Fél perc múlva egetrengető dobogással egy hatalmas fekete kutya vágtázott le a lépcsőn, nyomában a loholó James. Az állat, miután leért, ügyet sem vetett a nappaliban tartózkodókra, a kertbe rohant. James ránézett a feleségére.

  - A házban nem! – jelentette ki Lily.

  James vágott egy grimaszt, de aztán már indult is a kutya után.

  Harry és barátai kíváncsian követték a párost. A fiú még hallotta Remus motyogását:

  - Ezek szerint újra szent a béke…

  A kertben egy gyönyörű szarvas épp a vidáman ugató, fekete kutyát kergette. Lily lemondóan sóhajtott, és csak annyit mondott, mielőtt még visszaindult volna a házba: - Komolyan mondom, mint a dedósok…

  Harrynek mosolyra húzódott a szája, mikor megpillantotta a két állatot, és a fűben leheveredve figyelte a játékukat. Hallotta Ginny és Hermione csodálattól elakadó lélegzetét, és Ron álmélkodó motyogását. Mi tagadás, az apja animágusformájában tényleg ámulatbaejtően nézett ki. Sötétbarna, szinte fekete szőre csillogott a napfényben, szép fején pedig elegáns agancs büszkélkedett.

  A két állat pár perc futkosás után észrevette a fűben üldögélő fiatalokat, mire rögtön felhagytak a kergetőzéssel és nagy egyetértésben odasétáltak hozzájuk.

  Ginny és Hermione a csodálattól tátva maradt szájjal pattantak fel. Harry és Ron is így tettek.

  A szarvas és a kutya megálltak előttük, a két lány pedig késlekedés nélkül az előbbihez fordult.

  - Öhm… Szabad? – kérdezte félénken Ginny az állattól, mire az pár pislogás után enyhén bólintott.

  Hermione követve barátnőjét, tétován felemelte a kezét, hogy megsimogassa a szarvas fejét. Harry és Ron elvigyorodtak, a kutya pedig lustán elnyúlt a fűben. A lányok csillogó szemmel érintették meg az állat büszke fejét, szép agancsát.

  Egy idő múlva ijedt sikoly hangzott az ajtó felől. Mind odakapták a fejüket, Hermione és Ginny pedig zavartan vették el a kezüket, mintha csak most jöttek volna rá, hogy kit is simogatnak. A bejáratnál Mrs Weasley állt, és ijedten nézte a két megtermett állatot.

  - Jesszusom! – hebegte. – Ó, te jó ég… Ezek, ugye, nem…?

  Ki nem mondott kérdésére a szarvas és a kutya rögtön visszaváltozott Jamesszé és Siriusszá. Összevigyorogtak, majd a még mindig a mellkasát masszírozó asszonyhoz fordultak.

  - Ne haragudj, Molly, nagyon megijesztettünk? – kérdezte James bűnbánóan pislogva.

  - Jaj, nem… dehogy… - Még egy pillantást vetett a két mosolygó férfira, majd visszament a házba.

  A lányok ezek után mindenhova néztek, csak Jamesre nem, ellenben a többiekkel, akik jót derültek a zavarukon.

  - Nem akarjátok még egy kicsit megsimogatni a buksimat? – nézett rájuk ártatlanul mosolyogva James, mire Harryből, Ronból és Siriusból kitört a nevetés, Hermione és Ginny pedig rohamosan pirulni kezdtek. Végül James megkegyelmezett a lányoknak és letelepedett a fűben a közben újra helyet foglaló Sirius, Harry és Ron mellett. Őt követve a két lány is elhelyezkedett saját barátja ölében.

  - Tudjátok, most megharagudtam rátok – tette a sértődöttet Sirius, miközben a lányokra pislogott. Azok értetlenül felvonták a szemöldöküket. – Engem már sokkal többször láttatok átalakulni, de még soha nem akartatok megsimizni…

  Harry és Ron újra nevetni kezdtek.

  - Látod, Sirius, engem még állatként is jobban szeretnek a lányok, mint téged – húzta ki magát James.

  - A suliban én voltam szépfiú! – háborgott Sirius. – Téged egyébként sem érdekelt senki más, csak Lily.

