Az Odúban már kora reggel nagy volt a felfordulás, mikor is Molly Weasley kétségbeesetten rohangászott körbe a házban, mivel négy ágyat üresen talált: Ronét, Hermionéét, Ginnyét és Harryét. Mikor rájött, hogy a fiatalok nem bújócskáznak, hanem megint elmentek valahova, azonnal felkeltette férjét, és riadóztatott pár rendtagot. Tíz perc múlva Remus Lupin, Tonks és Mordon lépett be a kis konyhába, mint azoknak az embereknek egy része, akik élve megúszták a háborút.

  - Mi történt, Molly? – kérdezte Remus aggódva.

  - Azok a mihasznák már megint elcsatangoltak! – háborgott az asszony, miközben elfoglalta magát a teafőzéssel és kolbászsütéssel. – Ha legalább egy üzenetet hagynának, de nem! Csak hipp-hopp lelépnek, én meg aggódhatok értük!

  - Ugyan, Molly, tudod, hogy feleslegesen izgatod magad – sietett megnyugtatni Tonks az asszonyt, ezzel egyöntetűleg segíteni is megpróbált, aminek következtében leverte a kolbászos serpenyőt a tűzhelyről, ami pontosan Mr Weasley csupasz lábfején landolt.

  A férfi felkiáltott fájdalmában, és, habár az étel még nem melegedett át annyira, hogy megégesse a lábát, a kemény serpenyő épp elég volt ahhoz, hogy pár perces lábbénulást okozzon neki.

  - Jézusom, Arthur, ne haragudj! – mondta bűnbánóan a fiatal boszorkány, majd újra Mrs Weasleyhez fordult. – Szóval, Molly, nem kell aggódnod miattuk. Nem hiszem, hogy bajba keverednének. És egyébként is, hova mehetnének?

  - Én azt hiszem, tudom – szólt Remus. – Harry már rég meg szerette volna nézni a szülei házát, és úgy gondolom, hogy ebből a többiek se szívesen maradtak volna ki.

  - Eh, Godric’s Hollowba? – recsegte Mordon gyanakvón. – Mert a megmaradt halálfalók nem ott keresnék őket először, mi?

  Mrs Weasley ijedten sikkantott egyet.

  - Remus, kérlek, menj utánuk – fordult a férfihoz. - Ha halálfalók vannak a faluban…

  - Erre semmi szükség, Molly – szakította félbe az asszonyt Tonks, és az asztalon fekvő órára mutatott, amin látni lehetett, hogy Ron, Ginny, Harry és Hermione (Mrs Weasley ragaszkodott hozzá, hogy az utóbbi kettő is felkerüljön az órára, mivel immár családtagnak számítanak) már úton vannak.

  Az asszony ezek után egy percig sem habozott, kirohant a fiatalok elé. A konyhában maradt Remus, Tonks, Mordon és a kissé bicegő Mr Weasley még pár másodpercig hallották az asszony pörölését, de aztán jobbnak látták megbújni a nappaliban, és ott megvárni a kis csapatot.

  Éppen azt latolgatták vidáman, hogy ezért most milyen büntetést fog kiszabni rájuk az asszony, mikor az előbb említett megjelent az ajtóban. De nem éppen olyan arcot vágott, mint aki nagyon mérges lenne.

  - Öhm… ki tudnátok jönni egy pillanatra? – hápogta. A többiek arcából egyből kifutott a vér, és felpattantak. Mrs Weasley kifelé menet még megállította Remust egy pillanatra.

  - Figyelj, nem tudom, hogy… Fogalmam sincs…

  A férfi összeráncolta a szemöldökét, és az első gondolata rögtön az volt, hogy az asszony nem tudja, milyen sérülést szerezhettek a gyerekek. Igyekezve ment ki az udvarra, de amikor megpillantotta az ott álldogáló embereket, még jobban elsápadt, és meg kellett kapaszkodnia az első stabil dologban, ami a keze ügyébe került – Tonks vállában. Becsukta a szemét, hogy talán csak hallucinált, de mikor újra kinyitotta, még mindig ott álltak egykori – halott – barátai (akik már nem is tűntek annyira halottnak).

  - Szia, Remus! – kiáltotta James, és vidáman megölelte barátját.

~*~

Mikor a vörös hajú nő, aki kijött köszönteni Harryt és barátait, miután meglátott engem és Jamest, nem szólt egy szót sem, csak visszarohant a házba. Az első gondolatom az volt, hogy legalábbis egy atomfegyverrel felszerelkezve tér vissza, de „csalódnom” kellett. Ugyanis fél perccel ezután kilépett a házból egy kopasz férfi, „Rémszem” Mordon, egy – talán velem egy idős - rikító rózsaszín hajú boszorkány és… Remus.

