Lassan teltek a napok, miután Madam Pomfrey kiengedett a gyengélkedőről. Az örökös lehangoltság, a világ szürkesége valahogy lelassított mindent. Pedig már azt sem tudtam, miért van ez.
Trini halála fájt, de igyekeztem túltenni magam rajta. Erős lány volt, tudta, mekkora űrt hagy maga után, de a betegsége ellen ő sem tehetett semmit.
Mégis, akármilyen kegyetlen vagyok, de Aida jobban megviselt.
Ám azzal, hogy túlestünk a temetésen, és Jem is megírta, hogy jobban van, és a következő héten dzsal vissza a suliba, már nem volt kiért aggódnom.
(Aida szüleiről nem fogok említést tenni ezután. Számukra az élet értelmetlenné vált, évekig jártak pszichiáterhez, hogy aztán egy szép napon eldöntsék, alapítványt hoznak létre a rákos gyerekekért.)

De valaki más még pocsékabbá tette a napjaimat.
Ő.
Vagyis a hiánya. Mert szerettem. Mindannak ellenére, hogy csókolózott Lilyvel. Nem akarok nyálas érzelemnyilvánításokba kezdeni, aki volt már szerelmes, az tudja: ha egyszer beléd csap az érzés, attól egykönnyen nem szabadulsz.
Képtelen vagy úgy élni az életed, mint őelőtte, nem bírsz másra gondolni, csak őrá, és úgy érzed, vele lettél teljes. És boldog.
Aztán meglátod, amint egy másik lányt csókol, teljesen mindegy, kit, és összeomlik a világ, amit olyan nagy élvezettel építettél fel magadban.
Mégsem tudod feledni Őt.
Megbocsátani talán még nehezebb.
Hát erről szól a történet. Az enyém.

Meglepő hatással volt rám a suli nyüzsgése. Kezdtem felfogni, mi megy körülöttem, egy átváltoztatástan után pedig arra eszméltem, hogy vigyorgok Stacien, aki lelkesen magyaráz imádott kis szerelméről. (Még mindig Ben Cartis, akinek ANNYI szörnyen vicces emléke, és kedves ismerőse van a suliban.)
A lányok életcéljukká tűzték ki, hogy életben tartanak.
Cat kísért el az órákra, folyamatosan beszélve hozzám. Mert az aktuális pletykák megismerése a legfontosabb ahhoz, hogy hamar visszazökkenjek a régi kerékvágásba.
Meda ügyelt arra, hogy egyek, Amy meg csak úgy jött velem mindenhova. Kedves volt tőle, főleg ha az akkori viselkedését tekintjük, amikor Tonksszal „futott”.
Rövidesen kezdtem beleszokni a környezetbe, állítólagos depresszióm vagy tényleg enyhült, vagy voltam olyan ügyes, és nem figyeltem rá.

