Először meg se tudtam szólalni. Kellett nekem ajándék, nem igaz? Néztem rá, és nem tudtam, mit kellene tennem. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna azt mondogatva folyton folyvást, hogy igen, igen, igen. De... ez nem vallana rám. Nekem gondolatban is el kell fogadnom. Mögé lestem a tóra. Újra elképzeltem az emelvényt, a rózsás boltívet, a kissé szitáló hóesést, majd újra elképzeltem ott magam. Igen, olyan gyönyörű lenne. Mi az előnye a dolognak? Szeretem, szeret. Együtt éljük le az életünket, és ez biztos. Ez előnyt ad. Hátránya? Ez egy óriási felelősség. Felelősség, döntés... fel kell nőni a feladathoz. De ez nem elég ellenérv a másikkal szemben...
- Lily... - nézett rám. Rá mosolyogtam.
- Nem is tudom, mit mondjak – mondtam halkan, meghatódottan.
- Mondj igent – válaszolt. Erre elkezdtem könnyezni. Csak kijön rajtam. Jaj!
- Oké... - szipogtam – Igen. Hozzád megyek! - Felhúzta az ujjamra a gyűrűt, majd átölelt. Én meg hozzábújtam, könnyezve. - Olyan buta vagyok...
- Miért?
- Mert sírok. Most nem kellene sírnom – szipogtam. - Eláztatlak...
- Ezek az öröm könnyei – válaszolt, majd megsimogatta a hátam.

Ezek után visszamentünk. Visszaültünk a többiekhez. Lana és Remus összemosolyogtak, majd az előbbi rám nézett.
- Lily, még nem is mondtad, Jamestől mit kaptál. - Az említett személy rám mosolygott.
- Hát, ezt – mutattam fel a gyűrű ujjam.
- Jézusom! Jézusom! Jézusom! - sikított fel. - Gratulálok, jaj!
- Lana, nyugi, nyugi, nyugi! - mondtam neki. Remus és James összevigyorogtak.
- És, mikor?
- Valami olyasmit ígértek nekem – szóltam. - Hogy enyhe hóesés, meg január, meg jég a tavon...
- Kiderül, hogy még is tetszett? - kérdezte James mire teljesen elvörösödtem. Hát észrevette?
- Mit szóltok a január 24-hez? - kérdezte Mrs Potter a naptárat böngészve. - Szombat. Előtte kicsit hiányoztok. Nagy ügy...
- Érdekes ezt pont tőled hallani, anya.
- Már felnőtt vagy, felelősségteljes felnőtt. - Erre James megforgatta a szemeit, majd rám nézett. Én meg rámosolyogtam, és megrántottam a vállam. Nekem mindegy, hogy felelősségteljes-e vagy nem. James legyen...
- Na, január 24.?
- Remek – mondtuk. - De akkor...
- Igen, igen. Ma rohanunk. Szervezünk! Először is, még a szünetből hátralévő 3 hét alatt varratunk neked ruhát, Jamesek is, és megszervezzük az egészet. A jeget meg kell erősíteni, meg minden! Jaj, de boldog vagyok!
- Anya nyugi!
- Jól van no! Gyere Lily! Mi most elmegyünk. Lana, te se maradj! A barátnő a legfontosabb ilyenkor! - Így történt, hogy Mrs Potter elrángatott minket, karácsony napján, és másnapján, és még másnap. Jártuk a kirakatokat, kerestük a fazont, ami jól állna nekem esküvőre. Vagyis ők keresték, én meg az álmaimat kerestem. Semmibe nem egyezek bele, ami nem szerelem első látásra. Mármint ruhában. Volt ott minden, rövid...
- Na ne, ebbe megfogok fagyni! - Hosszú...
- Ne már, azért mégiscsak jégen kell végig mennem. Még elbukok benne. - Közepesen hosszú...
- Hát ez nem lenne jó derékban, túl szűk, nem vagyok én darázs! - Bővebb derekú.
- Azért ilyen kövér nem vagyok... - Csak azt tudnám, hogy bírtak ki. Na, akkor jött az ideális derék, ideális hosszal...
- Ez azért mély dekoltázsú nem? - kérdeztem. Oké, akkor egy másikat.
- Azért apáca sem vagyok... - Lana már gyilkos tekintettel nézett rám, mikor Mrs Potter visszatért egy halvány zöld ruhával a kezében.
- Tökéletes... de ez a szín?!
- Lily!
- Nyugalom, Lana – szólt Mrs Potter. - Azt hiszem Lily a tökéletest keresi. Megértem. Te is megfogod, ha férjhez mész. Ez már csak így megy. Azonnal keresek egy fehéret.
- Köszönöm – mondtam, majd vártunk. Megérkezett a ruha, és felpróbáltam. Igen, ezt kerestem! Elég hosszú volt, de nem volt túl hosszú. A dekoltázs mély volt, de nem olyan mély... És a derék, mintha rám öntötték volna. Amúgy hófehér volt, abroncs nélküli selyem ruha, itt ott csipkével, és csillogó mütyűrökkel, de csak úgy szolidan.

