Másnap reggel Harry először nem is tudta, mitől érzi magát ilyen boldognak – olyan boldognak, amilyennek talán még soha életében. A következő pillanatban viszont minden emléke visszaszivárgott a fejébe. A hátára fordult és a plafonra függesztette a tekintetét. Visszaidézte magában a tegnap estét, a szüleit. Apja büszke tekintetét, amikor elmesélte a kalandjait, és anyja boldog mosolyát.

  El se tudta hinni, hogy ilyen szerencse érte. Tizenhét év szülők nélkül elég volt hozzá, hogy megerősödjön, és ne várjon semmi jót az élettől a barátain kívül. Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen minden megváltozik, a szülei visszatérnek, és úgy tűnik, végre megkaphatja mindazt, amire egész életében vágyott: egy boldog és szerető családot.

  Töprengéséből a Ron ágya felől érkező zajok térítették magához. Barátja felé fordult, aki felülve ágyán őt nézte.

  - Minden rendben? – kérdezte Harrytől.

  - Persze – válaszolta és ő is felült. – Miért?

  - Tegnap este későn jöttél fel. Mi tartott ilyen sokáig?

  - Ööö… A… szüleimmel beszélgettem. – Furcsának érezte kimondani ezt a szót. „A szüleimmel”.

  Ron összeráncolta a szemöldökét.

  - Szerintem nem kéne ennyire megbíznod bennük – mondta. – Semmi bizonyíték nincs rá, hogy nem akarnak bántani.

  - Az este órákon át kettesben voltam velük, és a hajam szála se görbült – felelte ingerülten Harry.

  - Talán csak el akarják altatni a gyanakvásodat, és váratlanul támadni…

  - Nem, Ron! – csattant fel Harry. Nem is értette, miért lett egyszerre ennyire dühös. Hiszen lehet, hogy barátja helyesen következtet. – Ez nincs így! Ők azok, érzem. Nem tudom felfogni, hogy miért nem fogadod ezt el!

  - Azért, Harry, mert a szüleid meghaltak – válaszolta Ron csendesen, talán kicsit sajnálkozva is.

  Harry ezt nem bírta tovább hallgatni. Szó nélkül kirontott a szobából, és becsapta maga után az ajtót. A folyosón Hermionéba botlott.

  - Ó, szia, Harry – köszönt a lány mosolyogva, de Harry egy pillantással letörölte azt az arcáról. – Miért vagy ilyen feldúlt?

  - Nem vagyok feldúlt – morogta Harry, és ment is volna tovább, de a lány elállta az útját. – Engedj!

  - Nem. Mondd el, mi történt. – Hermione hangja nem volt parancsoló, csupán elszánt.

  - Te sem hiszed el, hogy a szüleim élnek, igaz? – kérdezte válasz helyett Harry. 

  - Hát… nem tudom. – Hermione tanácstalan arcot vágott. – Nem hiszem, hogy bántani akarnának, mert akkor már megtették volna. De ez az egész akkor is annyira hihetetlen és felfoghatatlan… - Sóhajtott.

  - Én viszont érzem, hogy ők azok – felelte meggyőződéssel Harry. – De Ron egyszerűen nem képes… Áh, hagyjuk! – legyintett végül és magára hagyta a lányt.

  Lent a konyhában Mrs Weasley sertepertélt, és próbálta rávenni Tonksot, hogy üljön le – láthatóan sikertelenül. Az asztalnál már ott ült Remus és Mr Weasley, mindkettőjük előtt egy-egy csésze gőzölgő kávé

  - Jó reggelt! – nézett fel Remus, mikor meglátta Harryt.

  - Jó reggelt – köszönt Harry is, majd a kávéért nyúlt.

  - Szervusz, Harry drágám – fordult hátra Mrs Weasley is. – Hamarosan eszünk, úgyhogy szólnál Ronnak és a lányoknak?

  - Persze – motyogta Harry és félretette a csészéjét, hogy elinduljon vissza az emeletre. Ron és Hermione a fiúk szobájában feküdtek egymás mellett, mikor azonban Harry belépett, Hermione elpirulva ugrott ki onnan.

