorítás a gyomromban rögtön felengedett, amint kiszaladtunk az ajtón.

Húsz méter után a futásból sietésre lassítottunk. Megkönnyebbülésemben nevetni lett volna kedvem, ellenben Sirius meglehetősen feldúltnak tűnt. Végül csak kibökte, mi baja:
- Mintha nem tudnák, hogy pont az egyszerű lelkivilágodért szeretlek – dohogta.
Léptem a felénél akadt meg. Döbbenten eresztettem el a kezét.
Szemtelen vigyorral fordult szembe velem.
- Kösz szépen, Black – játszottam a sértődöttet. Beképzelten magasra emeltem az állam, és elsiettem mellette.
- Na, Vivi… ne izélj már!
- Egyszerű lelkivilág, mi? Majd meglátjuk…
- Ugyan már, csak vicceltem! – nevetett.
Durcásan mentem előre, le az ösvényen, ami a kúriához vezetett, Sirius szégyenkezést színlelve jött utánam.
- Vivi, ne csináld ezt! Úgy utálom, ha morci vagy!
Harciasan szembefordultam vele.
- Akkor meg mit célozgatsz az IQ-mra?! Túl okos vagyok netán hozzád?
Sirius kutyaugatásszerűen felröhögött. Elvigyorodtam. Hát nem sínylette meg nagyon a szüleivel való találkozást.
Visszakomolyodva aztán odasétált hozzám, és magához húzott.
- Túl szép vagy, és túl jól jártam veled – közölte.
- Akkor szoktasd magad a gondolathoz, hogy egy tökéletes lány a barátnőd, mert tőlem többé nem szabadulsz.
- Nagyon remélem! – felelte.
Csókot váltottunk, mintegy lezárva a Karácsony estét, és hazahoppanáltunk a béke szigetére.

Az ünnepek, illetve az egész szünet alatt egyetlen egyszer sem jelentkeztek a betegségem tünetei. Néha szédültem egy kicsit, de olyankor a rutinosok nyugalmával magamhoz vettem egy nagy tál müzlit, nyakon öntöttem tejjel, és leheveredtem a kanapéra, vagy kiültem a kertbe és a fiúkat bámultam, akik Szenteste után szinte minden áldott nap edzést tartottak odakint.
Ugyebár alig fagyott. Mínuszok sem röpködtek, csak éjjel.
Titkon abban reménykedtem, hogy végre pontot tehetünk az amatiszt nevű betegségre. Talán tévedtek a gyógyítók. Az otthoni orvosok úgysem mutattak ki semmit rajtam.
A szünet vége gyorsan eltelt, és mire észbe kaptam, már véget is ért a hét.
Anya betartotta az ígéretét, s mivel a szünet alatt nem ájultam el, és nem is hánytam vért, januárban Siriusszal együtt szálltam fel az expressre.

Első nap persze többen faggatóztak, merre jártam, hisz’ Dumbledore tapintatosan nem szólt senkinek semmit rólam. Stacie – aki Lily elmondása szerint szabályos pánikrohamokat kapott bájitaltanon nélkülem – először a nyakamba borult a folyosó kellős közepén, aztán lehordott a sárga földig, hogy képes voltam egy szó nélkül egyedül hagyni méregkeveréstanon.
Madam Pomfrey még az érkezésem napján teljes körű kivizsgálás alá vetett. Az eredményen nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban.
- Gyógyulsz, gyermek! – sikkantotta. – Szedsz valamit?
- Leszoktam a drogokról, nem egészségesek – biztosítottam döbbenten.
Ugye hogy a mugli orvosok a nyerők?! Csupán csak el kellett hinnem, hogy nincs is semmi bajom, és lám! Nincs is semmi bajom.
Fura. Mégis mitől kezdtem volna jobban lenni?