-         Elegünk van belőled! – kiabált velem Veni. És sajnos Kler és Mel is az ő véleményét osztották.

-         Mit tetem? – hatalmas szemekkel néztem rájuk.

-         Soha nem hallgatsz meg minket! – el kell ismernem remek színésznő az én egyetlen Veni barátnőm. Csak úgy mellesleg ők nem beszélnek velem soha!

-         Mindig a tanulás, a csapat és mi ?! – gratulálok Kler te, sem maradsz le Venitől.

-         Ráadásul James Potter miattad, nem vesz minket észre! – Melnek sosem volt erősége a hazudás.

-         Vagy úgy! Azt hittem már párszor mondtam, hogy tőlem nyugodtan rá mászhattok. – lenézően mosolyogtam.

-         Nagyon vicces! – csattant fel Veni.

A lányok még a fejemhez vágtak jó néhány gorombaságot, aztán lefeküdtek és a függönyüket is behúzták, de előtte azért még Kler oda köpte:

- Nagyon leköteleznél, ha nem tanulnál egész éjszaka. – mondta epésen. – Valaki aludni is szeretne.

- Így van! – helyeselt Veni.

- Szerintem is, mert ha nem alszok eleget, akkor karikás… Szóval hagy minket! – szegény Mel.

Én fogtam a tankönyveimet és leballagtam a klubhelységbe. Nem mintha nem bírtam, vagy nem akartam volna vitatkozni, csak épp nem láttam értelmét neki. A helység szinte teljesen üres volt. Leültem az egyik üres asztalhoz.

-         Boldog szűlíínaapoot! Boldog szűlííínaapoot! Boldog szülíínapot, Evans! Boldog szülinapot! – természetesen az előadásra mindenki felfigyelt.

-         Köszönöm Black. Már csak ez hiányzott a napomból. – morogtam.

-         Boldog születésnapot! – bólintott Lupin.

-         Dettó! – ásított Pettigrew. Kezd nagyon elszenttelenedni.

-         Köszi, Remus. És neked is Peter.

-         Mennyünk már aludni. – nyafogott Peter.

-         Rendben. – bólintott Lupin is. Black csak megrántotta a vállát.

-         Figyu Holdsáp véletlenül nincs kész a mágiatöri leckéd? – vágta hátba Black.

-         Véletlenül?

-         Na?

-         Fent van. Belenézhetsz.

-         Tudtam, hogy… - szegény Remus. Nem lennék a helyében.

Felbaktattak a lépcsőn és becsapták maguk után az ajtót. Csodálom, hogy senki sem ébredt fel. Elkezdtem írni a bűbájtan leckémet. A pergamenen megjelentek könnyeim nyomai. Ilyen nincs! Miért borultam ki ennyire? Hisz csak azok a buta libák zagyváltak össze-vissza. Akik még pár éve a barátaim voltak. Helyettük a Tekergők köszöntöttek fel. Valaki a vállamra tette a kezét. Felnéztem, igaz túl sok mindent nem láttam.

-         Jézus! Mi történt? – ijedt meg, bár az ő hangjában ilyet még nem hallottam.

-         Semmi. – mondtam gyorsan és becsuktam a könyvem. Szemeiben most nem a huncut csillogást láttam, hanem az aggodalmat.

-         Mi történt? – ismételte meg a kérdést. Nem válaszoltam. Miért is válaszoltam volna, pont Potternek?

-         Mi közöd hozzá? – förmedtem rá.

Kirohantam a helységből. Bőgve rohantam tovább a folyosókon, azt sem tudom merre mentem. Egy sötét folyosóra tévedtem, ami zsákutca volt a végén egy ablakkal. Kint sötét volt, semmit sem láttam. Na jó, miután a szemem megszokta a fényviszonyokat mindent, jól láttam. Leroskadtam a faltövébe.

-         Tehát mi történt?

James neki dőlt a falnak, úgy nézet. Szemei csillogtak a sötétben. Hogy találhatott meg, ilyen gyorsan?

-         Összevesztem a lányokkal. – sóhajtottam.

-         Pont ma? Van képük! És min?

Hogy lehet valaki ennyire objektív?

-         Ááá… tudod csak csajos hülyeség. – legyintettem. – Amúgy is mi közöd hozzá? – durcáskodtam.

-         Azt én nem tudom. – miért beszél mindig ilyen nyugodtan?

Újra kinéztem az ablakon. És… Potter nyakába borultam. Jesszus, micsoda egy liba vagyok! Hogy borulhatok egy fiú nyakába?! Ráadásul Potterébe. Ez még nem lenne elég, még bőgtem is! Potter átkarolt és ringatni kezdet. Nem izgatta, hogy összemaszatolom a pulcsiját. Mire megnyugodtam a fal tövében, ültem James Potter karjaiban. Hogy-hogy kerültem oda, nem tudom.
Nagy nehezen feltápászkodtam. Természetesen Potterrel találtam szembe magam. Megfogta a derekam és megcsókolt. Istenem csak akkor áldottam azokat az erős karokat, mert azt hittem összeesem.

-         Potter nem hinném, hogy… - újra megcsókolt. – ez okos dolog.

-         Kérlek csak egy esélyt adj. – suttogta. Bele néztem a szemébe és… és, hát megcsókoltam.