  Annyira megörültem, mikor megláttam, hogy azt el sem tudom mondani. Végre valaki, akit mindig is szerettem, és még él… (Ez aztán a szép gondolat.) Nem hiszem, hogy neki ugyanezek a gondolatok jártak fejében. Amúgy is elég sápadtan lépett ki a házból, de mikor észrevett minket, úgy bámult ránk, mintha sóbálványátkot kapott volna. Ijedten, hitetlenül, döbbenten. És nem utolsó sorban nagyon-nagyon rémülten. (Ha az „ijedten” nem lett volna elég.)

  James rögtön odavágtatott hozzá, és megölelte, de ettől ő csak még inkább megriadt. Meg tudom érteni szegényt… A legjobb barátai, akik mellesleg tizenhét évig halottak voltak, egyszercsak megjelennek a kertben. Hát, én is halálra rémülnék.

  Látszott, hogy a többiek szívesen mondanának valamit, csak azt nem tudják, mit. Körbenéztem a kertben álldogálókon. Harry, Ron, Ginny és Hermione bizonytalanul fürkésztek hol minket, hol egymást, hol a többieket. Mrs Weasley és – gondolom – a férje, még mindig nem jutottak szóhoz, csak bámultak. Mordon már valamennyire felmérhette a helyzetet, mert gyanakvóan fürkészett minket. A rózsaszín hajú boszorkány is megilletődött volt, Remus pedig… hát, őt már leírtam. Az ő állapotára ennél találóbb kifejezésekre nem futja tőlem. De amikor James köszöntötte, azért annyit ki bírt nyögni, hogy „James…?”

  - Igen, pajti, én vagyok! – válaszolta vigyorogva férjecském. Csak ő nem vette észre a többiek ábrázatát, vagy egyáltalán nem is akarta?

  - Lily…? – Ez megint Remus volt. Egy picit mintha visszanyerte volna az arcszínét, de tényleg csak egy picit. Hogy bátorságot öntsek belé, én is odamentem hozzá, és megöleltem.

  - Szia – mondtam mosolyogva, majd a többiekre néztem. Ideje lenne elindítani a társalgást. – Öhm… Helló!

  Nem tudom mennyire volt ez jó ötlet, de ettől még rémültebbnek tűntek. Remek, Lily, elmehetnél kísérteni. Abban nagyon jó lennél.

  - Höm, na jó – szólalt meg Harry. Valószínűleg megpróbálta a kezébe venni a dolgokat, de ő sem tudhatta, hogy mit mondjon, mert ezek után elhallgatott.

  - Mi lenne, ha bemennénk a házba? – kérdezte végül Ginny.

  Mindenki bólintott, majd elindultunk. Mi Jamesszel mentünk leghátul, és utolsóként léptünk be a kis konyhába. Már mindenki leült egy székre, kivéve Mordont, aki továbbra is gyanakvó arccal függesztette ránk mindkét szemét. Most, hogy körbeültük a konyhaasztalt, mindenki minket nézett.

  - Na szóval – csapott a közepébe Harry. (Úgy tűnt, a négy gyereken kívül ma senki nem fog megszólalni.) – Mi történt?

  - Mondtuk, hogy nem tudjuk – sóhajtotta James. – Ma hajnalban ott tértünk magunkhoz a temetőben, és elmentünk a házhoz. Fogalmunk se volt, hogy mennyi idő telhetett el az utolsó emlékünk óta, és meg akartuk tudni, hogy mi történt. – Miközben beszélt, belenézett Remus  szemébe. Hát persze: Remus nagyon jó legilimentor. – Ott találkoztunk Harryékkel, onnan pedig idejöttünk… Láthattad, hogy nem hazudok, Remus – tette még hozzá, mire az biccentett egyet. Mordon ellenben még mindig nem hitt nekünk – ezt tisztán láttam az arcán.

  Ránéztem Harryre. Minket figyelt, és láttam a szemében, hogy annyira szeretné, ha igaz lenne, annyira szeretné, ha nem hazudnánk, ha ez a valóság lenne. Nekem pedig elképzelésem sem volt arról, hogyan adjam a tudtára, hogyan hitessem el vele, hogy ez igaz, nem hazudunk és tényleg a valóság – hát rámosolyogtam.