  A két férfi folytatta a jelentéktelen vitát, Harry azonban újra a gondolataiba merült. Elnézte az apját és Siriust, akikről soha nem gondolta volna, hogy ennyire mások együtt, mint külön. James is, mióta Sirius visszatért, annak ellenére, hogy az apja, inkább a barátjának érezte, már azóta, hogy kiderítették a valóságot. Egyedül akkor tudott rá úgy istenigazából apaként tekinteni, mikor első éjszaka a szobában mesélt a szüleinek az életéről. Az igazat megvallva nem is zavarta a dolog annyira, hiszen már mégiscsak tizennyolc éves volt, ennek ellenére örült volna neki, ha James apaként viselkedne vele, legalább egy kicsit. Hiszen szülők nélkül nőtt fel, épp ezért az se zavarta volna, ha állandóan „nyaggatják”.

- Ehem – köszörülte meg végül a torkát Harry. A két felnőtt ránézett, majd elvigyorodtak. – Néha elgondolkozom rajta, hogy tényleg az apám vagy-e – nézett Jamesre. Az említett eltátotta a száját, és a többiek is döbbenten meredtek Harryre, aki ezt megmagyarázandó, folytatta: - Néha úgy érzem, hogy kettőnk közül én vagyok az idősebb…

  James összevonta a szemöldökét, de elmosolyodott.

  - Szóval azt akarod, hogy viselkedjek úgy, mint egy felnőtt és felelősségteljes apa?

  Harry válaszra nyitotta már a száját, mikor hatalmába kerítette egy jól ismert, szörnyű érzés. A többiek még nem érzékelték a változást, ő viszont a háborúban megedződött, és fogékonyabb lett az ilyen dolgokra. Pillantása azonnal az égre siklott, és felpattant a helyéről, miközben a pálcája már a kezében is volt.

  Sirius is hamarabb megérezte a közelségüket, hiszen tizenkét évet töltött el a környezetükben, de Harry így is gyorsabb volt nála. Ron, Hermione és Ginny csupán a barátjukra hagyatkoztak, és követték a tekintetét. James kapcsolt a legkésőbb, de mikor az a tucat dementor a közelükbe ért, már ő is talpon volt és a többiekkel együtt emelte a pálcáját.

  Harry, amint feltűntek a lények, tudta, mit kell tennie. Nem késlekedett egy pillanatot sem, csak arra tudott gondolni, hogy a barátait megvédje tőlük. Nem esett nehezére egy szép emléket előhívnia, hiszen az utóbbi időben élte élete legboldogabb perceit. Csupán rá kellett pillantania Jamesre, és érezte, hogy elönti a boldogság.

  A dementorok rettentő gyorsan közeledtek feléjük; mikor Harry – elsőként – meglendítette a pálcáját, a szörnyetegek máris csupán tíz méterre voltak tőlük.

   A fiúnak nem volt szüksége varázsigére, egyetlen suhintás után kiszökkent a pálcájából a fél órája látott szarvas másolata, és vágtázva megindult a dementorok felé. Ám azoknak egy perc harc után sikerült ködfelhővé oszlatniuk a patrónust. Ekkor már a többiek sem késlekedtek: Ron, Ginny és Hermione egyszerre kiáltották el magukat („Expecto patronum!”), és őket követte James és Sirius. Harry is újra idézett egyet. Ám a dementorok valami oknál fogva mintha megerősödtek volna, mert öt perc múlva a patrónusok ugyanúgy köddé váltak, mint Harry előző varázslata.

  - Mi van velük? Miért nem tudjuk legyőzni őket? – kérdezte Ron kétségbeesetten, miközben a dementorok egyre közeledtek feléjük. Ekkor szaladtak ki a házból a bent lévők; Mrs Weasley és Lily sikkantottak is egyet, mikor meglátták az alig pár méterre lévő csuklyás lényeket.

