James letérdelt Lily elé, a földre, felemelte a lány fejét, kisimított az arcából néhány kósza hajtincset, majd belenézett a könnyező szemekbe.
- Mondd el, mi baj! – kérte halkan.
Lily csendesen sírdogálva megölelte a fiút. Egyre jobban sírt, de James nem szólt semmit, csak simogatta a hátát.
Időközben Cam és Gaby is benézett, de a fiú azt mondta, hogy inkább maradjanak kint és vigyázzanak, hogy senki ne menjen be.
Lily pár perc múlva kicsit nyugodtabb volt, de még mindig folytak a könnyei. Ott ült Jameshez bújva, aztán elhúzódott tőle és megtörölte a szemeit.
- Apám csalja anyámat. Tegnap este lelépett otthonról, a húgom meg engem okol ezért az egészért – foglalta össze a lényeget suttogva.
- Sajnálom – motyogta James.
- Hát még én – szólt Lily keserűen. – Mindig azt hittem apámról, hogy ő a legbecsületesebb, legőszintább, egyszóval legrendesebb ember a világon. Erre kiderül róla egy ilyen dolog. Csalódtam benne… kurva nagyot. Ráadásul az a hülye Petunia is állandóan engem basztat. Mintha én tehetnék róla, hogy apa…
Bár ő minden rosszért engem okol, ami csak történik a világban. Most például az a mániája, hogy, ha nem lennék ilyen hú-deokos, hú-de-jó-kislány, hanem csinálnék néha egy jó kis balhét, akkor apának nem lenne ideje a csajozásra – folytatta a lány újra könnyben ázó szemekkel.
- Nehogy hallgass rá, Lil! Ez tiszta hülyeség – szólt James és végigsimított az arcán.
- Tudom, hogy nincs igaza. Egyszerűen csak kiborultam. Sok volt ez nekem egyszerre.
- Elhiszem. Én is magam alatt lennék, ha a szüleim válnának.
Ültek egy ideig csendben, egymás mellett, a falnak dőlve, de James hamar megunta a csendet,
- Te, Lil!
- Hm?
- Tudod, ugye?
- Mit?
- Hogy rám számíthatsz bármikor, bármiben.
- Kösz! Azt hiszem, a közeljövőben szükségem is lesz rád.
- Rendben… csak szólj, ha dumálni akarsz, vagy valami.
- Oké!
Újabb pár perces hallgatás, amit most Lily tört meg.
- Áhh, olyan felfoghatatlan nekem ez az egész. Annyi ilyen esetről hallani manapság, de sosem hittem, hogy ez a mi családunkban is megtörténhet. Ráadásul anyuék olyan boldognak tántek.
Ezután Lily mesélt néhány dolgot az elmúlt évekről, James pedig figyelmesen hallgatta.
- Basszus, már rég becsengettek! – szólt hirtelen a lány.
- Aha. Kábé fél órája. Erre az órára már nem érdemes bemenni.
- Mindegy is, ma már semelyikre nem megyek be.
- Akkor hazaviszlek – ajánlkozott James.
- Jó, köszi! – mosolygott Lily, majd felállt a földről és Jamest is felhúzta maga mellé.
- Meg azt is köszi, hogy meghallgattál.
- Nincs mit megkö… - kezdte James, de a lány beléfojtotta a szót. Egy puszival, amit a szájára adott.
Egy egészen apró puszi volt, mégis benne volt Lily minden érzelme: köszönet, bizonytalanság, szomorúság, csalódottság.
- Gyere, menjünk! Mindjárt kicsengetnek és senkivel nincs kedvem találkozni.
Kiléptek a helyiségből és körülnéztek. Cameron és Gaby már nem voltak ott, nyilván nem akarták megzavarni a beszélgetést, ezért nem is szóltak nekik, hogy ideje lenne órára menniük.
Lily és James csendben elindultak.




