James és Sirius értetlenül bámultak a távozó Harry, majd barátai után.

  - Valami rosszat mondtam? – James értetlenkedve nézett végig a mosolygó arcokon.

  - Dehogyis – nyugtatta meg Remus. – Csupán Harry nem szereti, ha áradoznak róla.

  - Hát… Pedig én mennyire örültem volna, ha valaki ilyen szépeket mond rólam… – Rápillantott Lilyre, aki erre, megértve a célzást, elnevette magát.

  - Na persze, hogy még nagyképűbb legyél? – A nő nevetve megcsóválta a fejét.   

  - Ezt kikérem magamnak! – Férje tettetett sértődöttséggel szusszantott egyet.

  Mrs Weasley felállt, hogy elkezdje készíteni a vacsorát, Tonks pedig lelkesen indult a segítségére. Lily is követte őket a konyhába, magára hagyva a három Tekergőt.

  Remus meghatódottan állt két visszatért barátja mellett, és alig tudta elhinni, hogy ez mind igaz. Szinte már könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól.

  - Hé, Holdsáp, mi a baj? – nézett rá James. Remus ráemelte sápadt arcát.

  - Még kérdezed? Alig hiszem el, hogy ekkora szerencse ért… - Most már tényleg nem hiányoztak a szeméből a könnyek. – Itt vagytok mind a ketten… Pedig én azt hittem, sose látlak viszont titeket…

  - Ugyan, Remus, most már ne gondolj ilyenekre – mosolygott rá James. – Itt vagyunk, a Tekergők újra összeállnak!

  Tudták, hogy most mindannyiuknak Peter jutott eszébe, de nem akarták elrontani a pillanatot azzal, hogy felemlegetik egykori barátjukat. Ehelyett inkább leültek a kanapéra és a régi, roxfortos időkről beszélgettek.

A vacsora mindenki számára vidám hangulatban telt. Mr Weasley pont akkor ért haza a Minisztériumból, mikor már mindenki helyet foglalt az asztalnál. Remus határtalanul boldog volt, hogy visszakapta a barátait, ahogy Harry is, hogy újra teljes családja van.

  - Sirius? – nézett fel Harry a tányérjából, mikor eszébe jutott valami. – Te hogy kerültél ide végül is? Hiszen… úgy tudtam, hogy mindenki ott kel életre, ahol meghalt.

  - Igen – bólintott. – A Misztériumügyön tértem magamhoz, a Halálteremben. Szerencsém volt, mert még szinte üres volt az egész épület. Kutyaként kisurrantam és jobb ötlet híján a Grimmauld térre mentem. – Elvigyorodott. – Anyám majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátott, hiszen Phineas Nigellus az egész házban elhíresztelte a halálomat. Aztán eszembe jutott, hogy régebben sokat emlegettétek az Odút. Hát fogtam egy csipet hopp-port és idejöttem. – Mrs Weasleyre nézett. – Ne haragudj, Molly, ha megijesztettelek… Nem volt szándékos.

  - Ugyan, semmi baj – legyintett az asszony. – Az a lényeg, hogy mind itt vagytok.

  - És akkor most hogy lesz? – kérdezte Ginny Harrytől. – Hol fogtok lakni?

  A fiú kérdőn nézett a szüleire.

  - Hát végül is a Godric’s Hollowi házunkat még mindig felújíthatjuk – tűnődött James, de Lily hevesen tiltakozott.

  - Szó se lehet róla! – rázta a fejét. – Túl sok a rossz emlék.

  - Akkor viszont majd veszünk valahol egy házat. Feltéve persze, ha Harry hagyott valamit az örökségéből – tette hozzá fiára somolyogva. Harry gondolkodó arcot vágott.

  - Hát… Azt hiszem még maradt három-négy… - Lily levegőért kapkodott felháborodásában - …ezer galleon – fejezte be Harry vigyorogva. Anyja egy megrovó pillantással jutalmazta a kis játékáért.

  - Ezt azt jelenti, hogy hamarosan elmész? – Ginny szomorúnak tűnt.

  - Hé, egyelőre még csak beszélünk róla – mondta James, mire a lány egy kicsit felvidulni látszott.

  - Meghívom holnapra az ikreket – szólt Mrs Weasley. – Biztos szívesen megismerkednének veletek és látnának újra, Sirius.

  - Tényleg, hogy van Fred és George? – kérdezte amaz. – Mi van a varázsviccboltjukkal?