  Harry érezte, hogy nem bír már sokáig talpon maradni. Mintha támadóiknak megsokszorozódott volna az erejük. Egyre nehezebben szedte a levegőt, és máris ott visszhangoztak a fejében Voldemort szavai teljes összevisszaságban, amikhez néha pillanatnyi képek is társultak. Egyedül azokra szép emlékekre próbált koncentrálni, amiket a szüleivel élt meg, de kezdte elveszíteni a tudatát, és hangok is egyre hangosabbak lettek, a bevillanások pedig egyre sűrűsödtek, egyre élesedtek, egyre inkább rendszereződtek.

Az édesanyja sikolya… Cedric holtan… A dementorok pár pillanatra megálltak az egyik patrónus jóvoltából… Sirius beesik a függöny mögé… Több száz inferus keríti be egy sötét barlangban… Dumbledore átzuhan a mellvéden… A csuklyások hörögve szívták be körülöttük a levegőt… Egy arany pohárkából előbújó félelmetes kígyóarc Ronra szegez egy pálcát… Hermione a Cruciatus-átok hatása alatt… Két dementor közeledik felé… Ginny, ahogy Bellatrix Lestrange a torkának szegezi a pálcáját… Voldemort vele szemben… hangosan kacag… rászegezi a pálcáját…Ginny patrónusa megállásra készteti az őt kipécéző lényeket, de hamarosan újra megindulnak felé… Egy Avada Kedavra-kiáltás… zöld fénycsóva…

  Egy kicsi, hideg tenyér siklott az övébe, amivel sikerült visszarángatnia magát a valóságba. Kissé ködös tekintettel nézett körül: Lily, James és Sirius együttes erővel próbáltak távol tartani maguktól vagy öt dementort, láthatóan kevés eredménnyel. Remus Mr és Mrs Weasleynek próbált segíteni, akiknek nem ment olyan jól a varázslat. Harry már indult is volna segíteni nekik, mikor egy közeli, halk sikoly hallatszott. Odakapta a fejét, és amit látott, attól a szívverése is leállt. Hermione feküdt a fűben, karjával takarva el az arcát, miközben két csuklyás már emelte is a lány kezét, hogy megcsókolja őt. Ron egy ordítással ott termett, de ezzel csak azt érte el, hogy az egyik őt vette célba.

  Harry kétségbeesetten kutatott valamiféle megoldás után, miközben sorban szabadította ki a pálcájából a patrónusokat. Nem fogja feladni, nem engedheti, hogy most veszítse el a szeretteit… Ginny segélykérően szorította meg a kezét, miközben a lány is egyre csak Expecto patronumot kiáltozott.

  Ronnak sikerült egy különösen erősre sikeredett patrónussal pár másodpercig megállásra kényszeríteni a Hermionét veszélyeztető dementort, de ennél nagyobb sikereket egyikük sem tudott elérni, és láthatóan egyre fáradtak, hiszen nem csak a rengeteg varázserő-befektetés gyengítette őket, hanem a csuklyások különös erőssége.

  Harrynek támadt egy ötlete. Egy igen bizonytalan ötlete. Ahhoz viszont mind a négyükre, vagy legalább hármukra szükség volt, Hermione ugyanis láthatóan nem volt olyan állapotban, hogy fel tudjon állni.

  - Ron! – kiáltott oda Harry a fiúnak, aki még mindig azzal a két dementorral viaskodott. – Próbáljuk meg egyszerre! Akkor sikerülhet!

  Ron alig láthatóan bólintott, és villámgyorsan elkapta a barátnője csuklóját, majd, miután megidézett egy újabb patrónust, elszántan Harryre nézett. A fiú megszorította Ginny kezét, összeszedte minden erejét, és csakis a lányra gondolt, felszínre hozta magában az összes szerelmét iránta.

  - MOST!

  Szavára ő, Ginny és Ron másodperc pontosan egyszerre lendítették a pálcájukat és mondták ki a varázsigét – hogy erősebbre sikerüljön, Harry sem nonverbálisan tette ezt. Ennek eredményeképp három fénylő, ezüstszínű patrónus jelent meg, melyeket egy ugyanolyan fénylő ezüstszál kötött össze. A három állat nem szakadt el egymástól, együttes erővel támadtak rá először a Hermionét veszélyeztető lényekre, akiknek hosszú viaskodás után sem sikerült megsemmisíteniük az erős varázslatot – elmenekültek.