  - Hamarosan kész a reggeli, úgyhogy gyertek le – szólt Harry, mintha nem is vette volna észre a kis közjátékot. Végül mégis meggondolta magát, és hozzátette: - Hermione, nem kéne állandóan pironkodnod, úgyis mindenki tudja, hogy együtt jártok. – Meg se várta a lány válaszát, becsukta maga mögött az ajtót és elindult a lányszoba felé.

  Épp, mikor kopogott volna, kinyílt az ajtó, Ginny pedig egyenesen nekiment.

  - Juj, ne haragudj – nézett rá a lány, de Harry máris elkapta és megcsókolta.

  - Anyukád szólt, hogy reggeli van – jegyezte meg a fiú, miután elváltak.

  - Na és én még azt hittem, hogy be akartál lopózni hozzám – mondta Ginny, tettetett sértődöttséggel.

  - Sajnálom, de jelen pillanatban a hasam jobban érdekel – vigyorgott Harry, mire Ginny játékosan megütögette.

  - Te hálátlan disznó! – nevetett a lány.

  Együtt léptek be a kis konyhába, utánuk nem sokkal érkezett meg Ron és Hermione - Harry tüntetően nem nézett rá barátjára. Mikor pedig már mindenki helyet foglalt, akkor bukkant fel Lily és James. Bátortalanul köszöntötték a társaságot, akik viszonozták azt.

  - James, Lily, drágáim, jól aludtatok? – kérdezte Mrs Weasley kedvesen, miközben mindkettőjüket az asztal felé terelte.

  - Igen, köszönjük – mosolygott félénken Lily, és helyet foglalt James mellett.

  A reggeli viszonylag csendesen telt. Mrs Weasley, mint mindig, most is igyekezett minél több ételt halmozni a tányérokra. Fél óra múlva mindenki jóllakottan dőlt hátra a székében. Végül Remus volt az, aki felvetette azt a témát, ami jelen pillanatban mindnyájukat foglalkoztatta.

  - És, végül is nem sikerült rájönnötök, hogy mitől tértetek vissza? – nézett Jamesre.

  - Nem – rázta meg a fejét szomorúan a férfi.

  - Elmehetnénk a Roxfortba – vetette fel Hermione. – A könyvtárban talán megtalálnánk a megoldást.

  - Ez jó! – lelkesült fel Ron. – McGalagony biztos megengedi, hogy a zárolt részt is átnézzük.

  - Aha – bólintott Harry is. – Akkor induljunk is.

  - Mi? – képedt el Hermione. – Most?

  - Persze, hogy most! Miért, mit gondoltál, várunk karácsonyig? – Harry már fel is állt a székéről és elindult az emelet felé.

  Pillantása a szüleire tévedt, akik mosolyogva nézték őt. Viszonozta a gesztust, majd barátait noszogatva felmentek elkészülni.

  A konyhában maradtak elgondolkozva néztek utánuk. James végül felállt – mire minden szempár rá szegeződött.

  - Azt hiszem, kimegyek levegőzni egy kicsit – mondta, végighordozva a tekintetét a jelenlévőkön. Mikor senki nem ellenkezett, elhagyta a helyiséget.

  Remus váltott egy pillantást Tonksszal és Mr Weasleyvel, majd követte barátját a kertbe.

  James ott állt az udvaron, könyökével a kerítésnek támaszkodva, és a kerti törpéket figyelte. Remus hangtalanul állt meg mellette.

  - James…? – szólalt meg egy idő után.

  - Miért nem hisztek nekünk, Remus?! – fakadt ki a férfi keserűen, továbbra is a kis lényeket figyelve. – Senki nem tudja elfogadni, hogy élünk, egyedül Harry! Miért? – Az utolsó szónál ránézett barátjára.

  - Figyelj, James – kezdte Remus tétován. – Ez egy nagyon abszurd helyzet. Nem várhatod el tőlünk, hogy rögtön az első pillanattól fogva megbízzunk bennetek, mikor tizenhét évig halottak voltatok. Harry pedig… Neki egész életében egy kívánsága volt: hogy találkozhasson a szüleivel. Nem csodálkozom, hogy ilyen hamar elfogadta helyzetet, hiszen ez volt minden vágya.