~*~

  A nap hátralevő részében a házban tartózkodók nem kérdőjelezték meg többet, hogy igaz-e, de még senki nem hitte el. Talán csak Harry. Bár ő sem tudta, mit higgyen. Mindenesetre bőszen figyelte „szüleit”, hátha valami gyanúsat követnek el, de nem kapta rajta őket.

  Este, mikor Lily és James felmentek a nekik kialakított szobába, Remus, Tonks, Mordon, Harry és barátai a konyhában ültek. A téma természetesen Lily és James felbukkanása volt.

  - Én még mindig azt mondom, hogy ezek csak halálfalók lehetnek – bizonygatta Mordon. – Százfűléfőzettel állunk szemben.

  - És szerinted hogyan szerezték meg Potterék hajszálát, vagy akármilyét is? – kérdezett rá Tonks. – Egyszerűbb lenne, ha Veritaserummal kikérdeznénk őket, és kész.

  - Azt ki lehet játszani – kötekedett továbbra is Mordon. – Máshogy kell bebizonyítanunk a csalást.

  - Vagy inkább, hogy ők azok – mondta Tonks. – Csak azért, mert téged hónapokig bezártak egy ládába és Százfűlével felvették az alakod, az még nem jelenti azt, hogy mindenkivel ezt történt. Akkor miért nem gyanúsítod mindjárt Harryt is? Hiszen lehet, hogy mégsem győzte le Voldemortot, hanem fordítva történt, és most így akarja megtudni a Rend titkait.

  - Tonks! – kiáltotta felháborodva Harry. – Ne tedd a bolhát a fülébe! Még a végén tényleg Veritaserumot itat velem!

  - Remus, te mit gondolsz? – avatkozott közbe Hermione.

  - Az biztos, hogy James nem hazudott délelőtt a konyhában – válaszolta a férfi. – De tényleg nem tudom. Ha ők is lennének azok, mi történt? Nem lehet, hogy csak ők jöttek vissza. Ez kész abszurdum.

  - Szerintem igazat mondanak – jelentette ki csendesen Harry, a férfi szemébe nézve.

  - Mi a bizonyíték? – kérdezte élesen Mordon.

  - Semmi – rázta a fejét Harry, de továbbra se vette le a szemét Remusról. – De nem hiszem, hogy egy halálfaló is úgy kiborult volna, ha megtudja, hogy Sirius meghalt, mint az apám. Az ilyet nem lehet tettetni, vagy eljátszani.

  - Biztos vagy benne? – kérdezte Remus a fiún tartva a szemét, de az nem válaszolt, csak megvonta a vállát.

~*~

Biztosak voltunk benne, hogy mindannyian épp most beszélik meg, hogy hisznek-e nekünk, és ez elég rosszul esett. Hiszen Remus legilimentálta Jamest, amiből világosan leszűrhette, hogy nem hazudunk!

  Ott ültem a fésülködőasztal előtt, és a tükörképemet bámultam. Ugyanaz az arc, ugyanazok a zöld szemek, mégis, 17 év is eltelt. Rettentően furcsa volt ugyanolyannak látni magam, mégis tudni, hogy a világ ilyen sokat változott.

James az ablak előtt állt, és kinézett rajta. Ő is nagyon elmerülhetett a gondolataiban.

  Rámnézett, habár csak egy pillanatig, de láttam a szemében azt a szomorúságot, ami engem is feszített. Felálltam, odamentem hozzá és átöleltem. Ő erősen szorított magához, mintha csak belém akarna kapaszkodni.

  Biztos rosszul érezte magát. Az utolsó este emléke, az egyetlen fiunk máris felnőtt lett és nem hisz a létezésünkben, az egyik legjobb barátja meghalt, a másik pedig szintén nem hisz nekünk. Nem túl biztató dolgok. És mindez egyszerre.

  Egy hang térített minket magunkhoz. Valaki kopogott.

  - Gyere be! – szóltam, és visszaültem az előbbi helyemre, James viszont ugyanúgy maradt.

  Harry lépett be a szobába, mire rögtön fel is pattantam a székről.

~*~

A konyhában lévők mind megegyeztek abban, hogy majd holnap reggel folytatják a társalgást. Harry félúton a Ronnal közös hálószobájukhoz menet megállt Lily és James ajtaja előtt. Nem tudta, igaz-e, ami történt, de reggel óta szomjazta a látványukat. Úgy, mint mikor elsőéves korában meglátta a szülei képét Edevis tükrében.

  Mikor belépett, Lily rögtön felpattant a székéről, és várakozón nézett rá. James is kíváncsian fürkészte a fiát, de nem tudta leplezni azt a gyászt, ami azóta kínozta, mióta tudomást szerzett Sirius haláláról.