  - Ó, remekebbül megy, mint valaha – felelte Mr Weasley. – Nagyon ügyesek a fiúk.

  - Na, későre jár – nézett Mrs Weasley az órájára. – Nektek már rég ágyban lenne a helyetek – nézett Ronra, Ginnyre, Harryre és Hermionéra.

  - Anya! Nem vagyunk már gyerekek! – háborgott Ron. – Különben sem járunk már iskolába, addig aludhatunk, ameddig akarunk!

  - Pont ez az, Ron! Mikor óhajtasz kezdeni valamit az életeddel? Tizennyolc éves vagy.

  - Amint kitaláltam, hogy MIT kezdjek az életemmel!

  Harry elgondolkozott egy pillanatra. Tényleg, Ő mihez kezdjen most, hogy Voldemort már nincs többé? Fél életében auror akart lenni, de most, hogy legyőzte a legnagyobb ellenségét, már nem látná értelmét. Még fiatal, és nem akar vénkoráig a szülei nyakán lógni. Egy pillanatra eltűnődött, hogy mi lenne, ha jelentkezne kviddicsezőnek. Elvégre szeret repülni, és egész jól játszik. Valahol csak tudnának szorítani neki egy helyet.

  - Harry? Nem jössz?

  Felnézett és észrevette, hogy barátai mind rá várnak. Bólintott, megköszönte a vacsorát és elindult Ginny után. Még beszélgettek egy darabig a fiúk szobájában, de aztán a lányok visszatértek a saját ágyukba, ő pedig elindult zuhanyozni. Ron rögtön utána következett, így háttal az ajtónak kotorászott a pizsamája után. Teste, haja még vizes volt, csupán egy törölköző volt rátekerve.

  Egyszercsak nyílt az ajtó, ő pedig ijedten fordult hátra. Ginny volt az; valószínűleg már ő is lezuhanyozott, mert hálóingként használt pólójára vízcseppek hulltak még nedves hajából.

  Harry megigézve nézte a lányt. A lenge szövet, amit viselt, alig ért le a combjáig. Tüzes tekintettel nézett Harryre, akinek olyan hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, majd’ kiugrik a helyéről.

  - Ginny! – lehelte meglepetten. – Mit keresel te itt?

  Ginny ámulva nézte Harryt, akinek csak egy törölköző volt a derekára csavarva. Nedves hajából több vízcsepp is legördült izmos mellkasán, le a hasáig, majd eltűnt a törülközőben. A lány érezte, hogy minél tovább bámulja Harry testét, annál inkább gyengül el a lába, és annál hevesebben ver a szíve. A fiú kérdésére lassan, mosolyogva elkezdett közelíteni felé, miközben mélyen belenézett Harry igéző, zöld szemeibe.

  Egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, míg végül már érezték a másik leheletét. Ginny nem habozott tovább, óvatosan megcsókolta Harryt, aki erre éhesen kapott a szája után.

  Harry szenvedélyesen csókolta Ginnyt, karjával átölelte és szorosan magához húzta. Úgy érezte, bármeddig el tudná tartani a karjában a lányt. Végigfutatta kezét az oldalán, s megsimogatta hosszú, vörös haját. Ginny is végigsimított a fiú meztelen hátán, mire az megborzongott.

  Harry hirtelen elengedte Ginnyt, s hátrébb lépett. Túl régóta kívánta már a lány érintését, lágy csókjait, érezni bőre illatát ahhoz, hogy ellen tudjon állni. Márpedig a világért sem akarta szerelmét megbántani, vagy fájdalmat okozni neki.

  - Ginny – súgta elfúlóan -, ne… Menj ki, kérlek, nem tudok leállni…

  A lány azonban újra belesimult a fiú karjaiba, átölelte a nyakát és gyengéd csókot lehelt annak szájára.

  - Nem akarom, hogy leállj, Harry. – Ginny vágytól égő tekintettel nézett a fiú smaragdzöld szemeibe.

Harry szorosan magához húzta, hosszan megcsókolta, majd ajkaival végigjárta a nyakát. Ginny halkan felsóhajtott, minden porcikájával vágyta szerelme érintését, remegő kézzel simított bele a kócos tincsekbe, s teljesen hozzásimult. Harry felnyögött, egyre többet és többet szeretett volna megízlelni a lány testéből, a vékony anyag azonban csak kényelmetlenül elválasztotta őket.