  - Én… én mindezt értem, Remus. De annyira szarul esik, hogy ebben az egész házban mindenki úgy kezel minket, mintha valami tetves halálfalók lennénk, és csak arra várnánk, hogy pálcát foghassunk rátok… Ráadásul nincs is pálcánk… - tette hozzá keserűen.

  - Igyekezni fogok, James – nézett rá komolyan Remus. – De, tudod, azért nem tudjuk elfogadni a helyzetet, mert nincs rá semmi magyarázat. Amint a gyerekek rálelnek a könyvtárban a feltámadásotok okára, egyből mindenki elfogad majd titeket.

  - Jut eszembe: Harry mindig ilyen volt?

  - Milyen?

  - Ilyen tettrekész.

  Remus elmosolyodott.

  - Fantasztikus fiad van, James – jelentette ki.

  - Naná, hiszen Potter.

  - És szerény – nézett barátjára Remus vidáman csillogó szemekkel, mire a másik elvigyorodott. Komolyabb hangnemben folytatta. – A szeretteiért bármit megtenne. Nagyon tehetséges varázsló, minden csínyben benne van, ugyanakkor érző szívű és mindig lehet rá számítani.

  - Köszöni szerény személyem ezeket a csodás bókokat – hallatszott mögülük egy vidám hang.

  James és Remus megfordultak. Harry, Ginny, Ron és Hermione álltak mögöttük talárban.

  - Ki mondta, hogy rólad beszéltünk? – húzta fel vigyorogva a szemöldökét James.

  - Ugyan már! „Érző szívű és mindig lehet rá számítani”? Az csakis én lehetek – felelte pajkosan Harry.

  James kétkedve sandított a barátjára.

  - Mintha azt mondtad volna, hogy szerény…

  Remus felnevetett.

  - Máris mentek? – kérdezte a fiataloktól, akik erre bólintottak.

  - Igyekszünk vissza, de nem tudjuk, meddig fog tartani – válaszolta most Hermione. – Lehet, hogy napokig is.

  - Nem mehetnék én is? – kérdezte James hirtelen. – Szeretném újra látni a Roxfortot.

  Harry már beleegyezésre nyitotta a száját, de Hermione megelőzte.

  - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, öhm… Mr Potter.

  Harrynek a hirtelen feltörő nevetését köhögésnek kellett álcáznia, ha nem akarta megsérteni valamelyiküket. Kíváncsian nézett apjára, vajon hogyan reagál a „Mr Potter” megszólításra.

  - Legyen inkább James – hárította az zaklatottan, miközben mind a kuncogó Remusra, mind Harryre megrovó pillantást vetett. – De jó, megértettem. Tűnjetek…

  Körbe álltak és megfogták egymás kezét, hogy felkészüljenek a hoppanálásra. Harry még egyszer ránézett az apjára, aki őt figyelte. Egymásra mosolyogtak, majd Harry - barátaival együtt - megpördült a sarkán és köddé vált.

  Roxmortsban bukkantak fel ismét, a Három Seprű előtt, egy nagy csoport fiatal boszorkány és varázsló közvetlen közelében, akik a kis csapat felbukkanásának következményekét ijedten rebbentek szét.

  - Hoppá – szólt Ron, miközben végignézett azon a pár boszorkányon, akik az ijedtségtől fenékre estek. – Bocsánat.

  - Miért nem jöhetett velünk az apám is? – kérdezte Harry Hermionétól, mikor útnak indultak a kastély felé.

  - Mert nem hiszem, hogy lett volna abban köszönet, ha összetalálkozunk Pitonnal – válaszolta a lány. – Ráadásul apádnak nincs is pálcája.

  - Tényleg – vallotta be Harry kelletlenül.

  Egymás mellett baktattak fel az úton, és nem sok szó esett köztük. Június lévén meleg idő volt, mindannyian leizzadtak, mire felértek a kovácsoltvas kapuhoz.

  - És most mit csináljunk? – nézett Ginny a többiekre, mikor megálltak a lakattal lezárt kapu előtt.

  - Öh, hát erre nem is gondoltunk – mondta Ron.

  - Ugyan már! Csak üzennünk kell McGalagonynak – tárta szét a karját Hermione. Mikor a többiek még mindig értetlenül néztek rá, kibökte. – Patrónussal!

  - Ja! – Barátai arcán a felismerés árnyéka futott végig.