  Harrynek, Ronnak és Ginnynek minden csepp erejére szüksége volt ahhoz, hogy a patrónusokat megtartsa, hogy a dementorok ne oszlassák szét őket, és az összekötő szál se szűnjön meg. Ők maguk táplálták a varázslatot, és ha egy kicsit nem koncentráltak, a patrónusok máris meggyengültek.

  A három barát fénylő állata végül elijesztette ezek után a többi dementort is; először azokat, amik Harry és Ginny felé közeledtek, majd Remus, Mr és Mrs Weasley ellenfeleit is, végül pedig azokat, amik ellen Lily, James és Sirius harcolt.

  A dementorok eltűntek. Újra kellemes, késő délutáni, kora nyári szellő borzolta a hajukat, újra érezték a nyár illatát, újra hallották a madarak csivitelését.

  Ron még mindig fogta Hermione kezét, és letérdelt mellé a fűbe. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, miközben próbálta légzését kissé egyenletesebbé tenni.

  Ginny erőtlenül rogyott Harry karjaiba, akinek minden tartalék energiájára szüksége volt már ahhoz is, hogy a saját lábán meg tudjon állni, nemhogy még a lány súlyát is elbírja, így zihálva, remegve ereszkedett le ő is a földre, miközben szorosan fogta Ginny ernyedt testét. De rá kellett jönnie, hogy azt a tartalék energiát már felhasználta, így a lány pillanatokon belül kicsúszott a kezei közül, és ő maga is elterült a fűben. Becsukta a szemét, hogy megszűnjön a vibrálás, bár így kissé felerősödtek a hangok, amiket még a dementorok hatása alatt érzett. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy a kiáltásokat lecsendesítse, majd végleg megszűntesse. Ám ez elég lassan sikerült neki, tekintve, hogy úgy érezte magát, mint akin tízszer egymás után egy hatalmas úthenger haladt át.

  Egyszerre erőtlen kiáltások szakították vissza a valóságba. Eszébe jutottak az ő és Ron szülei, Remus és Sirius. Csak annyi energiája maradt, hogy kinyissa a szemét és oldalra fordítsa a fejét. Az anyja és az apja sápadtan rohantak oda hozzá, mögöttük Mr és Mrs Weasley. Utolsóként Remus és Sirius haladt, nem kevésbé ijedten.

  - Harry, Harry, jól vagy? – térdelt le mellé a földre Lily és kétségbeesetten rázogatta a vállát.

  - Nem igazán – próbálta mondani Harry, de egyre ködösebben látott, és zúgni kezdett a füle. Újra becsukta a szemét. Még érezte, hogy valaki felkapja, és magával viszi, de ez volt az utolsó dolog, amit felfogott a külvilágból.   

~*~

Míg James és Lily Harryvel rohantak be a házba, addig Mr és Mrs Weasley két gyereke miatt aggódott, Sirius és Remus pedig Hermionéért kezeskedtek.

  Az ájult vagy éppen félájult fiatalokat rögtön az első emeleti szobába vitték, amit Remus egy pálcasuhintással tértágító bűbájjal kezelt, majd levarázsolt még plusz három ágyat, hogy mindegyiküket le tudják fektetni. Elhelyezték őket egy-egy ágyon, Lily pedig rögtön beoldalazott közéjük, hogy megvizsgálja őket.

  - Nem hiszem, hogy nagyobb bajuk esett volna, csupán borzasztóan kimerültek – állapította meg a diagnózist. – Bár, ahogy nézem, Ron egy picit beütötte a fejét, de nem vészes. De sajnos itt nem tudok semmiféle bájitalt főzni. Sem az alapanyagok, sem az idő nem elég – csóválta a fejét aggodalmasan.

  James falfehéren állt Harry ágya előtt, és a fiát bámulta kifejezéstelen arccal. Sirius bátorítón megszorította a vállát. Mrs Weasley férje ölelésében szipogott.

  - Hova vigyük őket? – kérdezte a vörös hajú férfi. – A Szent Mungóba?

