- Aly, várj! - Meglepetten fordultam hátra, és megláttam Nathan McKanzie-t, egy hetedéves hugrabugost.

- Szia! Mi a baj?

- Véletlenül meghallottam a beszélgetéseteket.

- Aha. Véletlenül, mi?

- Igen, és el kell valamit mondanom. Tartozom egy vallomással.

- Igen? - kérdeztem. Istenem, még egy vallomás?!

- Siriusról van szó.

- Siriusról?

- Igen. Azt hiszem tudnod kell ahhoz, hogy megfelelőképpen tudj dönteni.

- Oké, kezdesz megijeszteni. Elmondanád, hogy miről van szó?

- Arról, hogy tudom, miért akart járni tavaly Sirius. - Elképedtem. Mi van?! Kezd zavaros lenni ez az egész. És miért van ilyen rossz érzésem?

- Igen?  És miért? - kérdeztem.

- Mert velem fogadott. - Dermedten álltam, és szólni sem tudtam. A fülem zúgott, és szédültem. Nem, ez lehetetlen... Biztos valami vicc... Sirius nem tenne ilyet.

Nathan magyarázott valamit, de alig értettem.

- Figyelj, tavaly mikor egyszer lementünk Roxmortsba kicsit többet ittunk a kelleténél. Beszélgettünk, és elkezdett dicsekedni azzal, hogy minden lányt meg tud hódítani a Roxfortban. Én meg mondtam, hogy egyet biztos nem - téged. Én nagyon sajnálom, de ezt, azt hiszem, tudnod kellett.

Döbbenten bámultam rá, nem igazán fogtam fel mondanivalóját. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Sirius becsapott, és hazudott nekem. A csókok, az ölelések, minden hazugság volt. Színlelés. És mindeközben jót nevetett rajtam. Elindultam a kastély felé, nem érdekelt, hogy Nathan csodálkozva bámul utánam. Elhaladtam Peter és Remus mellett, aki aggódva kérdezett.

- Tiny, jól vagy? - Nem válaszoltam. El akartam bújni a világ elől, senkit nem akartam látni. Először a klubhelyiségbe akartam visszamenni, de aztán rájöttem, hogy biztos ott van Ő is. Így hát a Szükség Szobája felé vettem az irányt. Beleütköztem egy lányba, aki szemöldök ráncolva nézett rám. Elkezdtem futni, és a szoba előtt már sípolva vettem a levegőt. Lefékeztem, majd háromszor elhaladtam a fal előtt, miközben a szobámra koncentráltam. Zihálva rontottam be, és ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, az ágyra vetettem magam, és keservesen zokogtam. Nem érdekelt, hogy mennyi ideig vagyok benn, sem az, hogy a többiek aggódhatnak értem. Ordítani, üvölteni akartam, hogy a tonnás súly a mellkasomról eltűnjön.

Másnap délig ki sem mozdultam onnan, akkor is csak azért, mert koszosnak, és éhesnek éreztem magam. Amint beléptem a klubhelyiségbe, barátaim rohantak oda

- Tiny! Jól vagy? - Remus

- Hol voltál? - Sirius

- Történt valami? - James

- Rosszul vagy? - Lily

Az értelem legkisebb szikrája nélkül a szememben néztem rájuk (kivéve Siriust, őt egy pillantásra sem méltattam). Vajon ők tudják? Falaztak neki? Vagy ők is jót röhögtek? Végül arrébb toltam őket, és felballagtam a hálóterembe. Nem tudtam, hogy Lily követ.

- Tiny, mesélj már! Mi történt? Valami rossz hírt kaptál otthonról?

- Nem, dehogy - Hangom rekedten csengett.

- Akkor mi a baj?

- Semmi. Elvonultam gondolkozni - mosolyodtam el keserűen. - És mivel hegytető nem volt a közelben, maradt a Szükség Szobája.

- Min gondolkoztál?

- Nem fontos.

- De látszik, hogy neked az.

- Igen, az... volt - feleltem, és ledőltem az ágyra. Megbökdösött, mire arrébb csúsztam, és befeküdt mellém.

- Nem fogod elmondani?

- Majd egy hét múlva. - Értetlenül nézett rám, de azért bólintott.