  - Sziasztok – köszönt Harry kissé rekedten, és megállt az ajtóban.

  - Szervusz, Harry, ülj le – mutatott az ágyra Lily izgatottan. – Segíthetünk valamiben?

  - Megbeszéltétek végre, hogy élünk-e vagy sem? – nézett rá James is, és megpróbált a gúny álarca mögé bújni, habár legszívesebben rögtön megölelte volna a fiút.

  Megjegyzéséért Lily szúrós pillantást vetett rá, mire rögtön elszégyellte magát, és bocsánatkérően nézett mindkettőjükre, majd egy hatalmas sóhajtás után leült az ágyra.

  Harry tökéletesen megértette James viselkedését, ezért leült a férfi mellé az ágyra és együttérzően a szemébe nézett.

  - Tudom, mint érzel, valószínűleg ugyanazt, amit én éreztem Sirius halálakor – mondta Harry, és James rögtön közbe akart szólni, de ő folytatta is. – Habár én nem ismertem olyan sokáig, de abban a két évben, amit „vele töltöttem” bátyám és apám lett egy személyben. Nagyon sokat jelentett nekem az a kis idő, amíg velem volt, és mindenki azt mondja, hogy nem az én hibám volt, de ezt soha nem fogják tudni kiverni belőlem. Azt nem tudom, én mit jelentettem neki; talán csak a legjobb barátja pocsék másolatát, talán a volt barátja fiát, de abban biztos vagyok, hogy nem akarná, hogy sokáig gyászoljuk… Fogalmam sincs, mit mondhatnék még… - tette hozzá, mikor James szomorúan elmosolyodott. Egy fél pillanattal később magához szorította Harryt, aki a meglepetéstől csak hápogni tudott.

  - Miért csak két évig voltál Siriusszal? – kérdezte kíváncsian Lily, miután leült Harry másik oldalára.

  - Mert Pettigrew nemcsak, hogy titeket is elárult, de másnap fényes nappal kiáltozta Siriusnak az utcán, hogy minden Sirius hibája, majd eljátszotta a saját halálát, mindezt Siriusra kenve. Így… az Azkabanba zárták – felelete Harry.

  - Siriust bezárták az Azkabanba? – kérdezett vissza döbbenten James, mire Harry bólintott. Lily a szájára szorította a kezét. – Mennyi időre?

  - Tizenkét évig…

  Lily sikkantott egyet és könnyek gyűltek a szemébe. James viszont csak megrendülten bámult maga elé. Az az ember, akit éveken keresztül az egyik legjobb barátjának hitt, akiben megbízott, rögtön négy életet tett tönkre…

  - És mi történt Peterrel? – nézett Harryre, de mielőtt az válaszolhatott volna, Lily közbeszólt.

  - Engem most nem érdekel Peter! Te érdekelsz, Harry… Mi történt akkor este?

Harry belefogott, hogy előadja, hogyan is élte túl minden idők leggonoszabb feketemágusának halálos átkát. Mikor befejezte, James hosszan füttyentett egyet, Lily pedig meghatódva magához ölelte Harryt. A fiúnak melegség áradt szét a testében. Ez az érzés, az anyai szeretet érzése szinte könnyeket csalt a szemébe. Mindössze csak egyszer találkozott vele, tizennégy évesen a temetőbeli kaland után a gyengélkedőn, Mrs Weasley által.

  Most boldogan szorította magához édesanyját, miközben alig hitte el, hogy ez mind igaz. Talán újra lehetnek szülei…!

  - Akkor kaptam ezt is – mutatott a homlokán húzódó sebhelyre.

  - Király – vigyorodott el James, miközben fia hegét nézte. – A csajok biztos megőrülnek tőle.

  - James! – háborgott Lily. – Ebben semmi vicces nincs!

  - Tényleg nem, ugyanis nem valami felemelő dolog, hogy az első találkozás alkalmával mindenki rögtön az ember homlokát kezdi bámulni – fintorgott Harry, de azután ő is elmosolyodott. – A lányokkal meg Voldemort kutatása közben nem igazán volt időm foglalkozni.

  Késő estig beszélgettek még. Harry nagyvonalakban elmesélte az életét: a Dursleyéknél töltött tíz boldogtalan évét, hogy hogyan került a Roxfortba, Piton és az ő kölcsönös ellenszenvét, hogyan mentette meg Ronnal Hermionét a trolltól, hogyan szerezte meg a Bölcsek Kövét.