  - Képtelenség – rázta a fejét Lily. – Mind a négyen ájultak. Felhívnánk magunkra a figyelmet, a Kóbor Grimbusz pedig nem hiszem, hogy jót tenne nekik.

  - Akkor a Roxfort? – tanácsolta Sirius.

  Lily sóhajtott egyet, de végül Remus válaszolt.

  - Ugyanez a helyzet: az is túl messze van. Ráadásul csak pánikot keltenénk a diákok körében. – Egy kis gondolkozás után beugrott neki a megoldás. – Hívjunk ide egy gyógyítót.

  Sirius bólintott.

  - Máris indulok a Mungóba.

  - Nem lenne jó ötlet – állította meg Remus. – Az emberek kitérnének a hitükből, ha meglátnának. Egyébként is, Madam Pomfrey sokkal jobb lenne. Ő végül is ismeri őket, és könnyebb lesz elmagyarázni neki az ittléteteket, mint egy idegen gyógyítónak. Majd én elmegyek érte. McGalagony biztos elengedi.

  A többiek egy szóval sem ellenezték az ötletet, így hát a férfi máris kisietett a házból, és miután átlépte a hoppanálásgátló-bűbáj térkörét, egy pukkanással eltűnt.

  A Roxfort-kastély birtokának közvetlen közelében bukkant fel, és máris megidézte a saját patrónusát, hogy értesítse McGalagonyt. Az idős asszony két perc múlva fel is tűnt, és minden teketória nélkül beengedte a láthatóan ideges férfit.      

  - Mi ilyen sürgős, Remus? – kérdezte az igazgatónő, miután elindultak a kastély felé.

  - Az Odút dementorok támadták meg – felelte a férfi, mire a nő a szája elé kapta a kezét.

  - De ez nem lehetett Ő! Ugye, nem? Mondja, hogy nem Voldemort parancsára tették!

  - Nem hiszem – rázta a fejét a férfi. – Ő meghalt. Valószínűleg a halálfalók egy megmaradt csapata küldte őket oda. De nem is ezért jöttem, hanem mert szükségem lenne Madam Pomfreyra.

  - Ki sérült meg? – A professzorasszony arca falfehérré változott.

  Remus sóhajtott.

  - Harry, Ron és Ginny megidéztek ellenük egy közös patrónust, de teljesen kimerültek. Hermionén pedig majdnem végrehajtották a csókot. Nincsenek maguknál. Ezért is lenne szükségem a javasasszonyra, hiszen ő mégiscsak ismeri őket…

  Út közben már beértek a kastélyba, és elindultak fel a márványlépcsőkön a gyengélkedő irányába. Remus eközben elmondott mindent a dementortámadás részleteiről.

  - Szóval sokkal erősebbek voltak, mint általában? – nézett megütközve McGalagony végül a férfira, aki bólintott.

  Remusnak hirtelen eszébe jutott valami, ezért a gyengélkedő ajtajában megállt, és szembefordult egykori tanárával.

  - Minerva, nem kapott mostanában egy furcsa levelet? – kérdezte.

  A professzor összeráncolt szemöldökkel bólintott.

  - De igen. De… - A férfi arcára esett a pillantása. – Akkor igaz? James és Lily Potter újra élnek?

  - Ugyanúgy, ahogy Sirius Black – bólintott Remus.

  - Nahát – hebegte az igazgatónő. – Pedig… nem akartam elhinni… olyan abszurd volt az egész… És akkor Harry…?

  - Harry boldogabb, mint valaha – felelte egy mosollyal a férfi. McGalagony meghatódottan csapta össze a tenyerét.

  - Nos, akkor szólok is Poppynak – nyitott be végül a gyengélkedőbe az idős asszony, majd Remushoz fordult. – De, kérem, ön magyarázza el neki a helyzetet.

  - Csak siessünk – nézett az órájára aggodalmasan Remus.

~*~

  A szobában lévők nem sokat beszélgettek, miután barátjuk elsietett. James még mindig csupán komoran Harryre függesztette a tekintetét a fia ágyának végéből, míg Lily és Mrs Weasley Harry, valamint a vörös hajú gyerekek ágyán ültek és fogták a kezüket.