  Végül lassan elindultak az ágy felé. Harry óvatosan lefektette Ginnyt, majd fölé hajolt.

  - Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte rekedten.

   A lány válaszul szenvedélyesen megcsókolta. Ekkor azonban egy közeli ajtó csapódását hallották.

  - Ron… - motyogta Harry, felismerve barátja lépteit. – Ajjaj…

  Gyorsan felkapta a varázspálcáját az éjjeliszekrényről, és egy erős ajtózáró-bűbájt küldött rá. Mielőtt azonban a „zavaró tényező” lenyomhatta volna a kilincset, Hermione hangját hallották. Nem értették, mit beszélnek, de fél perccel később mindketten elmentek.

  Harry Ginny felé fordította a tekintetét, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, a lány a tarkójánál fogva magához húzta és megcsókolta.

  - Szeretlek – súgta a fülébe, mire a fiú felengedett.

~*~

  Reggel Harry és Ginny kézen fogva, sugárzó mosollyal léptek be a kis konyhába. Az asztalnál ott ült Mr Weasley, kezében a Reggeli Prófétával, előtte kávé feküdt. Mellette Remus ült, aki Tonksszal beszélgetett, miután Mrs Weasleynek sikerült lebeszélnie róla a boszorkányt, hogy segítsen a reggeli-készítésben. Ellenben Lily készségesen állt az asszony rendelkezésére, főleg, mivel volt mit tanulnia a főzés terén. James és Sirius is ott ültek az asztalnál, és mikor Harry és Ginny is helyet foglaltak, mosolyogva köszöntötték őket.

  - Hogy aludtatok? – kérdezte ártatlanul Sirius.

  - Öhöm… jól – motyogta vöröslő arccal Harry, és Ginny is a tűzvörös egy érdekes árnyalatát vette fel. Hogy elterelje a beszélgetést, a két férfi előtt fekvő pergamenre mutatott. – Kinek írtok levelet?

  - McGalagonynak – felelte James, majd vigyorogva a két fiatalra. – Szerintetek hány másodpercen belül fogja megütni a guta, miután elolvasta az aláírásunkat?

  - James! – csattant Lily felháborodott hangja, Ginny ellenben kuncogni kezdett.

  - Ugyan már, nem gondoltam komolyan – szabadkozott a férfi, de huncut pillantása meghazudtolta szavait. – Szerintem jobb lenne, ha te is írnál pár sort, Harry, mert nem fog hinni nekünk.

  - Oké – bólintott a fiú.  – De mit írjak?

  - Hát… - gondolkozott el James. – Írhatod szép szóval is, de szerény véleményem szerint egy fenyegetés gyorsabban megtenné a hatását.

  Harry vigyorogva megcsóválta a fejét.

  - Azt hiszem inkább magam intézem, különben, ha rátok hallgatok, soha többé nem tehetem a lábam a Roxfortba. – Maga elé húzta a pergament, és firkantott egy rövid utóiratot, amivel, úgy gondolta, meg tudja győzni egykori professzorát.

  - Remek – bólintott Sirius. – Kölcsönadod Hedviget, hogy elküldhessük ezt?

  - Persze – válaszolta Harry. – Biztos örül majd, hogy akad végre valami munkája.

  Ekkor belépett a konyhába Ron és Hermione is. A fiú rögtön megkereste a szemével Harryt, majd vigyorogva kacsintott egyet – Harry pedig újra elpirult.

  A délelőtt csendesen telt, mindenki elfoglalta magát valamivel, vagy épp valakivel. Ginny Harry ölében ült a fiúk szobájában, és elmélyülten beszélgettek. Ron és Hermione ugyanígy elfoglalták magukat a lányszobában. Mrs Weasley, mint mindig, most is a konyhában sertepertélt, Lily, James és Sirius pedig Remus és Tonks kíséretével az Abszol útra indultak, hogy varázspálcát és talárokat vegyenek.

  Ebédre aztán betoppantak az ikrek is. Mindkettőjük finom anyagból varrt talárt viselt, amit Ron ámuldozva szemlélt.

  Mikor meglátták Jamest és Siriust, elvigyorodtak. Természetesen hallották, mi történt, így nem érte őket meglepetésként a dolog.

  - Sirius! – kiáltották vidáman. – De örülünk neked! Jó, hogy újra itt vagy!

  Nevetve megölelték a férfit, majd Jamesre pillantottak.