- Siriusról van szó, igaz? - Oldalra fordultam, és vállára hajtottam a fejemet.

- Nem akarok róla beszélni - dünnyögtem, és Lil, mint megértő nővér (mert lassan már a testvérem lesz), hallgatott. Végig aludtam a délutánt, de mikor felkeltem, még mindig fáradtnak éreztem magam. A gondolatok, amik tegnap még az agyamban rohangáltak, most teljesen elapadtak. Üres tekintettel néztem bele a sötétségbe, és elszorult torokkal próbáltam elhessegetni az emlékeimben felbukkanó fekete szempárt.

Másnap nem szóltam senkihez, és Jamesék se hozzám. Először rosszul esett, de aztán rájöttem, talán Lily szólt nekik. Sirius meg azt hiszi, hogy gondolkozom, de még az ébrenlét is elég kimerítő.

A legtöbb időt a könyvtárban töltöttem egyedül, buksimat egy könyvre téve elmélkedtem azon, hogy mi értelme az életnek. Egyik nap (azt hiszem kedden) arra eszméltem fel, hogy valaki levetődik velem szembe.

- Szia! Ugye nem baj, hogy ide ültem? - kérdezte a lány. Lassan ráemeltem a tekintetemet, és találkoztam egy zöldszempárral.

- Nem, dehogy. - A lány belemélyedt olvasmányába, én pedig szemügyre vettem. Rövid, sötétbarna, szinte fekete haja volt (még az én régi hajamnál is rövidebb), hófehér bőre, és nagyon törékeny alkata. Észrevette, hogy figyelem, és kérdőn nézett rám.

- Van rajtam valami? - Őszintén kérdezte, nem gúnyosan, én mégis zavartan szabadkoztam.

- Nem, dehogyis. Tiny Cartier vagyok. És te? - Nem szoktam ilyen közvetlenül ismerkedni, de a lány tiszta tekintete jóságot tükrözött.

- Sasha Carmicheal.

- Igen? Rokonod Josh Carmicheal? - kérdeztem, mire elhúzta a száját.

- Igen, az unokabátyám. Tavaly végzett, de ő mardekáros volt.

- És te?

- Hollóhátas.

- Én...

- Griffendéles - mosolyodott el, és taláromra mutatott. - Látom.

- De te nem végzős vagy.

- Nem, ötödikes vagyok. Mondd a RAVASZ-oknál is ilyen nagy lesz a hajtás?

- Nagyobb - bólintottam nevetve. - Mivel szeretnél majd foglalkozni?

- Őszintén? Fogalmam sincs. Talán vadőr leszek - nevetett fel -, de az alkatom nem éppen a megfelelő. Viszont imádom a természetet. Te mi leszel, ha nagy leszel?

- A varázsbűn-üldözési főosztályon szeretnék dolgozni - feleltem.

- Hmm... Konkrét tervek. Meg kell mondanom, irigyellek érte. - Több, mint félóráig beszélgettünk, és teljesen lenyűgözött a belőle áradó életkedv. Pozitívan szemlélte a világot, mégsem naivan. Intelligens és humoros volt, és segített elfeledni – ha csak egy kis időre - a bánatomat. De aztán...

- Most, hogy már eléggé összeismerkedtünk, elmondod, mi bánt? - mosolygott rám.

- Miért bántana valami is? - kérdeztem vissza tettetett vidámsággal.

- Szinte süt rólad a szomorúság.

- Nem is sejtettem, úgy látszik színésznő biztos nem lesz belőlem - somolyogtam, de szinte nyomban le is hervadt az arcomról. - Igazából egy kis hülyeségen borultam ki.

- Az életben nincsenek kis hülyeségek, főleg, ha az valakinek jelent valamit. Egy fiúról van szó, igaz?

- Aha. Kiderült, hogy becsapott, és talán még jót is nevetett rajtam.

- Beszéltél már vele?

- Nem.

- Akkor tedd azt! Lehet, hogy csak félreértés az egész - szólt, de csak ingattam a fejem.

- Nem, teljesen ráillene, amit csinált. Csak tudod, más, ha hallasz ilyeneket, és más ha... Szóval...