  Aztán az első közelebbi találkozását a fúriafűzzel, az iskolában történt merényleteket, hogy hogyan jött rá a párszaszájúságára, hogy mindenki őt tartotta Mardekár utódjának, hogyan mentette meg Ginnyt.

  A harmadik nyári vakációját, az első találkozását Tapmanccsal, hogy mindenki azt hitte, Sirius azért szökött meg, hogy megölje őt, mit érzett, mikor a dementorok a közelébe értek, hogyan tanította meg Remus védekezni ellenük, hogy hogyan jöttek rá Sirius ártatlanságára, hogyan menekültek meg a dementorok elől és hogyan mentették meg a keresztapját.

  Elmesélte az álmát, a Kviddics Világkupa döntőjét, a halálfalókat, a borzalmas újságcikkeket, a Trimágus Tusát, hogy ő lett a negyedik bajnok, hogy hogyan segített neki az ál-Mordon, hogyan állta ki a próbákat, és végül a temetőbeli eseményeket: Cedric halálát, Féregfark feltűnését (ennél a résznél az apja dühösen felszisszent), Voldemort újjáéledését, a párbajukat, a pálcák összekapcsolódását, hogy hogyan menekült meg, és végül, hogy hogyan jöttek rá az igazságra.

  Aztán az ötödik évét: a dementorok támadását, a fegyelmi tárgyalást, Umbridge-et, a rémálmait, Mr. Weasley esetét, az okklumenciaórákat (egy véletlen megjegyzés folytán kénytelen volt kitérni Piton legrosszabb emlékére is, és az apja megtette azt a szívességet, hogy bűntudatosan lehajtotta a fejét). A DS-t, Dumbledore eltűnését, az RBF-eket, a siriusos rémlátomását, a minisztériumban történteket és a jóslatot.

  A hatodik évét, Dumbledore látogatását, Lumpsluckot, a különórákat az igazgatóval, a Félvér Herceg könyvét, a horcruxokat, Draco Malfoyt, hogy hogyan tudta meg Piton árulását, a barlangban történteket, Dumbledore halálát és a gyilkos szökését.

  Végül, hogy hogyan talált a megmaradt horcruxokra, és a végső harcot Voldemorttal.

  Mikor befejezte a mesélést, a torka már szinte porzott a rengeteg beszédtől, de jól esett kiadni magából ezeket a dolgokat. Bár elfáradt, határtalan boldogsággal töltötte el, hogy látta az apja szemében egyre jobban növekvő büszkeséget. Szülei nem is szóltak közbe miközben beszélt, hanem azután tették fel a kérdéseiket.

  Hajnali kettő körül aztán visszaslattyogott a hortyogó Ronhoz, és boldog álomba szenderült.

~*~

Hiába jártunk benne az éjszaka közepében, egyáltalán nem voltam fáradt, és James sem. Csak feküdtünk az ágyon egymás karjaiban, és azon merengtünk, mennyi minden is történt a halálunk óta. Mindketten határtalanul büszkék voltunk Harryre a tetteiért, de valahol mégis bűntudatunk volt, hogy 17 éven keresztül nem lehettünk vele, nem láthattuk felnőni. Nekünk ez olyan volt, mintha egyik nap még egy egyéves kisfiunk lett volna, akiből másnapra hirtelen egy 17 éves férfi lett.

  Mert az volt. Sokkal érettebbnek tűnt, mint James ennyi idősen. Persze, nem is várható el tőle, hogy annyi szörnyűség után, amit át kellett élnie, egy állandóan vicces kedvű kiskamasz legyen. Mégsem volt komor, vagy megkeseredett, néhány dolgot rendesen elviccelt. És ez mind-mind arra utalt, hogy nagyon erős fiú.

  - Min gondolkozol? – törte meg James a csendet, és egy puszit adott a homlokomra.

  - Harryn – adtam az egyértelmű választ.

  - Na igen – sóhajtott. – Annyira szerettem volna felnőni látni…

  - Ami Harryt illeti, ő már nem lesz fiatalabb, de esetleg… - Nem fejeztem be a mondatot, mert úgyis tudtam, hogy érti.

  - Igen? – Na jó, mégsem érti.

  - Nekünk lehet még gyerekünk… - Teljesen hozzábújtam, és a mellkasába fúrtam az arcom.

  Ő halkan felnevetett, és kisimított egy tincset az arcomból.

  - Szeretlek – suttogta, amitől rögtön megszállt valami melegség.

  - Szeretlek – mondtam én is utolsó erőmmel, azután álomba merültem.