  Hermione megrázta a fejét, és már lendítette is a pálcáját, miközben kimondta a varázsigét: - Expecto Patronum!

  A pálcájából egy ezüstös vidra szökkent ki, és szalad el a kastély felé.

  - Zseni vagy, Hermione! – lelkendezett Ron.

  Öt perc múlva fel is tűnt a szigorú arcú professzorasszony, és megállt a kapu másik oldalán.

  - Mr Potter, Miss Weasley, Mr Weasley, Miss Granger, minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte.

  - Jó napot, tanárnő – szólt Harry. – A könyvtárba szeretnénk ellátogatni. Lenne ott egy kis dolgunk.

  - Ó, nos, hát persze – bólintott az igazgatónő, miközben már lendítette is a pálcáját, hogy kinyissa az érkezők előtt a kaput.

  Harry és barátai beléptek a birtokra.

  - Megtudhatnám, mit keresnek? – tudakozódott McGalagony, miután elindultak a főbejárat felé.

  - Ha kiderítettük a kérdéseinkre a választ, akkor majd elmondjuk a tanárnőnek, de most még nem lenne szerencsés – felelte Harry, miután váltott a barátaival egy-egy pillantást.

  - Ja igen, és szeretnénk a zárolt részt is használatba venni – jutott eszébe Ginnynek.

  McGalagony pár percig gyanakodva fürkészte őket, de végül beleegyezett.

  - Rendben, nem bánom. Akkor jöjjenek a dolgozószobámba, ott megírom az engedélyt.

  Harry barátaival együtt követte McGalagonyt a kastélya, onnan pedig az igazgatói szobába.

  Dumbledore portréja vidáman intett nekik, mikor beléptek az ajtón, az igazgatónő pedig helyet foglalt az íróasztalnál, elővett egy pennát és pár sort firkantott egy pergamenre, amit aztán átnyújtott a fiataloknak.

  - Köszönjük, professzor – hálálkodott Harry, és bezárta maguk mögött az igazgatói szoba ajtaját.

  - Hát ez könnyen ment – jegyezte meg Ron, mikor a kőszörny visszaugrott a helyére, ők pedig elindultak a könyvtár felé. – Pedig McGalagony általában sokat kérdez.

  - Hát igen, ő nem az a fajta, aki egykönnyen engedélyt ad a diákoknak – erősítette meg Ginny is. – De szerintem ez mind Harry miatt van.

  - Mi? Miattam? – értetlenkedett a fiú.

  - Persze – bólogatott Ginny. – Hiszen elbántál Voldemorttal. – Ron felszisszent a név hallatán.

  - És? – kérdezett vissza Harry, miközben a szemeit forgatta Ron reakcióját hallva.

  - Jaj, Harry! – Hermione sóhajtott egyet. – És biztos úgy gondolja, hogy jó okunk van használni a zárolt részt! – magyarázta, mintha legalábbis egy ötéveshez beszélt volna.

  - Aha! – vidult fel a fiú. - Azért nem tudom, mit mondtunk volna neki, hogyha nem hajlandó engedélyt adni. Azzal csak nem állhatunk elő, hogy be akarjuk bizonyítani, hogy a szüleim élnek.

  - Vagy épp meg akarjuk cáfolni – akadékoskodott Ron.

  - Jaj, Ron! – csattant fel Harry. – Próbálj már meg velem örülni, légy szíves!

  A vörös hajú fiúnak nem volt kedve újra összeveszni barátjával, ezért inkább elharapta a csípős választ, ami már a nyelve hegyén volt. A megmaradt utat csendben tették meg a könyvtárig.

  Madam Cvikker birodalmában egy lélek sem volt – magán Madam Cvikkeren kívül.

  - Jó napot! – köszöntek a könyvtár álmos csendjébe. A könyvtáros kikukkantott a polcok között.

  - Igen, segíthetek valamiben? – sietett a két pár felé.

  - Lenne itt egy kis kutatnivalónk, és talán a zárolt részben is – magyarázta Hermione.

  Az asszony szúrós pillantással mérte őket végig.

  - A zárolt részben? Láthatnám az engedélyt?

  Harry odanyújtotta a pergament, amit Madam Cvikker előbb tüzetesen átvizsgált, és csak azután szólalt meg.