- Nem gondoltad, hogy veled is megtörténhet - bólintott keserűen mosolyogva. - Ismerős.

- Te is...

- Nem, nem szerelmi-ügy. De én még mindig azt mondom, hogy beszélj vele. Legfeljebb kidühöngöd magad. - Felnevetett értetlen tekintetemet látva. - Ha tényleg szemét volt, húzz be neki egyet!

- Megfontolandó - kacagtam én is.

- Ki az a fiú? - kérdezte, miután lenyugodtunk.

- Si...

- Sziasztok lányok! - Remus érkezett meg, szokás szerint hatalmas könyvkupaccal a kezében. - Mizujs?

- Semmi - válaszolt Sasha. - Épp arról beszéltünk, hogy mennyire elegünk van a fajtátokból.

- Mi bajotok a vérfarkasokkal? - Ijedten néztem rá, mire mindketten felnevettek. - Nyugi Tiny, ő tudja.

- Tudod? - néztem Sashára. - Honnan ismeritek egymást? Hogy tudtad meg?

- Képzeld Tin, egy iskolába járunk, és onnan ismerjük egymást. Egyébként korrepetálom átváltoztatástanból. Utolsó kérdésedre a válaszom: a kisasszony még nálad is kíváncsibb, és mindent ki tud szedni, mindenkiből.

- Igen, ezt már tapasztaltam - bólogattam, mire a lány megszólalt.

- Ellenben a "kisasszony" utálja, ha így szólítják, és azt is, ha úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne.

- Bocsi, kislány - paskolta meg arcát Remus, mire Sasha szemét forgatva felnyögött.

- Na, asszem nekem mennem kell. Legyetek jók! - Összepakolta könyveit, és elsétált. Csak most tűnt fel, hogy milyen kicsi.

- Aranyos lány, igaz? - kérdezte Remus.

- Aha - néztem rá vigyorogva, de csak gúnyosan nézett rám.

- Miért van az, hogy engem mindenki össze akar hozni valakivel?

- Nem is tudom - feleltem lassan. - Furcsa, hogy nincs barátnőd.

- Szoktam ismerkedni, de Ágasék mellett nem feltűnő.

- Igen, mikor jártál utoljára valakivel?

- Nyáron. - Kérdőn néztem rá.

- Hogy hívják?

- Sandra Travis. - Aztán fürkészően nézett rám. - Nem hiszel nekem.

- De nem ám.

- Nem érdekel. Sasha csak barát. Nem ismerek nála jobb embert, talán csak Dumbledore-t.

- Igen?

- Aha. Nem mindenkit fogad a bizalmába, de ha a barátjának tekint, akkor tűzbe teszi érted a kezét.

- Nekem az életszemlélete a legszimpatikusabb, mintha mindenbe csak a jót látná. Közben tisztában vele, hogy az életben van gonoszság, s igazságtalanság.

- Igen, hatalmas lelkiereje van - mondta szomorúan.

- Valamiért szüksége is van rá, igaz? - kérdeztem komolyan. Remus hosszan nézett rám, majd felsóhajtott.

- Majd ő elmondja, ha akarja. És veled mi van? - váltott témát.

- Semmi. Mi lenne?

- Nem tudom. Mikor vasárnap délelőtt megjelentél, úgy néztél ki, mint egy holdkóros. Aztán Lily megtiltotta nekünk, hogy bármit is kérdezzünk.

- Akkor miért teszed? - kérdeztem, de nem néztem a szemébe.

- Miért van az az érzésem, hogy Tapmancs barátomról van szó.

- Lenne okom rá haragudni? - Na, majd most kiderül, hogy tud-e valamit. De őszintén nézett rám.

- Fogalmam sincs, de biztos komoly.

- Honnan veszed? - lepődtem meg, mire halkan felnevetett.

- Ismerlek. A legkisebb gondnál tajtékzol, de ha valami súlyos dolog történik, teljesen magadba zárkózol.

- Tényleg?

- Bizony. Szóval? Sirius csinált valamit szombaton?

- Nem, nem szombaton. Akkor "csak" szerelmet vallott - sóhajtottam.

- De nem ez aggaszt. - Nem kérdezte, kijelentette.