********



Sirius a Vanessával való beszélgetésre egy közeli kávézóban kerített sort. Küldött egy SMS-t a lánynak, hogy iskola után ott várja, de kicsit félt tőle, hogy hoppon marad. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a csilingelő ajtó felé fordulva meglátta Vanessát. Méghozzá a rendkívül vidám Vanessát.
- Szia! – köszönt a lány és vigyorogva lehuppant a Siriusszal szemben lévő székre.
- Szia! Mit iszol?
- Egy narancslé jó lesz.
- Két narancslét kérünk – szólt oda Sirius a pincérnek, aztán visszafordult a lányhoz. – Gondolom, tudod, miről szeretnék beszélni veled.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs – játszotta az értetlent Vanessa.
- Nincs? – húzta föl a szemöldökét Sirius.
- Nem, nincs – mosolygott a Potter-lány.
Sirius nagy levegőt vett és belekezdett a mondandójába: - Cameron, tudod, az a szőke lány,a kivel a konyhában… szóval ő, kilencedikben szerelmes volt belém. Pár hete a fülembe jutott és azóta folyamatosan ezzel húzom. Hát, Cam nem tartozik azok közé, akik csak úgy hagyják, ha valaki beszólogat nekik.
- Sirius…
- Hagyd, hogy végigmondjam! Szóval, azt találta ki, hogy az ujja köré csavar és a végén ő szívat meg engem. Az a csók… vagyis inkább puszi is csak azért volt, hogy… érted. Hidd el, én nem akartam!
- Sirius…
- Mióta volt az a Fleades ügy és elkezdtünk „járni” , nem érdekel senki más.
- Fogd már be! – vigyorgott Vanessa. – Már rég tudok mindent.
- Mi? Honnan? – kérdezte Sirius döbbenten.
vanessa elpirult és iszogatni kezdte az időközben megérkező narancslevét. Végül erőt vett magán és megszólalt.
- Kihallgattam, amikor Jamesszel és Remusszal beszélgettél.
- Ezt nem mondod komolyan.
- De.
- Jó, szóval kihallgattál és tudtál mindent, mégis hagytad, hogy magyarázkodjak – játszotta a sértődöttet Sirius.
- Ne haragudj, de olyan édes voltál. Én egyébként is próbáltam közbeszólni kétszer is – mosolygott Vanessa.
- Rád nem tudok haragudni, mert sze… khm.
- Igen? Hallgatlak.
- Semmi.
- Fejezd be, ha már elkezdted!
- Mondom, hogy semmi.
- Sirius! Miért nem tudsz rám haragudni?
- Mert… hát… tudod – motyogta zavartan a fiú.
- Nem tudom.
Sirius elvigyorodott és a lány füléhez hajolt.
- Mert szeretlek – súgta halkan, majd megpuszilta Vanessa nyakát, aztán az arcát, végül szájon csókolta.



******




A lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak egy vörös hajkoronán. Viselője egy lány volt, aki, bár az oldala már egyre jobban szúrt, mégsem akart egy percre sem megállni. Csak szaladt tovább és, mikor már csak pár méterre járt a céltól, elkezdte törölgetni arcáról a könnyeit.
Megállt az Edward Street 11-nél és próbált megnyugodni.
Oldalát masszírozva és néhány mély levegőt véve besétált a fehér kapun. Lépései visszhangot vertek, de nem foglalkozott vele. Csak szeretett volna végre bent lenni. Az ajtóban mégis megtorpant egy pillanatra. Átgondolta, hogy jó ötlet volt-e pont ide jönnie, de ha már itt volt, minek is fordult volna vissza?
Megnyomta a csengőt és várta a bebocsátást.
- Jövök! – hallotta bentről egy nő hangját, majd hamarosan meglátta a hozzá tartozó karcsú testet és barátságos arcot is. – Lily, de rég láttalak! Hogy megnőttél. Gyere beljebb!
- Jó estét, Mrs. Potter! – szólt a lány halovány hangon és belépett az előszobába.
A lámpa fénye megvilágította máskor pirospozsgás arcát, ami most hullaszínben pompázott.
- Jesszus, Lily! Fehér vagy, mint a fal. Gyere, ülj le! – kiáltott fel ijedten az asszony és bevezette Lilyt az étkezőbe. Leültette egy székre és a kezébe nyomott egy pohár üdítőt.
- drágám, kész van már a vacsi? Farkaséhes vagyok – lépett be a helyiségbe egy magas, fekete hajó férfi. Érdeklődve figyelte Lilyt: - Szia, te ugye Lily Evans vagy?
- Jó estét! Igen, így hívnak.
- Ismerem az édesanyádat. Hogy van?
- Volt már jobban is – felelte Lily szűkszavúan.
Mr. Potter eddig mosolygott, de most elkomorodott : Talán beteg vagy?
- Nem, én csak… kezdte a vörös hajú lány, de nem fejezte be a mondatot. Szúrni kezdett a szeme és csak nagy nehézségek árán tudta leküzdeni a feltörni készülő sírást.
Hirtelen megszólalt a telefon és Mrs. Potter odasietett, hogy fölvegye,
- Igen, tessék?... Áhh, szia, Angela! … De, itt van a lányod… Persze, gyere! Várunk. Szia!
A rövid telefonbeszélgetés után Mrs. Potter Lilyhez fordult.
- Anyukád volt. Már felhívta az összes barátnődet, hogy nem vagy-e náluk. Mindjárt itt lesz érted.
Ekkor egy újabb fekete üstök jelent meg az ajtóban.
- Lil, mit csinálsz itt? Baj van? – kérdezte James döbbenten.
- Lily se-szó, se-beszéd, felpattant, odaszaladt a fiúhoz és megölelte, miközben újra potyogni kezdtek a könnyei.