  - Rendben van – bólintott.

  A négy gyerek elindult a polcok között.

  - Hol keressük? – fordult Ginny Hermionéhoz.

  A lány tanácstalan arcot vágott.

  - Talán a szellemeknél. Bár az nem igazán kapcsolódik a mi problémánkhoz.

  Hermione elindult a felé a részleg felé, és egy halom túlvilághoz kapcsolódó könyvvel tért vissza. Azokat lerakodta az egyik ablak melletti asztalhoz, és rögtön nekiállt tanulmányozni őket.

  Ginny is belevetette magát a könyvek poros rengetegébe, Ronnal együtt, aki találomra választott ki könyveket a magasabb polcokról. Harry is elindult a sorok között, és pár szimpatikusnak tűnő könyvet tett le a mellé a rakás mellé, ami mögött valószínűleg Hermione bújt meg.

  Ám nem járt sikerrel: azokban a kötetekben szó sem esett a problémájukról, a legtöbb csupán a szellemvilág történetét és kérdéseit vitatta. Harry óráról-órára kisebb lelkesedéssel cserélgette maga előtt az évszázados könyveket, Ginny felől is egyre több sóhaj érkezett, Ron pedig minden kötet után egyre lustábban járt-kelt a polcok között. Sokszor már el se olvasta a gerincekre írt címeket, csupán csukott szemmel, esetleg a plafont bámulva húzott ki egyet a sorok közül.

  Dél felé aztán már egyre hangosabb korgásokat lehetett hallani Ron gyomra felől, úgyhogy megegyeztek abban, hogy félbeszakítják a keresést és lemennek a nagyterembe ebédelni.

  Igyekeztek nem feltűnést kelteni, de, tekintve, hogy a legtöbb diák is most készült megtömni a hasát, ez a terv eleve kudarcra volt ítélve. Többen is megbámulták őket - leginkább Harryt -, amíg leértek a nagyterembe. Összesúgtak a hátuk mögött, és kíváncsi pillantások kísérték őket folyosóról folyosóra.

  - Hozhattuk volna a láthatatlanná tévő köpenyedet, Harry – morogta oda Ron a barátjának, mikor elhaladtak pár kis hollóhátas mellett, akik leplezetlenül megbámulták őket.

  A nagyteremben sem volt jobb a helyzet. Mosolyogva odaintettek Hagridnak, majd helyet foglaltak a Griffendél asztalánál. Ám alig kezdték el az evést, máris megrohamozták őket az alsóbbévesek, és lelkendezni kezdtek, hogy milyen hősnek tartják őket, amiért „megszabadították a világot Tudodkitől”.

  Harry a fejek között megpillantotta Jimmy Peakest, aki három éve terelőt játszott a kviddicscsapatában.

  - Sziasztok! – üdvözölte Jimmy lelkesen Harryt és barátait.

  - Helló, Jimmy – intett Harry. – Mi újság?

  - Ezt én is kérdezhetném tőled – mutatott rá a fiú. – Mit kerestek itt? Egész szünetben csak azt hallani, hogy Harry Potter, a két Weasley és Hermione Granger a Roxfortban van.

  - Öh, igen?

  - Aha – bólogatott bölcsen Jimmy, majd lelkesen folytatta. – Képzeld, Harry, képzeld! Én lettem a Griffendél kviddicskapitánya!

  - Nahát, Jimmy, gratulálok! – Harry megpróbált lelkesnek látszani, de ezekben a pillanatokban meglátta a bicegő Pitont (háborús sérülés), amint a tanári asztal felé megy. A professzor tüntetően nem nézett rájuk.

  Az exbájitaltan tanárnak végül is sikerült bebizonyítania, hogy minden tette ellenére Főnix Rendjéhez hűséges, sőt, bőszen folytatta tovább a kémkedést Voldemort oldalán, amivel nagy segítséget nyújtott, de Harry szemében ezzel egy jottányit sem növelte a tekintélyét.

  Harry elvigyorodott, mikor arra gondolt, hogy mit szól majd az undok denevér, hogyha meglátja az apját a Roxfort falai között. Rögtön megbánta, hogy nem engedték Jamest is jönni.