  - Óóóh… Hatalmas boldogság számunkra, hogy megismerhetjük, uram – rázott kezet tettetett ünnepélyességgel Fred, majd George is az értetlen Jamesszel.

  - Öh… Köszönöm – pislogott a férfi. – De hívjatok inkább csak Jamesnek.

  Az ikrek nevetve álltak oda Lily elé is.

  - Hölgyem, micsoda gyönyörűség, hogy megismerhetjük azt a személyt, akitől kedves barátunk csodaszép íriszeit örökölte, elcsábítva ezzel egyetlen húgunkat.

  Lily rájuk mosolygott, a fiúk pedig folytatták volna az üdvözléseket, ha nem találkoznak anyjuk szigorú tekintetével. Így inkább helyet foglaltak az udvaron kiállított asztaloknál.

  - Fred, George! – csattant fel Mrs Weasley szigorúan. – Le ne merjetek ülni nekem! Gyertek, és hordjátok ki az evőeszközöket és tányérokat!

  A fiúk kénytelen-kelletlen somfordáltak vissza a konyhába. Harry és Ron inkább menekülőre fogták a dolgot, mielőtt még őket is befogják cipekedni. Leültek a kinti padra. Harry felhúzta a lábát, és karjával átkarolta a térdét. Egy percig csendben figyelték, ahogy az ikrek ön- és közveszélyes módon kilebegtetik a tányérokat és késeket az asztalra, végül Ron szólalt meg:

  - Harry, figyelj – kezdte, miközben a pulóvere ujjával babrált. – Én… sajnálom, hogy állandóan akadékoskodtam a szüleiddel kapcsolatban. – Harry közbe akart vágni, de Ron leintette, hogy folytatni szeretné. - Azt hiszem, csak… tudod, a legjobb barátom vagy, a testvérem, és tudom, hogy mennyi megrázkódtatást kellett kiállnod. Én csak… nem akartam, hogy nagyon beleéld magad, aztán kiderüljön, hogy ez mind nem igaz, és újra csalódnod kelljen.

  Harry meghatódva nézett barátjára. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon.

  - Ron… - szólalt meg végül. - Ugye tudod, hogy nálad jobb barátot elképzelni sem tudnék?

  Egymásra mosolyogtak, aztán a vörös hajú fiú arcán cinkos vigyor terült szét.

  - Tegnap este furcsa dolog történt velem… - mondta, miközben Harry reakcióját leste. Az nem is késett: a fiú zavartan megköszörülte a torkát. – Képzeld, épp, mikor be akartam menni a szobánkba, Hermione letámadott, hogy segítsek neki, mert az egyik könyvét Csámpás bedugta az ágya alá. – Hitetlenül megcsóválta a fejét. – Na mindegy, az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt valami hihető mese, mivel egy Invitóval könnyedén ki tudta volna szedni, de Ginny nem volt a szobában, pedig a fürdő is üres volt. – Tettetett kíváncsisággal nézett Harryre. – Te nem találkoztál véletlenül a húgommal az este?

  Harry már olyan zavarban volt, mint még soha életében. Nem tudta, mit szólna Ron, ha megtudná, hogy igenis találkozott Ginnyvel (nem is akárhogy). Mikor egy perc után még mindig a válaszon töprengett, Ron felnevetett.

  - Nyugi már, Harry! – veregette meg a hátát. – Nem fogok összeveszni veled azért, mert lefeküdtél a húgommal. Tudom, hogy szereted Ginnyt…

  - Te ezt direkt csináltad!? – fortyant fel Harry. – Hagytad, hogy itt aszaljam magam, miközben te jókat derülsz rajtam?!

  Ron nem tudta leplezni kaján vigyorát.

  - Áh…! – legyintett lemondóan Harry, aztán eszébe jutott valami. – Na és te akkor hol aludtál?

  Ezzel a kérdéssel sikerült elérnie, hogy most Ron legyen a füléig vörös.

  - Höm, nos, tudod… - kezdte akadozva. – Szóval… - Harryre nézett, akin látszott, hogy most ő is roppantul jól szórakozik, és cseppet sem kívánja megkönnyíteni barátja dolgát. – Izé… Hermione-megengedte-hogyaludjaknála – hadarta el egyszuszra, és zavarában arca igen egyedi színt öltött.

  - Hogy ott aludj, mi? – kérdezett vissza Harry kajánul. Ron már nyitotta volna a száját, de Harry vigyorogva leintette. – Jól van, nem akarom tudni a részleteket.

