Amikor tizenegy évesen, augusztus harmadik hetében egy szürke bagoly a rántottámba ejtette a levelem, amit a Roxfortból kaptam, meg se lepődtem. Aznap nem ez volt a legkülönösebb esemény.
Olyan szomszédok között, akiknek a macskáik előszeretettel változnak hörcsöggé a legváratlanabb pillanatokban, vagy akik napfelkeltekor úgy hallgattatják el a kakasukat, hogy átkot küldenek rá, netán a virágoskertjük teliholdkor életre kel és reggelre beborítja az egész utcát zöld indákkal, egy bagoly levéllel a csőrében már nem téma.
A legszebb az egészben, hogy a családom mugli származású. De kvibli szomszédaim tettek róla, hogy még csak véletlenül se legyen normális gyerekkorom.
A jobb oldali, macskamán néni például egy rosszul alkalmazott varázslattal elérte, hogy az amúgy békés állatai ön- és közveszélyesek legyenek.
Erre a szemben lakó idős férfi kitalálta, hogy ő márpedig levadássza az összes vadállatot, hisz’ azok az átok dögök annak idején mindig kiásták a virágait. Csakhogy. A bal oldali szomszéd öregúr főállásban pszichopata. Kvibli. Egyik békés, hasmenéses délutánján gondolt egyet és megbűvölte a szemben lakó veteményesét. És kitört a háború, ami egy délután le is zajlott. A húgommal az erkélyről néztük végig.
Úgy kezdődött, hogy három habzó szájú, kidülledt szemű macsek elindult betrágyázni a szembeszomszéd veteményesét. Nyugisan végigtrappoltak a puha földön. A vezércirmos végigszaglászta a gyomot, majd behorpasztott. Ekkor két amazon lelkű tulipán emelkedett ki a semmiből és rávetették magukat a cinyóra. Mintha csak erre várt volna, a szembeszomszéd gonosz vigyorral az arcán, légpuskával a kezében feltűnt a tetőn. Kilőtte a két másik macskát és diadalmasan felüvöltött; szinte örömtáncot lejtett házának tetején. Aztán megcsúszott és leesett. Megsirattuk, eltemettük. Onnantól kezdve szellemeket láttunk. Hol a macskákét, hol az öregét.
Mindegy, szóval ültem tizenegy évesen a konyhában, anya és apa Jemet oktatta, a nyitott ablakon romantikus madárfütty és halálhörgés áramlott be, aztán beröppent egy bagoly, a tojásomba ejtette a borítékot és kecsesen távozott.
- Mi az, mi az? – tudakolta kilenc éves hugicám.
- Levél. – feleltem.
- Nem mondod! – hüledezett megjátszva. – Azt hittem, sündisznó. Mit ír?
Elolvastam. Felröhögtem. Továbbadtam anyámnak a tojásos lapot. Lesápadt. Apa is végigfutotta, hümmögött egy sort, majd Jem kikapta a kezéből a levelet.
- Nem is mondtad, hogy sulit készülsz váltani. – jegyezte meg. – Anyu, kérsz egy pohár vizet? Mintha kicsit remegnél…
- A lányom boszorkány? – kérdezte nagyon halkan.
- Úgy tűnik. – vélte apa.
Összenéztünk a húgommal és tudomásul vettük, hogy szüleink meghibbantak. Fogtuk magunkat és – mivel anya látszólag sokkot kapott – felültünk a tetőre.
Estefelé utánunk mászott apa, de tériszonyos anyám leparancsolt mindannyiunkat, mondván: beszélni akar velünk.
- Először is, gratulálok szívem! – mondta émelyítő hangon. – Felvételt nyertél Roxfortba! Hivatalosan is boszorkánynak lettél nyilvánítva!
- Hurrá. – reagáltam.
- Örülhetnél! Neked már nem kell azon filóznod, mi akarsz lenni felnőttként! – Jem nagyon élvezte a helyzetet.
Anya elmesélte, hogy valószínűleg nagyitól örököltem ezt a hajlamot, Jem benyögte, hogy ez amolyan W kromoszóma, apa leszólta, anya tudomásomra hozta, hogy szeptember elsején felültetnek egy vonatra és irány Skócia.
Még arra se volt időm, hogy egy rendes idegösszeomlást kapjak. Mire föleszméltem, már a pályaudvaron toltam a kocsimat szeptember elsején. Anya szerezte be a cuccaimat, háziállatként a szomszéd néni utolsó macskáját kaptam.
Az állat, nevén nevezve Oidipus, egyszerre mutatta ki az epilepsziát és a skizofrénia jeleit. Mindegy, lett állatom, más mint a többinek, ez a lényeg.