A Hugrabuggal volt gyógynövénytanunk, kedd délelőtt. Az óra lényege a pepecs munka, közben meg azt csinálsz, amit akarsz, feltéve, ha ezzel senki testi épségét nem veszélyezteted.
Hármas csoportokat kellett alkotnunk. Ez azért ciki, mert mi mindig Lilyvel ültünk össze, mondván: ő tud ültetni, Cat meg frappánsan ki tudja magyarázni az én bakijaimat a tanárnál. Verhetetlen triumvirátus.
Csak hát azóta lezajlott a háború, és feloszlottunk. Mindegy, lényeg a lényeg, Kittyvel ketten fogtunk hozzá a leginkább csalánra emlékeztető, altató hatású növény…
- Jaj, a francba, mit is kell ezzel csinálni?!
Ám választ nem kaptam, hisz’ a bagázs fele akkor már mélyen durmolt. A tanárral együtt.
- Na. Kikérdezed tőlem a mágiatörit? – vigyorgott rám megnyerően Cat.
- Add – nyúltam a könyvért.
Ahogy átvettem tőle a papírfecnikkel kibélelt kötetet, megakadt a tekintetem Rajta.
Ott ült Remus és Potter között, utóbbi egy ügyes mozdulattal görénnyé bűvölte a „csalánját”, hogy az még véletlenül se lehessen rájuk hatással.
Ő lezserül nekidőlt az üvegház falának, és bambán meredt maga elé. Majd hirtelen felnézett rám, és a két másik fiú is követte a pillantását.
Gyorsan belelapoztam a könyvbe, és feltettem egy kérdést a türelmetlenkedő Catnek. Aztán még egyet. Majd a következőt.
Barátnőm úgy darálta az évszámokat, mint egy gép, és bennem egyre növekedett a gyanú, miszerint következő órán olyan Trollt fogok kapni, amit nem egykönnyen fogok kijavítani. Ha egyáltalán.
- Sziasztok.
Ereimben megfagyott a vér Potter hangjára. Ő nem zavartatta magát; kis csapatával leült hozzánk. Remus kivette a kezemből Cat könyvét, és ő folytatta a kérdezgetést, amit barátnőm duzzogva, de elfogadott.
- Hogy vagy, Viv? – érdeklődött Potter óvatosan.
- Valahol a kóma és a halál közt lebegek – feleltem tettetett vidáman. Próbálkozásom elég gyatrára sikeredett, de marhára hidegen is hagyott. Az azonban nem, hogy Ő ott ül a közelemben, és unottan varázsolja hol madárrá, hol hernyóvá, hol valami mássá a „csalánunkat”. Nem nézett rám.
- Sajnálom, ami az unokatestvéreddel történt.
- Nem is ismerted.
Potter meglepődhetett azon, amit mondtam, bár inkább azon, ahogy mondtam, és nem próbálkozott tovább. Pár percig ő is barátja bűvészmutatványait bámulta, majd kiszúrta Lilyt két alvó emberkupaccal arrébb, és inkább hozzá csatlakozott.
Ezek szerint megbocsátott neki, futott át az agyamon. Irigylem, amiért olyan könnyen túltette magát a történteken.
Kettesben maradtam Vele.
Már nem a „csalánt” piszkálta, csak ült és ide-oda nézegetett.
A csöndet Remus és Cat kérdezz-felelekje törte csak meg. Párbeszédük leginkább valami szolidabb házastársi perlekedésre emlékeztetett: apjuk zsörtölődik, anyjuk meg minden mondatára köpi a megfelelő választ.
Végre felnézett rám. Hangja furán rekedt volt, amikor halkan megkérdezte:
- Tényleg jól vagy?
- Sosem állítottam.
„Hiányzol”, árulta el a szemem.
„Nem értelek”, így az övé.
Öt percig megint csak Remus és Cat szócsatáját lehetett hallani. Ők meg mintha vetélkedtek volna: Remus ravaszabbnál szivatósabb kérdéseket tett fel, Kitty pedig szikrázó szemmel, minden dühét beleadva válaszolgatott neki, mintegy megmutatva, hogy bizisten ő a világ legokosabbja töriből.
Az elalvás ellen küzdő kétszer négy ember közül egy sem ellenkezett, így akár igaza is lehetett.
Hirtelen vett egy mély levegőt. Mármint Ő. De aztán rám nézett és mégsem mondott semmit.
- Ha szükséged lesz rám, szólsz majd, ugye? – bökte ki hirtelen, mintha önmagában sokáig vívódott volna, hogy egyáltalán megszólaljon.
„És mégis mit mondhatnék? Hogy hiányzol, hogy szeretlek, pedig átvertél és megaláztál? Hogy megadnék bármit, csak hogy kitöröljem a fejemből, ahogy Lilyt öleled? Hogy legszívesebben elvágnám a torkod, amiért ilyen ömlengő, romantikázó kiskamasszá változtattál? Nem, nincs rád szükségem. Van élet utánad is, még ha sivárabb is, mint egy zárdában. De van.”
Bólintottam.
Kicsengettek.
Potter visszaballagott hozzánk, felém nyújtotta a kezét, felhúzott a földről, majd biccentett és Remusszal kibővülve elmentek.
Ő, úgy tűnt, mondani akart valamit még, de Cat puffogva belém karolt, és elvonszolt. A mágiatöri teremig szidta egyfolytában azt a „tudálékos, öntelt… stb.” hímet.