Lily

Egyik nap a klubhelyiségben ért a reggel ugyanis késő éjszakáig tanultam, és úgy látszik a könyvem egy idő után már csak párnaként jelentett hasznot. Gyorsan körülnéztem, megbizonyosodva abban, hogy senki nincs itt, majd cuccaimat összepakolva, felosontam a hálóba. A többi szoba előtt elhaladva halk hangokat hallottam, ami arra késztetett, hogy ránézzek az órámra. Fél hét. Nagyszerű, egy óra múlva kezdődnek az órák. Halkan benyitottam hozzánk, és láttam, hogy mindenki alszik. Visszafeküdnöm már nem volt érdemes, ezért elkezdtem készülődni. Épp a fürdőből jöttem ki, mikor Alice felébredt, és rekedten suttogta:

- Jó reggelt! Hol voltál az éjjel?

- Odalenn - súgtam vissza, majd halkan felnevettem. - Elaludtam a számmisztikán.

- Én mindig mondtam, hogy száraz az anyag - mosolygott vissza.

- Aludj vissza nyugodtan.

- Úgy sem tudnék, inkább lemegyek veled reggelizni. Persze, csak ha megvársz.

- Jó, de siess!

- Oké.

A nagyteremben szinte alig voltak, mégsem lepődtem meg, hogy Remus már lenn van. Közismert tény volt, hogy a Tekergők közül ő volt az egyetlen korán kelő. Most is már egy könyvet olvasva majszolta a pirítósát. Közelebb érve láttam, hogy szokatlanul sápadt és remeg a keze.

- Szia! - köszöntünk neki egyszerre.

- Sziasztok! - válaszolt, szemeit le sem véve olvasmányáról.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Persze, csak fáj a fejem. - Feltűnően kerülte a pillantásom, és ekkor esett le, hogy holnap telihold van. Ajkamat beharapva néztem rá, és az asztalon átnyúlva megfogtam a kezét.

- Ne félj, nem tart sokáig - el sem jutott a tudatomig, hogy mit mondtam, csak mikor Remus felnézett rám, és kutatóan a szemembe mélyedt. - Ööö... Ne hozzak fájdalomcsillapítót? - kérdeztem, mentve a menthetőt.

- Nem, kösz - de kezét nem húzta el. Természetesnek tűnt, hogy így nyújtsak támogatást neki, ezért is lepődtem meg Potter és Black csodálkozó tekintetén, mikor mellénk értek.

- Nocsak! - szólt halkan Black, mire elrántottam a kezem. Potter kérdőn nézett rám, de fáradtságot sem vettem, hogy viszonozzam. Gyorsan felfaltam a palacsintám, majd Alice-t nyaggattam, hogy siessen. Mire végzett, sietnünk kellett, hogy ne késsünk átváltoztatástanról.

- Figyu! - szólt kérlelően Alice.

- Mit szeretnél?

- Tudod - nézett rám boci szemekkel -, ma lesz Frank-ék kviddics-edzése...

- Igen, és? - kérdeztem gyanakvóan.

- Nincs kedved elkísérni engem?

- Jajj, ne már! Tudod jól, hogy nem szeretem!

- Nem igaz, Pottert nem bírod, és ezért nem akarsz elkísérni! - kiáltott rám sértődötten.

- Jó, tény, hogy utálom, de a játékot sem szeretem!

- Kösz szépen, rendes vagy! - Azzal előre sietett. Én meg utána.

- Ne, várj! Jól van, elmegyek - kiáltottam, mire hátraarcot csinált, és a nyakamba ugrott.

- Jaj, de jó! Jaj, de jó!

- Érdek-barátnő - morogtam. Ekkor becsöngettek, és mi bevonultunk.

- Jó reggelt, mindenkinek! Ma sündisznót változtatnak tűpárnává. Már az ügyesebbek. - Intett egyet a pálcájával, mire mindenki előtt megjelent egy sün.

- A varázsige: muto aculacervical! De előtte kérem, másolják le, amit a táblára írtam!

Az óra negyedében másoltunk, és csak utána kezdtünk gyakorolni. A legtöbbnek csak annyi volt a baja, hogy a tűpárna remegett, ha tűvel közelítettek felé, de nekem sikerült, ha nem is elsőre. Mikor kész voltam, körbenéztem, hogy ki van kész még, és csodálkozva láttam, hogy Remuson kívül (ez nem volt meglepő), Potter is végzett.

Hála istennek, már nem bombáz levelekkel, csak szünetekben akar mindenáron beszélni velem. Még jó, hogy nem engedem neki. Nem hülyültem meg.

A mellettem ülő Alice-re sandítottam, és rémülten láttam, hogy lemeztelenítette szegény sünit. Igyekeztem visszafojtani a nevetésemet, és odahívtam a tanárnőt, aki elhűlve nézett ránk.