Anya vett könyveket is. Az egyik harapott, a másik kicsit üres volt, a többi szimplán unalmas.
Szóval elcammogtunk a kilencedik vágányhoz. Érzékeny búcsú.
Akkor kezdtem el pánikolni, amikor szülém egyenesen a falnak vezetett. Na igen, életveszélyes tankönyvek ide, őrölt szomszédok oda, ha az ember a saját anyjában se bízhat… Láss csodát, átmentem a falon! Legott helyre is állt a lelki békém. Hisz’ a fal másik oldalán is csak egy vonat dekkolt. Meg tömeg. Olyan tömeg, hogy mozdulni se lehetett. Na, ha már idáig eljutottam, itt nem állok le! Úgy vonultam át a vonatig, mint Napóleon Franciaországon. Feldobtam a bőröndömet és még utoljára eljátszottam a gondolattal, mi lenne, he inkább nem…
Felszálltam és a vonat elindult.

Elkezdtem üres kocsi után nézni. Persze dugig volt mind. Ilyenkor mi van? Ismerkedni kell, nincs mese. Végül is a sors megoldotta a helyzetet. A kocsi ajtaja, amelyik előtt ácsorogtam, kinyílt.
- Bejössz? – kérdezte egy vörös hajú, mosolygós lány.
- Aha.
Bevonszoltam a bőröndömet és leültem.
- Lily Evans vagyok! – mutatkozott be barátságos mosollyal a lány.
- Vivian Rice. Londonból vagy?
- Igen. De te nem…
- Nem. Tősgyökeres ír vagyok.
Kifogytunk a témából. Lily gondolt egyet, az ölébe húzta az egyik kisebb bőröndjét és óvatosan kirángatott belőle egy nyúzott nyulat.
- Aranyos. – dicsértem.
- Köszi! A húgom kicsit megtépázta szegényt, de én akkor is imádom! – szeretetteljesen magához szorította. – Neked van testvéred?
- Van. Egy húgom. Jem.
- Szereted?
- Pláne amikor alszik.
Kirobbant az ajtó – amúgy szó szerint – és belesett rajta egy szőkeség.
- Helló! Nem láttatok véletlenül egy borzasztóan helyes, szemüveges, fekete hajú srácot?
- Nem. – felelte Lily.
- Biztos? – kérdezte a szőke csalódottan.
- Biztos.
- Kár. Na mindegy. Egyszer úgyis megtalálom. – cinkos kacsintás. – Egyébként Amy Connor vagyok.
És akkor most ugorjunk négy évet, hogy a jelenbe érkezzünk. Szóval ötödévesek lettünk. Még mindig egymást boldogítottuk mi hárman.
Lily leszokott – erős unszolásra – a tépett nyuláról, Amy a James Potter és Sirius Black rajongótábor vezetője lett, nekem meg… hát… megnőtt a hajam? Magasabb lettem? Már nem parázok attól, hogy vécézés közben rámijeszt egy szellem éjjel, a kastélyban? Hoppá, attól még igenis félek! Az a dinka Hisztis Mirtle mindig engem pécéz ki, hogy elsírja a bánatát. Ez úgy zajlik le, hogy ülök a wc-n, szemben velem Mirtle és amíg pisilek, ápolgatom a lelkét.
Mindegy, csak arra utaltam, hogy nem változtam semmit. Tehát ültünk a kupéban. Most csak ketten, mivel Amy elment megkeresni Potteréket, mondván már két hónapja nem látta őket.
- Fogalmam sincs, mit eszik Potteren! – sóhajtott Lily.
- Jaja.
- Nem un folyton utána rohangálni? – mérgelődött tovább.
- Nem.
- De miért nem?
- Lily, miért zavar ez téged? Hadd menjen, végtére is rajong azért a balekért!
Visszamélyedtem a könyvembe. Még egy bekezdésen sem tudtam átrágni magam. Lily nem hagyta.
- Hol van már?
- Lily!
- Jól van, befogtam.
Tovább szenvedtem a könyvvel. Megint nem jutottam tovább. Ugyanis betámolygott a kupéba Amy, falfehér, átszellemült arccal, csillogó szemmel és leroskadt Lily ülésre felpolcolt lábaihoz.
- Úristen!
- Mi történt? – egyszerre ültünk át köré.
- Járni akar velem! – suttogta rekedten.
- Ki?
- Ő!
- Jézusom! – Lily szeme elkerekedett. – Potter?
- Ahha…
- Izgalmas évünk lesz. – állapítottam meg nem túl boldogan.