- Nem, tényleg nem. Miután elment, McKanzie - tudod a hugrabugos - elmondott valamit. - Nem tudtam folytatni, mert újra könnyek gyűltek a szemembe.

- Mit? - sürgetett Remus kíváncsian.

- Hogy miért járt velem Sirius tavaly. Szóval... Ő és McKanzie... Fogadtak, hogy... hogy.... - Nagy levegőt vettem. - Fogadtak, hogy meg tud engem is hódítani.

Remus egy ideig hitetlenkedve nézett, majd kitört belőle a nevetés, én csak döbbenten néztem rá.

- Nem, ez biztos valami vicc. Sirius nem tenne veled ilyet - rázta a fejét.

- Márpedig Nathan azt mondta.

- Szerintem mindenképp beszélj vele.

- Igen, Sasha is ezt mondta. - erre hirtelen felnevetett. - Mi van?

- Semmi. Újra csak csodálom a kiscsajt. Képes volt kiszedni belőled azt, amit mi már napok óta nem. Hihetetlen - nevetett. Újra ránéztem azzal a gyanúval, hogy belezúgott Sashába, de rájöttem, hogy ideje indulnom. Remus azért utánam szólt:

- Beszélj vele, jó? Szerintem csak félreértés. - Nem nagyon hittem ebben, de azért beleegyeztem.

- Jó, persze.

A következő napokban szokásommá vált, hogy Sashával tanuljak, ami igazából állt, hogy bíztatott, hogy merjek Siriusszal beszélni. Mindezt tette olyan vidámsággal, és kedvességgel, hogy tökéletesen segített kilábalni a depresszióból. Már nem meredtem órákig a plafonra, és újra elkezdtem beszélgetni Remusszal és Lilyvel is. James közelébe nem mentem, mert szinte mindig Vele volt.

Sasha még nem árulta el, hogy mi a baja, maiért Remus szerint szüksége van a hatalmas lelkierejére, de nem sürgettem. Ha el is mondja, szeretném, ha önszántából mondaná el. Örültem, hogy beszélget velem, és kezdtem megérteni Holdsápot, hogy miért mondta azt, hogy nem ismer nála értékesebb embert.

- Beszéltél már Siriusszal?- kérdezte pénteken.

- Nem, holnap fogok.

- Miért pont holnap?

- Mert múlt hét szombaton egy hét gondolkodási időt adott. És talán addigra lenyugszom annyira, hogy ne rúgjam seggbe - mondtam, mire felnevetett.

- Szegény... Úgy megy oda, hogy lehet, hogy összejöttök, te meg majd szó nélkül megvered. - Én is kacagtam, ahogy elképzeltem, majd komolyan folytatta. - Azért ne rögtön verd agyon. Tudod, lehet, hogy nem igaz.

- Te mit tennél?

- Nem tudom... Remélem, nem kerülök olyan helyzetbe, mint te. Bár nem hiszem, hogy valaki fogadna rám - húzta el a száját.

- Én nem venném ezt olyan biztosra - mosolyogtam sejtelmesen. - Egyről szerintem nem csodálkoznék. De ő nem tenné ezt veled.

- Ki az? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Remus - Sasha olyan hirtelen kacagott fel, és olyan hangosan, hogy Madam Cvikker mérgesen nézett ránk.

- Cssss... Mi olyan vicces ebben?

- Hát úgy ez az egész! Remus és én...

- Miért? Szerintem elképzelhető - jelentettem ki dacosan.

- Na, ne sértődj már meg! Szerintem Remus is jót nevetne ezen az egészen.

- Már megtette - motyogtam epésen, mire majdnem megint felnevetett, de visszafojtotta.

- Ne haragudj.

- Nem haragszom. De azért bejön, igaz? - tértem vissza az eredeti témához, mire felsóhajtott.

- Azt hiszem, megyek. - De én mosolyogva utána kaptam.

- Ne már... Tetszik, igaz?

- Jól néz ki - motyogta vörösen, majd - miután felnevettem - kisietett. Én meg utána.

- Az biztos, hogy félmeztelenül nagyon jól néz ki - csipkelődtem, mire még vörösebb lett.

- Nem szoktam úgy nézni rá - lehelte.