- Mit művelt, Miss Montgomery? - sápadozott.

- Én... csak... azt hiszem... elrontottam.

- Azt hiszi - bólintott McGalagony. - Jól hiszi. - Rosszallóan megcsóválta a fejét, és egy intéssel helyrehozta a hibát.

- Jaj, Istenem! Ez nagyon ciki. Most mit fog gondolni rólam Frank? - pirult el barátnőm.

- Nem hiszem, hogy látta volna - biccentettem barátja felé, aki épp próbálta eredeti színét visszaadni a (jelenleg) rózsaszín állatkának. Menthetetlenül kitört belőlünk a nevetés, és egész nap rajtunk is maradt a röhögőgörcs. A legjobb az volt, mikor Potter hasra esett bájitalon, egy adag békapetén. El is rontottam eléggé a főzetem. Megjegyzem: először életemben.

Izomlázas szájjal ültem le megcsinálni a leckét - már amennyit tudtam. Potter fáradhatatlanul ötpercenként közölte az időt, és én kezdtem ideges lenni.

- Potter ha még egyszer kakukkos órát játszol, betömöm a szádat! - kiáltottam rá, de csak szemtelenül rám vigyorgott.

- Mivel? - Megáll az eszem! Ezt az IQ hiányos suttyót! Nem válaszoltam, inkább visszafordultam bűbájtan leckémhez. Aztán öt perc múlva...

- Kviddics-csapat! Még tizenöt...

- Silencio - Oké, tudom, ez nem az én műfajom, de már kibírhatatlan volt. Legnagyobb meglepetésemre Black szaladt hozzám.

- Köszönöm, te egy angyal vagy! - rázta meg a kezem, mire kapott egy fenékbe rúgást. Na, nem tőlem, hanem a kedves barátjától. De az csak röhögött rajta.

- Oldd fel! - szólt Remus mosolyogva. - Meg fog halni, he nem utasítgathat az edzésen.

- Majd mikor indulnak. Hogy vagy? - néztem fürkészően rá.

- Tűrhetően. - válaszolt, de sápadtsága meghazudtolta szavait.

- Nem úgy festesz.

- A látszat néha csal - mosolyodott el halványan, én meg - aggodalmas arccal - visszamosolyogtam.

Rossz ötlet volt lehalkítani Pottert, mert idegesítően kezdett fixírozni - ha már a hangját nem hallatathatta. A dolgot úgy oldottam meg, hogy csinos kis tornyot építettem a könyveimből, ezzel eltakarva a melegbarna szempárt.

A házin elmélkedve meredtem az előttem fekvő könyvkupacra, mikor a mögötte lévő fekete üstök emelkedni kezdett, majd Potter az orrát a könyveimre helyezve pislogott rám. Ebben a pillanatban annyira hasonlított Kukára (a Hófehérkéből), hogy kitört belőlem a kacagás.

- Potter, húzz innen! - szóltam rá könnyes szemmel. Legnagyobb meglepetésemre felállt, és kicsit meghajolt, majd vigyorogva elsétált. Szemeimet forgatva mélyedtem újra a leckémbe. Annyira belemerültem, hogy fel se tűnt, mennyi az idő, csak mikor Alice megbökött, hogy ideje indulni, és egyúttal adjam vissza Potternek hőn szeretett hangját.

Lassan ballagtunk ki a kviddics pályáról, miközben Potter hátra-hátrafordult, azt figyelve, hogy hallottam-e az aktuális poénját (amely rendszerint valamelyik mardekáros szidalma volt). Ahányszor rám nézett, fintorogtam, és inkább Remusszal beszélgettem a vizsgákról.

- Nagyon félek tőlük - jelentettem ki. - Úgy érzem, mintha nem készültem volna fel rá.

- Ne aggódj - nyugtatott. - Nálad jobban senki nem készült fel. Talán még én sem. - Felnevettem erre a képtelen állításra.

- Ebben kételkedem. Te legalább biztos vagy benne, hogy tudod.

- Úgy gondolod? Kérdezd csak meg Jameséktől, hogy éjjel hányszor kelek fel, mert "elfelejtem" az anyagot.

- Jamestől nem kérdezek semmit.

- Jamestől? - mosolygott rám. - Kezd megpuhítani? - Észrevettem, hogy kissé kényszeredett a vigyora.

- Biztos nem. Csak nyelvbotlás volt.

Időközben felszálltak a játékosok. Alice elmélyülten bámulta Franket. Meg akartam kérdezni, hogy ehhez minek kellett az én asszisztálásom, de barátnőm érzékeny lelkére való tekintettel nem tettem. Kár, hogy Amy nincs itt. Remus is teljesen belemélyedt egy könyvbe néhány paddal lejjebb.