  Lily, hogy kezdjen valamit a kezével, néha kisimított fia szeméből egy-egy rakoncátlan hajfürtöt, miközben aggodalmasan figyelte sápadt, kifejezéstelen arcát.

  Sirius volt az, aki végül megelégelte a hosszas hallgatást.

  - Jaj, emberek, ne búsuljunk már itt! – fakadt ki. – Nincs semmi bajuk, csupán kimerültek! Pár nap pihenés, és máris valami újabb bajba keverednek.

  Ezekre a szavakra mindannyian elmosolyodtak, James kivételével, aki továbbra is szomorúan figyelte Harryt. Látszott, hogy nagyon a gondolataiba merült.

  - Azt hiszem, jót tenne most egy tea mindannyiunknak – állt fel Ginny ágyáról Mrs Weasley, mire Lily hálásan rámosolygott, ő pedig már ki is lépett a szobából.

  Öt perc múlva vissza is tért, maga előtt lebegtetve egy nagy tálcát, amin bögrék voltak elrendezve szép sorban. Mindenkinek a kezébe nyomott egyet, majd visszaült az előbbi helyére.

  A további időben Sirius próbálta felvidítani a társaságot, kisebb-nagyobb sikerekkel. Megjegyzései egyedül Jamesre nem voltak semmilyen hatással. Lily fel is figyelt arra, hogy férje különösen hallgatag.

  - James? – nézett rá. A fekete hajú férfi felkapta a tekintetét, és kérdőn pillantott feleségére. – Mi van veled? Nagyon szótlan vagy.

  - Ez az, haver – vágta hátba Sirius is. – Harry erős fiú, semmi baja nem lesz, már mondtam.

  James bólintott, de látszott rajta, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami aggasztja. Ennek ellenére nem szólt semmit, bár nem is lett volna lehetősége, mert ekkor meghallották a hangokat. Pár másodperccel később Remus lépett be a szobába, McGalagony és Madam Pomfrey társaságában, immár bájitalokkal felszerelkezve.

  A két asszony rögtön könnyekben tört ki, amint meglátták Lilyt, Jamest és Siriust. Meghatódva ölelték meg őket, azután viszont a javasasszony rögtön a fiatalokat vette kezelésbe. Végül, miután megvizsgálta őket, egy megnyugtató mosollyal közölte, hogy pár nap, és egy kevés energiafőzet beadása után kutya bajuk sem lesz. Ron fejét, amin egy kisebb dudor volt, egy könnyed pöccintéssel rendbe hozta, azután pedig kikészítette az éjjeliszekrényre a beadandó bájitalos fiolákat, amikben teljesen egyforma, sárga folyadék kavargott.

  - Azért majd naponta egyszer eljövök, hogy tényleg nincs-e semmi más bajuk – mondta még távoztában az idős javasasszony, végül - miután egy-egy fátyolos tekintetet vetett a visszatért szülőkre és Siriusra - búcsút intett.

  Nem sokkal később McGalagony is távozott, de előtte még biztosított mindenkit, hogy a Roxfort állandóan nyitva áll előttük, ha szükségük lenne valamire.

  A kis csapat egy újabb tértágító-bűbáj kimondása után ugyanebben a szobában maradt: leheveredtek egy-egy fotelbe vagy karosszékbe. 

- Jaj, a kis drágáim – szipogta Mrs Weasley. – Vajon hogyan tudták elkergetni azt a rengeteg dementort?

  Erre a kérdésre a többiek is kíváncsiak lettek volna, így elgondolkozva szürcsölték a teájukat. Remus összeráncolta a szemöldökét.

  - Igazából nem sok elképzelésem van róla – felelte egy kis hallgatás után. – A patrónus, amit megidéztek, úgy tűnt, mintha három lenne, de mégis egy volt.

  - Igen – bólintott elgondolkozva Sirius is. – Én is láttam. Valami összekötötte őket… De, vajon mi? És hogy csinálták?