- Miért? Tiltja a vallásod? - viccelődtem. Hirtelen szembe fordult velem, és szemében könnyek csillogtak, de nem mérges volt, csak szomorú.

- Valahogy úgy. Beteg vagyok.

- Megfáztál? - értetlenkedtem. - Kezd rosszabbra fordulni az idő. De ez még nem ok arra...

- Nem, Tiny - mondta, és szeméből már peregtek a könnyek. - Leukémiás vagyok. Az sem biztos, hogy be tudom fejezni az iskolát.

Dermedten néztem rá, szinte fel sem fogtam, de ösztönösen öleltem magamhoz a lányt, és az én szemem is bekönnyesedett.

 - Én... nem tudtam. Ne haragudj, kérlek! Istenem, de hülye vagyok! - Zavartan kibontakozott az ölelésből, és halvány mosollyal nézett rám.

- Nem is tudhattad. Nagyon kevesen tudják, és ők nem adhatják tovább senkinek.

- Csodállak, ugye tudod?

- Nem szeretném. Mindenki így viselkedik, ha tudja, hogy nincs sok ideje - törölgette könnyeit. - Az életszeretet mindenkiben mélyen el van rejtve. Van, aki észreveszi, sőt keresi, de van, aki nem. Számukra az élet tényleg szenvedés. Én is tudatosan keresem. Nem akarok úgy meghalni, hogy csupa keserűséget vigyek magammal.

- Ne mondj ilyet! Még csak ne is gondolj rá! Mondd, ezért nincsenek barátaid?

- Igen, ezért. De te az vagy - mosolygott rám úgy, hogy a torkomban újra gombóc nőtt. - Tiny, tényleg mennem kell. És...

- Nem mondom el senkinek - fejeztem be mondatát, amiért kaptam egy hálás pillantást. Rögtön megértettem, nem akarja, hogy sajnálják. Megértem, én sem bírnám ki. Elég nehéz neki így is. Erősen jártattam kis agyacskámat, mi lenne az, amivel - észrevétlenül természetesen - boldogabbá tehetem. Csodálkozom, hogy nem mardekáros lettem (hálát is adok, persze), merthogy kb. 2 perc múlva gonosz vigyorra húzódott a szám. Nagy robajjal beestem a klubhelyiségbe... Na jó, csak megbotlottam, de pont elég volt ahhoz, hogy mindenki rám nézzen... Szóval elegánsan megérkeztem, és levetődtem Remus mellé.

- James? - én.

- Lilyvel, randin. - Remus

- Sirius?

- Fent.

- Peter?

- Szintén.

- Király! Tedd le a könyvet, és figyelj rám! - Nem vagyok akaratos, cseppet se...

- Igen? - engedelmeskedett, és egyik szemöldökét felhúzva nézett rám.

- Beszéltem Sashával.

- Tudom, az utóbbi négy napban csak azt teszitek. Megjegyzem, rosszul, mert megfogtok bukni.

- Nem is - ellenkeztem. - Egyébként Sasha beszélt nekem a betegségéről.

- Oh... Értem - bólintott komoran. - Szomorú, igaz?

- Igen... Vagyis, nem. Életemben nem láttam embert, ennyi optimizmussal. Nos... Szeretnék segíteni neki valahogy.

- Nem fog menni, nem hagyja.

- Tudom, pont ezért nem feltűnően csináljuk.

- Mi van? Csináljuk? Nem, Tiny - állt fel. - Ebbe nem rángatsz bele.

- De igen - húztam vissza, és az ölébe ültem, nehogy szabaduljon. - Muszáj lesz.

- Nem - sóhajtott.

- De igen.

- Nem.

- De igen.

- Nem.

- Nem

- De igen - Hoppá, bukta, Remykém! Erre ő is rájött, és fancsali képpel nézett rám. - Na, jó - adta meg magát.

- Oké, először valld be! Tetszik, igaz?

- Tiny!

- Ne tagadd, úgyis tudom - feleltem aljas mosollyal.

- Akkor miért kérdezed?

- Csak. Mondd ki! - Szemeit forgatva felsóhajtott.

- Tetszik.

- Hívd el Roxmortsba! - suttogtam vigyorogva, mint egy kis ördög.