  Erre Ron újra elpirult, és már vissza is vágott volna, mikor egy hang beléfojtotta a szót.

  - Ti meg mit lazsáltok ott? – háborgott Mrs Weasley. – Gyertek, és segítsetek kihordani a székeket!

  Így hát a két fiúnak nem volt alkalma tovább taglalni ezt az igen érdekes témát. Egy lemondó sóhajjal tápászkodtak fel és indultak be a házba. A konyhában állva már emelték is volna a pálcáikat, de Mrs Weasley újra rájuk ripakodott:

  - Fiúk! Ne legyetek ennyire lusták! Tüntessétek el azokat a pálcákat, de rögtön! Van két izmos karotok, azokkal hordjátok ki a székeket!

  - Anya, te ezt direkt csinálod? – háborgott Ron. – Miért ne varázsolhatnánk? Harrynek most már egyébként is van saját édesanyja.

  Harry ezekre a szavakra egy pillanatra megdermedt, majd ránézett a közelben ügyködő Lilyre, aki eddig mosolyogva hallgatta őket, de most ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

  - Ugyan, Molly, hagyd őket… - szólt, mire Mrs Weasley csak intett egyet.

  Harrynek és Ronnak körülbelül két percébe tellett „kihordani” a székeket, de Mrs Weasley újabb feladatot adott nekik, amit Ron morgolódva fogadott. Tíz perc múlva azonban kiáltások hallatszottak a kertből, mire a két fiú kíváncsian nézte meg, mi történik.

  Az ikrek egy-egy műanyag asztallal egymással szemben guggoltak, az asztalt mintegy pajzsként maguk előtt tartva, és kertitörpéket lövöldöztek egymásra. A kis gnómok visítva szállingóztak a kert egyik végéből a másikba, majd nyekkenve-puffanva ütköztek neki az asztalnak, vagy estek le a földre. Ám még mielőtt elszaladhattak volna, az ikrek egy pöccintéssel újra a levegőbe emelték őket, majd célba vették a másikat, néha nagyot nevetve magukon.

  Ginny kacagva nézte a küzdelmet, míg Hermione úgy állt ott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy csatlakozzon-e barátnőjéhez, vagy inkább hívjon segítséget.

  Harry és Ron után James és Sirius léptek ki a kertbe. Az utóbbi rögtön odakiáltott az ikreknek.

  - Hé, fiúk! Jobb lenne, ha abbahagynátok, mert édesanyátok… - Nem tudta befejezni a mondatot, mivel Fred egy jól irányzott pöccintéssel a férfi felé repített egy visító törpét. Sirius egy meglepett kiáltással ugrott félre a száguldó lény útjából.

  - Na megálljatok! – morgott, és ő is beszállt a harcba. Az ikrek rögtön egy emberként a férfit kezdték hajigálni, így Sirius kénytelen volt segítséget hívni. – James! Segíts már, Merlin szerelmére! A Tekergők becsülete veszélyben forog!

  James nevetve megcsóválta a fejét.

  - Csak a tiéd, pajtás! – Szavai ellenére előhúzta a pálcáját és barátja mellé állt. Immár együttes erővel sikerült felülkerekedniük az ikreken.

  Harry és Ron vigyorogva nézték a harcolókat. Harry két év ismeretség alatt még sose látta Siriust ilyen boldognak és felszabadultnak. Úgy tűnt, barátja jelenléte nagyban meghatározza hangulatát. James is úgy viselkedett, mint egy gyerek. Harry végre úgy látta az apját, ahogy ötödikes korágig mindig is gondolta: egy szeleburdi, vidám, ám szerető apának. Bár ezekben a pillanatokba inkább hasonlított egy tízéveshez, de a fiú egyáltalán nem bánta. Sőt, az se zavarta, hogy szülei koruknál fogva inkább lehetnének a testvérei, hiszen annyi évesen éledtek fel, ahány évesen meghaltak; ennél fogva Harrynek huszonkét éves szülei voltak.

  A zajra Mrs Weasley is felfigyelt, úgyhogy rövid úton ráncba szedte fiait, Lily pedig Jamesért és Siriusért kezeskedett.

  - James, az istenért, viselkedj már felnőtt módjára! – korholta a férjét. – A saját fiad nem csinál ilyen hülyeségeket!

  - Csak mert nem jutott eszébe… - dörmögte halkan Harry, mire a mellette lévő Ron felkuncogott.