  - Harry? – szólongatta Jimmy. – Min vigyorogsz?

  - Mi? Ja… csak örülök, hogy te lettél a kapitány.

  - Köszi! Na, engem várnak a barátaim, sziasztok!

  A fiú visszaszaladt a társaihoz, és rögtön összedugták a fejüket, de Jimmy helyére még legalább tíz ember tolakodott be, nem hagyva lehetőséget a négy fiatalnak arra, hogy nyugodtan ebédeljen.

  - Mi lenne, ha lemennénk inkább a konyhára? – dörmögte Harry Ginnynek. – Megőrülök tőlük…

  A lány bólintott, majd egy jelentőségteljes pillantást vetettek a Ron-Hermione párosra, hogy kövessék őket. Miután felálltak az asztaltól, a rajongók már nem követték őket, így gyorsan eljutottak a Hugrabug klubhelyiségébe vezető folyosóra. Megcsiklandozták a gyümölcsöket ábrázoló festményen a körtét, ami nyomban kilinccsé változott. Amint bemásztak, egy sereg házimanó sürögte őket körül, egy pillanattal később pedig Dobby szalad eléjük, hogy vékony karjaival átölelje Harry hasát.

  - Harry Potter, uram! – visította a manó meghatottan. Még mindig a Hermione által kötött sapkákat viselte, bár a létszámuk erősen megfogyatkozott. – Dobby el se tudja mondani, mennyire örül, hogy Harry Potter meglátogatta! Annyi mindent hallani mostanában… - Dobby kidüllesztette golflabda méretű szemeit, és csodálattól elcsukló hangon kérdezte. – Igaz, uram, hogy Harry Potter elbánt Tudjukki nagyúrral?

  - Öh, igen – bólintott Harry, és megdörzsölte a hasát, mivel a Dobby fejével való ütközés nem volt számára épp kellemes. – De a barátaim is sokat segítettek.

  Dobby most Ginnyhez, Hermionéhoz és Ronhoz fordult, és mindnyájukat átölelte.

  - Jaj, Dobby nagyon hálás a kisasszonyoknak és az úrfinak, hogy segítették Harry Pottert! De minek köszönhetem a látogatást, Harry Potter, uram?

  - Igazából ebédelni jöttünk, Dobby – vallotta be Harry.

  - Máris, uram, máris!

  Vagy egy tucat házimanó jelent meg, és leültették őket egy asztalhoz. Egy perc múlva az asztal már roskadásig meg lett pakolva levesekkel, húsokkal, köretekkel és töklével.

  - Bírnám az ilyen életet – mondta Ron elégedetten, miközben elnézte a hajlongó és pukedliző manókat.

  Mindannyian nekiláttak az evésnek, és mikor kiürültek a tányérjaik, a házimanók máris hozták a kosarakba pakolt rengeteg féle süteményt és pogácsát.

  Negyed óra múlva jóllakottan álltak fel az asztaltól és köszöntek el Dobbytól és a többi manótól.

  - Harry, szerintem Dobby boldog lenne, ha te lennél a gazdája – mondta Ron egy idő után. – Miért nem veszed magadhoz?

  - Nem is tudom – vont vállat Harry. – Erre még nem is gondoltam. De úgy látom, itt boldog.

  Visszatértek a könyvtár poros kötetei közé, de csekély lelkesedéssel lapozgatták a könyveket.

  Délután, a tanítás befejeztével elég sok diák fordult meg a könyvtárban, és nem egy ember is kíváncsian – ám eredménytelenül - próbálta kiszimatolni, mi után is kutatnak Harryék.

  A Nap végül egyre haloványabban sütött be az ablakokon, és Madam Cvikker meggyújtotta a gyertyákat.

  - Harry, azt hiszem, megtaláltam!

  Harry rögtön becsapta az előtte fekvő könyvet, és Ginnyre meredt. Ron és Hermione is a lány köré gyűltek.

  - Azt írja – suttogta Ginny izgatottan, miután kibetűzte a könyv alig látható évszázados sorait -, hogy feltámadás csak egyetlen esetben lehetséges: egy háború következményeként, mikor is a Fekete és a Fehér Oldal olyan erős, hogy csak egymás által pusztíthatók el. A háború végén a legyőzött oldal áldozatai időrendben visszatérhetnek, ugyanabban a testben és lélekben, mint mikor eltávoztak… Ennyi – nézett fel Ginny a többiekre. - Nem is ír többet.