Miután a ruha megvolt, kaptam hozzá fátylat, bár nem kértem. Tök jó! Mintha holnap mennék férjhez, nem fél hónap múlva... Jézusom! Most tudatosult bennem a dolog. Megálltam. Majd mélyen vettem a levegőt. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni.
- Lily... - jött hozzám Lana. - Mi baj?
- Nem tudom, nekem ez... - Mrs Potter megállt, majd rám mosolygott. A mindentudó bölcsek mosolyával.
- Menj előre Lana. Vidd el a ruhát, James tudja hova lehet szépen eltenni. - Lana bólintott, majd otthagyott minket. James édesanyja pedig átkarolta a vállam. - Vegyél mély levegőt, majd nyugodj meg. Aztán menj be a szobádba. Veszel egy fürdőt, és minden rendben lesz. - Azt se tudja mi bajom! Bekísért. Leültem az ágyamra. De hasam még mindig görcsölt, valami még nincs rendben, mi bajom van? Boldognak kellene lennem, akkor miért nem érzem... Jaj... Egyszer csak bejött James édesanyja, és mosolyogva bekísért a fürdőbe.
- Beülsz, nem törődsz semmivel. Élvezed a virágok illatát, és lazítasz, rendben? - Bólintottam. Elment. Beültem. Csodálatos volt. A Jázmin, a levendula és a rózsa illata teljesen ellazított. A fürdő alatt teljesen elmúlt a hasgörcs, de csak azért, hogy a fürdő után visszatérjen. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta...
- Anya! - Nem örültem még ennyire senkinek. Rám mosolygott, és becsukta az ajtót. Nem szólt csak átölelt, én meg elkezdtem sírni.
- Jaj, kicsim...
- Mi bajom van?
- Semmi, az ami a legtöbb fiatal hölgynek, amikor közel az esküvője napja. Pánikba estél.
- De miért?
- Mert. Nem kell a miértekre keresni a választ. Valószínűleg az miatt, amit most a lelkedben lejátszódik. Férjhez mész. Komolyabb leszel. Elveszik a szabadságod, ami nem igaz, de egy ideig így éled meg. Ezek mellett, majd csodálatos dolog lesz feleségnek lenni, de még félsz, hogy nem felesz meg a feladatnak.
- Jaj, anya!
- Mrs Potter megkért, hogy maradjak pár napot, hogy segítsek kiheverni. Pár nap és elmúlik, hidd el. A legjobb kúra, ha elmondod az ifjú vőlegénynek mit érzel...
- Nem... Rosszul esne neki!
- Vagy segítene átlépni – válaszolt. - Bízz bennem Lily. Én csak tudom! Én is pánikba estem, és apád, mint egy angyal, olyan volt, és segített.
- Beszéljek Jamesszel?
- Mindenféleképpen – Bólintottam. Anya adott egy puszit az arcomra. Már jobban éreztem magam. - Nem kell félni – mondta. - Életed legboldogabb napja lesz.
- Tudom, csak...
- Igen, tudom. Nem az a fajta ember vagy, aki nyugodt tud maradni. - Elmosolyodtam. - Megyek megismerkedem a szobámmal.
- Rendben. - Elment. Én felültem az ágyra, felhúztam a lábam, átkaroltam, és néztem a semmibe, amíg James be nem jött.

- Szia! - köszönt. Felnéztem rá, majd megpróbáltam elmosolyodni. Leült mellém. - Mi bánt? - Átöleltem, és hozzá bújtam.
- Félek – válaszoltam.
- Mitől?
- Hogy, majd nem tudok megmozdulni, hogy nem fogok tudni egy szót se kinyögni, majd 24-én. - Átkarolt, majd megpuszilta az arcom. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hátam, és ringatott.
- Elhiszed... - szólt aztán, és elengedett. -, ha azt mondom, én is félek?
- Te? - kérdeztem. Rám mosolygott.
- Igen. Aznap végleg fel kell nőnöm, és ettől félek. Vajon az is én leszek?
- Igen – válaszoltam. Majd megcsókoltam. Hirtelen elmúlt a félelemem, most, hogy törődhettem az ő félelmeivel.
- De vajon, úgy is jó leszek-e neked?
- Nem számít mi leszel, vagy hogy viselkedsz, itt bent – a szívére tettem a kezem – Mindig az én Jamesem maradsz!
- Mond csak, mitől is félsz te? - kérdezte meghatódva.
- Már semmitől... - válaszoltam, majd hozzábújtam. Anyának mennyi, de mennyi eszem van...