   - Szerintem pedig ez egyértelmű. – James most szólalt meg először azóta, hogy Harryt és barátait behozták a házba.  Mindenki ránézett, mire folytatta. – A barátság erejével. Harryék egyszerre mondták ki a varázsigét, egyszerre lendítették a pálcájukat. Ez néha már magában is elegendő ahhoz, hogy a patrónusok megerősödjenek. Ők viszont ugyanolyan jó barátok, sőt, többek is – nézett Ginny és Harry kettősére -, mint mi voltunk a Roxfortban. Valószínűleg ezért kapcsolódtak össze a varázslatok, és ezért voltak képesek elkergetni a dementorokat.

  - És itt a másik nagy rejtély: mitől erősödtek meg a dementorok? – tette fel a következő kérdést Sirius, de ebben a témában mindenki tanácstalannak bizonyult.

  Később beadták mind a négy fiatalnak az energiafőzetet, és végül mindannyian aludni tértek.

~*~

  James komorsága azonban nagyon zavarta Lilyt, ezért az ágyukban fekve férje szemébe nézett.

  - James… mi a baj? Egész délután nagyon szótlan voltál.

  A férfi sóhajtott, de végül válaszolt.

  - Borzalmas apa vagyok.

  - James! Hogy mondhatsz ilyet?! Harry imád téged! – Lily felkönyökölt, fejét egyik tenyerébe támasztotta, és szigorúan nézett a férfire, aki erre megrázta a fejét. Nem nézett felesége szemébe; az oldalára fordult, és fejét az egyik karjára hajtotta.

  - De én eddig egyáltalán nem viselkedtem úgy, mint egy jó apa – felelte keserűen. – Nem vigyáztam rá, nem gondoskodtam róla, nem…

  Lily gyengéden simított végig a férfi szomorú arcán, és nem hagyta, hogy befejezze.

  - James, Harry már tizennyolc éves – szakította félbe lágyan. – Tud magára vigyázni, és nincs szüksége rá, hogy gondoskodjanak róla.

  - De még ő is azt mondta – ellenkezett tovább James -, hogy egyáltalán nem érez engem az apjának.

  Erre már egy kicsit Lily is elkomorodott, de végül újra visszanyerte a magabiztosságát.

  - Hány évvel is vagyunk öregebbek nála? Három, négy. Ő csupán azért komolyabb, mert nehezebb élete volt, mint bármelyikünknek is. Lehet, hogy nem érez minket teljes mértékben a szüleinek, de ez majd idővel változik. Talán csak nem szokta még meg a helyzetet. Ne izgasd magad emiatt – mosolyodott el újra.

  Végigsimított James arcán, miközben közelebb húzódott hozzá és egy gyengéd csókot adott neki, amit ő hálásan viszonzott.

  Lily nem csodálkozott szerelme bizonytalanságán, annak ellenére, hogy James mindig is nagyon magabiztos volt. Ő tudta, hogy férje legbelül igenis tele van kétségekkel, csupán a külvilág felé vetíti ezt a kissé nagyképű arcát. A nő azzal is tisztában volt, hogy a férfi csak neki hajlandó annyira megnyílni, hogy a kétségeit megossza vele. James túlságosan is büszke volt ahhoz, hogy a bizonytalanságát látni engedje.

  És Lily, miközben belenézett szerelme csillogó, féltő szemeibe, miközben érezte a hasán és a derekán a simogató ujjakat, újra rádöbbent, mennyire is szereti a férfit. Roxfortos éveik alatt annyiszor elutasította őt, annyiszor megbántotta – néha dühből, néha csupán dacból -, James pedig még mindig, még most is ugyanúgy szereti és óvja őt.

  Ujjaival beletúrt a kócos, fekete hajba, és a tarkójánál fogva magához húzta a férfit, aki nyomban fölé hajolt, és szenvedélyesen csókolta.

  Lily ujjai bekíváncsiskodtak James pizsamafelsője alá, és végigsimított szereleme izmos hátán, hasán és mellkasán, miközben a férfi már a nyakát csókolgatta, és így haladt egyre lejjebb. Végül James újra visszatért a szájához, Lily pedig már húzta is le róla a pólóját…