  - Ez pont elég nekünk – vidult fel Harry. – Köszönöm. - És egy hosszú csókot adott a lánynak.

  - Ehem-ehem – köhécselt Ron a háttérben, mire a párocska vigyorogva elvált. – Ez akkor választ ad pár kérdésünkre.

  - Pár? – nézett rá Hermione. – Mindegyikre! Ez mindent megmagyaráz…! Harry, a szüleid azért tértek vissza, mert Voldemort a fekete mágusok oldalán harcolt, ők pedig az áldozatai voltak. Tehát elvileg mindenkinek, aki a halálfalók tevékenysége során halt meg, fel kell támadnia….

  - Ez nagyon ritka dolog lehet – jegyezte meg elgondolkozva Ron is. – Hiszen mit is mondott Ginny? Ha a két oldal olyan erős, hogy csak ők pusztíthatják el a másikat… - Megcsóválta a fejét. – Lehet, hogy ez volt az első ilyen eset.

  - És akkor a próféciának abban is igaza volt, hogy „Nem élhet az egyik, míg él a másik…” – tette hozzá Ginny. – Tehát valóban te voltál az egyetlen ember, aki végezhetett Voldemorttal.

  Harry megcsóválta a fejét.

  - Ez így azért nem stimmel. Hiszen Voldemort bármikor megölhetett volna, mindenféle különösebb gond nélkül.

  - Tévedsz – jelentette ki Hermione. – Voldemortnak mindig valami csellel kellett elkapnia téged, ha végezni akart veled. Ezt is vedd számításba… Az mindegy, hogy sokszor segített valaki vagy valami legyőzni őt… Te különös képességű varázsló vagy, Harry – tette hozzá gyengéden.

  - Nem vagyok semmivel se több, mint ti – rázta a fejét Harry. – De most inkább menjünk vissza. Szeretném megmutatni a többieknek is.

  Hermione, Ginny és Ron bólintottak, majd Hermione a nekik számító bekezdést rámásolta egy pergamenre. Harry könnyű szívvel lépett ki a kastély bejáratán, és már alig várta, hogy mindenkinek bebizonyíthassa az igazát.

  Rögtön az Odú kertjébe hoppanáltak, Harry pedig már sietett is be a házba, hogy megmutathassa a pergament az ottlévőknek.

  A konyha teljesen üres volt, de a nappaliból hangok szűrődtek ki. Harry arra vette az irányt; tényleg ott ült Mrs Weasley, James, Lily, Remus és Tonks, de egy hatodik ember is volt a szobában.

  - Sirius? – kérdezte bizonytalanul. Az összes jelenlévő feléfordította a tekintetét, az új jövevénnyel együtt, akit Harry most már gond nélkül felismert. – Sirius! – kiáltotta boldogan, és nevetve megölelte a férfit.

  - Harry! – A férfinak mosolyra húzódott a szája, mikor a fiú távolabb lépett tőle. – De jó, hogy látlak!

  - Sirius? – kiáltott fel a belépő Ginny és Hermione is, majd odaszaladtak hozzá, hogy ők is megölelhessék a varázslót. Ron is boldogan rázott vele kezet.

  Harry a szobában lévőkre nézett. Szinte mindenki arca meglepetést vagy döbbenetet tükrözött. Mikor azonban a szüleire pillantott, megrándult a gyomra.

  Lilyn és Jamesen látszott, hogy örülnek régi barátjuk visszatérésének, de Harry észrevette, hogy szomorúak is, hiszen őket még soha nem ölelte ilyen hévvel.

  - Ezek szerint találtatok valamit? – kérdezte végül Remus.

  Harrynek egyből felvidult az arca.

  - Igen – bólintott. – Ezt olvassátok el. – Azzal odanyújtotta a férfinak a pergament.

  - Nahát…! – Ennyit mondott, miután végigolvasta azt a pár sort, majd továbbadta kedvesének.

  James értetlenül nézett Harryre, mire a fiú mosolyogva bólintott egyet.

  A négy fiatal megvárta, amíg mindenki elolvasta