- Mi?... Nem! Mondd neked elment az eszed? - Felállt, és engem is emelt magával (meglepően erős), majd megfordulva visszatett. Aztán elkezdett fel-alá járkálni a kandalló előtt, mint egy ketrecébe zárt farkas... Élethű hasonlat. - Nem jönne el velem - szólt halkan.

- Miből gondolod? Hívtad már el egyszer is? Nem! Akkor meg mi a baj?

- Fiatal, érzékeny... - sorolta érveit.

- Kedves, aranyos, vicces és TETSZEL NEKI! - Megállt, és hitetlenkedve nézett rám.

- Ezt ő mondta?

- Nem kellett mondania. Ha egyszer belenéznél a szemébe, te is rájönnél - Felment bennem a pumpa, és kicsit felemeltem a hangom.

- Nem tudtam...

- Asszem megyek lefeküdni, holnap nehéz napom lesz. - Otthagytam Remust, aki még mindig csak a fejét rázta.

Hiába próbáltam hamar elaludni, egyszerűen minél jobban győzködtem magam, annál éberebb lettem.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne mondanom neki. Nem akartam arra gondolni, hogy ez az egész nem csak egy pletyka. Arra meg végképp nem, mi lesz, ha kiderül, hogy Nathan hazudott, és Sirius emiatt nem akar majd velem járni. Mert szeretem. Jobban, mint bármi mást az életemben. Vele fekszem, és vele kelek, az egész napom róla szól.

Ha ilyen szavakat más lánytól hallanék, biztos, hogy lehülyézem. Egy fiú miatt lehet ennyit szenvedni? Kérdezné régi énem. És most én is tapasztalom azt a lelket tépő, és szívet szaggató érzést. Azt a bizonytalanságot... Ami megőrjít! Mert én nem vagyok ilyen. Nekem nem vallott szerelmet fiú, max. lerendeztük, hogy járunk, és kész. De nem jött zavarba előttem, nem fúrta olyan szenvedélyesen a tekintetét az enyémbe, ahogy Ő.

Aludni kéne, aludni, aludni, aludni...

Elaludtam. Vagyis későn ébredtem, kilenckor. És ha ez még nem lenne elég, a gyomromban az az apró szorító érzés öklömnyire húzta össze a gyomromat. Soha nem imádkoztam, de most megtettem. Hogy ne legyen igaz...

Lilyvel száguldoztam le a Nagyterembe, és fellélegezve nyugtáztam, hogy Sirius nincs itt. Hálásan felnéztem a mennyezetre, és észrevettem, mennyire be van borulva. Mondanom se kell, alig ettem pár falatot. Végül Sasha odajött, és biztosított arról, ha szükség van egy verőemberre, csak sikítsak. Elnevettem magam, és magukra hagytam őket. Mármint Remust és őt.

Lassan lépkedtem a lehullt levelek közt, és rögtön megakadt a szemem egy alakon, aki a tölgyfa alatt állt. Lehajtott fejjel, kezeit zsebre téve merengett, és csak akkor nézett fel, mikor a közvetlen közelébe értem.

- Szia! - mosolygott rám, de képtelen voltam viszonozni.

- Szia!

- Aggódtam miattad a héten. Annyira magadba zárkóztál, attól félek, nemet fogsz mondani. - Hosszasan néztem rá, de könyörgő szemei állták a pillantásomat. Hogy képes ilyen igaz tekintettel nézni rám, miközben... Végülis lehet, hogy őszinte.

- Az attól függ... - válaszoltam végül.

- Mitől? Tőlem? Tudnod kell, hogy megváltozom, ígérem. - Nem néztem rá, nagyon rossz volt így látni őt. Nem akartam, hogy hamis ígéreteket tegyen, hogy megalázza magát előttem. Így is elég nehéz.

- Kérlek, ne...  - kértem halkan, majd szemébe nézve folytattam. - Beszéltem Nathan McKanzie-vel.

Tudtam, bármit is válaszol, az igazat csakis az arcáról tudom leolvasni. Fájdalmasan fedeztem fel, hogy most is így történt. Elsápadt, és bűntudatosan lehajtotta a fejét. Igaz! Hátat fordítottam neki, és ajkamat beharapva próbáltam fegyelmezni könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj. Mintha a szívemet tüzes vassal égetnék, minden tagomban reszkettem.