  Lily ezek után Siriust vette elő, és még azután folytatta volna a szitokáradatot, de ekkor megjelent Remus és szó nélkül elvezette a mérges asszonyt.

  - Ezt megkaptátok – jegyezte meg Harry nevetve, apjára és keresztapjára nézve.

  - Te csak ne szólj semmit! – nézett rá Sirius. – Igazán leállíthattad volna.

  - Hogy elszalasszam megnézni a bűnbánó ábrázatodat? – vigyorgott Harry. – Soha.

  Az ikrek időközben már vissza is állították az asztalokat, és a helyükre tették a tányérokat és evőeszközöket.

   Következő pillanatban megjelent Mrs Weasley, maga előtt lebegtetve egy nagy tál gőzölgő levest. Rögtön mindenki helyet foglalt az összetolt asztaloknál és nekiláttak az ebédnek. Az első félórában igen csendes volt a társaság, azután viszont mindenki megtalálta a hangját. Harry, Ron, Ginny és az ikrek megegyeztek, hogy ebéd után kviddicseznek egyet, és megpróbálták rábeszélni Hermionét is, hogy minden bonyodalom nélkül tudjanak csapatokat alkotni. A lány végül beletörődve és kínkeserves ábrázattal az arcán bólintott rá a dologra. Az étkezés többi részében a kviddicsről folytattak vitát, Hermione azonban hanyagolta a témát, és az előtte ülő Lilyvel kezdett beszélgetni.

  Ebéd után a fiúk és Ginny rögtön szaladtak is a seprűjükért, utánuk a szenvedő Hermionéval.

  - Hova rohantok így? – állította meg őket a konyhában Mrs Weasley gyanakodva.

  - Kviddicsezni! – felelték, és már indultak is volna.

  - Rögtön ebéd után? – rázta a fejét az asszony.

  - Ne izgulj, anya, van nálunk Maximuláns édesség, ha valaki rosszul lenne. – Fred, miközben beszélt, a - Charlie régi - seprűjét bizonytalanul szemlélő Hermionéra sandított.

  Mrs Weasley csupán elmotyogott egy-két barátságtalan mondatot a lelkes (Hermione esetében kevésbé lelkes) fiatalok elmeállapotáról, de hagyta őket.

  Harry és Ron közös pénzen (melyet Harry állt, de barátja a szavát adta, hogy amint tudja, rendezi a számlát) még rögtön a nyár elején vettek kviddicslabdákat, így a ládát magukkal cipelve felsétáltak az erdő mögötti kis tisztásra, és két hármas csapatot alkottak. Harry George-dzsal és Ginnyvel került egy csapatba, és az ikerfiú vállalkozott a védő szerepére, míg Ginny hajtónak, Harry pedig fogónak állt be. A másik csapat nem igazán tudott megegyezni a szerepeken, mivel Ron egyedül a védésben volt jó, Hermione viszont nem vállalkozott arra, hogy a levegőben ide-oda cikázzon. Végül is Ron beadta a derekát és beállt hajtónak, így a lány a karikás póznákhoz repült, Fred pedig fogó lett. A gurkókat viszont nem merték kiengedni, nehogy elszabaduljanak a faluban. A cikesz korlátozására is húztak egy láthatatlan falat a pálya köré.

  Harry örömmel vette tudomásul, hogy a repülésben még mindig ugyanannyira örömét leli, mint diákkorában, és boldogan repkedett egy sort a levegőben. Tűzvilláma még mindig az egyik legjobb seprűnek számított, de Harry soha nem cserélte volna le egy jobbra, hiszen Siriustól kapta.

  A játék során mindenki számára világossá vált, hogy Hermione nem kviddicsezésre termett, ennek ellenére tovább bátorították a lányt. Már negyed órája játszottak, és az állás eközben 50:10 lett, Harry csapatának javára. A fiú szórakozottan kereste a szemével a szárnyas cikeszt, és látta, hogy Fred is ugyanígy tesz. Néha, mikor megunta a céltalan röpködést, megengedett magának egy-egy zuhanórepülést vagy dugóhúzót, ám ezután tovább kutatott.

  Tíz perc múlva végül megpillantotta a kis labdát, ami a föld fölött egy centivel lebegett. Azonnal megsarkantyúzta a seprűjét, és a föld felé irányította azt. Hallotta, hogy mögötte Fred is ugyanígy tesz.