- Menj el! - utasítottam elhaló hangon.

- Kérlek, hallgass végig! - Közelebb lépett, és maga felé fordított. - Szeretnék valamit elmondani.

- Nem tudsz olyat mondani, ami érdekelne - feleltem hidegen. - Nem akarlak látni. Menj már!

- Nem, míg végig nem hallgatsz. Utána üvöltözhetsz, meg is verhetsz, nem fogok védekezni. Csak hallgass meg! - Mit akar még itt? Látni, ahogy szenvedek? Nem, nem fogom megtenni neki ezt a szívességet.

- Menj el! - kértem halkan, makacsul csak ezt ismételgetve.

- Nem! - ragadott meg két vállamnál, és kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. - Meg kell értened valamit. Igen, fogadásból kezdtem el veled járni. - Megrázkódtam. - De korántsem ezért maradtam veled. Egyszerűen... szerettem veled lenni. Szerettelek megölelni és megcsókolni. Szerettem az illatodat, a mozdulataidat. És még mindig szeretlek. Ezért szakítottam veled, érted?

- Nem, egyáltalán nem értem.

- Istenem, Tiny! Megijedtem! Így már világosabb? Rájöttem, hogy amit irántad érzek, az több, mint azt valaha is sejtettem. Tudtam, hogy ha veled maradok, az egy életre szól... De én akkor még nem voltam kész erre.

Hülyeség - akartam kiáltani - Az igazság az, hogy nem bírod elviselni, ha valaki nem lehet a tied. Pár galleonért engem is megszereztél, és miután meguntál, dobtál is rögtön. De nem mondtam, gyáva voltam, és csak csöndben álltam, miközben belülről rázott a zokogás. Azt akartam, hogy fájjon neki is, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogy én.

- Most, hogy elmondtad, el is mehetsz.

- Ne tedd ezt velem, kérlek! Ne legyél ennyire közönyös! - Magához ölelt, én pedig, mint egy rongybaba tűrtem. - Kérlek, hinned kell nekem!

Lassan ringatott, és én féltem, hogy megadom magam. Éreztem szívdobbanásait... Ahogy mellkasa emelkedik és süllyed... Hinni... neki. Bízni... benne... Nem szabad! Nem, különben újra kihasznál.

- Nem - kiáltottam, és ellöktem magamtól. Ekkor már teljesen eláztunk - ugyanis időközben eleredt az eső -, én dideregve fontam össze magam előtt a karomat.

- Ne haragudj, de most nem bírlak látni sem - szóltam lehajtott fejjel. - Kérlek, hagyj magamra.

- Ne kérj bocsánatot. Eléggé megvetem magam így is - válaszolt halkan, és elsétált.

Amint eltűnt a szemem elől, zokogva rogytam le a fa tövébe. Ezt nekem senki nem mondta, hogy ez így fáj. Kínoz... Gyötör... Legyen már vége! Nem akarom! Nehezen vettem a levegőt, mintha egy úthenger haladt volna át rajtam. Nem törődtem a zuhogó esővel, sem a metsző széllel. Ott és akkor csak egy valamit akartam: meghalni. Fájt, hogy pont az bántott meg így, akit a legjobban szerettem.

Nekem óráknak tűnt, de csupán tíz percig ültem csak a fűben, és megállíthatatlanul sírtam. Egyszer csak egy alak vetődött le mellém, és egy szó nélkül magához ölelt. Csak a törékeny testet érezve jöttem rá, hogy valószínűleg Sasha az. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Úgy éreztem, ha elengedem, akkor örökre összeomlanék. Abban a pillanatban tudomást sem akartam venni a külvilágról.

Csak percek múlva tűnt fel, hogy a lány didereg a karjaimban.

- Menjünk fel - szóltam a sírástól rekedt hangon.

- Jó - Lassan ballagtunk vissza a kastélyba. Szerencsére az eső már csak szemerkélt.

- Remus hol van? - kérdeztem.

- Szerintem, épp segít Jamesnek megölni Siriust - Lágyan felnevetett, és csengő hangja gyógyírként hatott.