- Szia! - köszönt rám valaki. - Lily, igaz?

- Igen. És te? - néztem a magas illetőre, akiből nem sokat láttam, ugyanis a Napnak háttal állt.

- Matthew Hopkins. Hollóhátas vagyok. - Leült mellém így végre szemügyre vehettem. Kékeszöld szemei vidáman csillogtak, sötétbarna haját pedig felborzolta a szél.

- A Hollóhát őrzője vagy, nem? - kérdeztem.

- De igen - Láthatóan tetszett neki, hogy felismertem, mert még szélesebben mosolygott. - Nem kéne itt lenned.

- Miért nem?

- A csapat nem értékeli, ha kilesik az edzésüket.

- És ha én végig csak téged nézlek? - kérdezte, mire elpirultam. - Jól áll, ha elpirulsz.

Mondanom se kell, még jobban elvörösödtem. Alice mosolyogva ránk sandított, majd lesétált Remushoz (aki árgus szemekkel figyelt minket), és beszédbe elegyedett vele.

- Az a hír járja, hogy Potterbe vagy szerelmes. - Elképedve néztem rá.

- Ez hülyeség. Csak pletyka.

- Nagyszerű - mosolyodott el. - Ez esetben...

- Mi a francot keresel itt? - szakította félbe egy dühös hang. - Semmi keresnivalód nincs itt.

- Potter visszafoghatnád magad! - kiáltottam rá.

- Minek? Csak azért jött, hogy kémkedjen. - Eközben a csapat többi tagja is megérkezett.

- Nahát, Mitugrász Matt!

- Fogd be, Sirius! - szólt rá Potter, majd Matthez fordult. - Jobban tennéd, ha elmennél.

- Vigyázz, Potter! Még mindig én vagyok az idősebb.

- Igen, és még mindig te vagy a hülyébb. Húzz innen! Mi sem kémkedünk.

- Nem is figyelte az edzéseteket - Szóltam közbe dühösen, mire felém fordult, és összehúzott szemekkel nézett rám.

- Gondoltam... - felelt gúnyosan, és én elpirultam. De miért?

- Na jó, megyek. Lily, jössz? - kérdezte Matt.

- Megyek - válaszoltam Potter haragtól égő szemeibe nézve, és elindultam a hollóhátas srác után. Vagyis indultam volna, ha az az idióta nem kapja el a csuklómat.

- Kérlek...

- Engedj el, különben egy számodra igen értékes testrészed sínyli meg - sziszegtem, mire úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna.

- Hol is tartottunk? - kérdezte Matt, mikor már a folyosókat róttuk.

- Valamit kérdezni akartál.

- Igen. Szóval van kedved lejönni velem Roxmortsba Valentin-napon?

- Még alig ismerlek.

- Mire való egy randi? - vigyorgott.

- Oké - mosolyodtam el. - Elmegyek.

- Nem fogod megbánni. Nekem itt le kell fordulnom - mutatott a lépcsők irányába. - Szia - nyomott puszit az arcomra, majd elrohant.

- Szia! - köszöntem, majd szirupos vigyorral az arcomon sétáltam a klubhelyiségbe.

James

Elképedt arccal néztem Evansék után. Nem igaz, hogy ezt a bájgúnárt választja helyettem!

- Irány vissza a pályára! - kiáltottam a csapatra, mire behúzott nyakkal repültek el. Nyílván kitalálták, hogy nem vagyok rózsás kedvemben. Másfél óra múlva engedtem el őket, és ez idő alatt sikerült kicsit lenyugodnom. Repülés közben mindig kikapcsoltam, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy teljesen eggyé váljak a seprűmmel. Kimondhatatlanul jó érzés.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd csatlakoztam Holdsáphoz - aki hozzám hasonlóan mérges volt -, és együtt vártunk Siriusra.

- Hihetetlen - morogta. Csodálkozva néztem rá, majd leesett, hogy őt is kikosarazta Evans.

- Ugye? - mordultam fel én is. - Legalább valami normálisat talált volna... Vagy engem.

- Vagy ENGEM! - nézett rám.

- Miért pont téged? - gurultam dühbe.

- Lássuk be, hogy sokkal jobban illenék hozzá. - Hogy utáltam, mikor felvette ezt a professzoros stílusát.

- Lássuk be, hogy... blablabla... Én vagyok az eminens, a jó fiú... - affektáltam, mire Remus rögtön kontrázott.

- Én vagyok a szépfiú, a kviddics hős...

- Te jó ég! - kiáltotta valaki. - Mintha két kis cafka egy tangán veszne össze. - Sirius.

- Sirius, te ebből maradj ki!

- Ti teljesen meghülyültetek? Ahelyett, hogy egymást támogatnátok, mert dobott titeket - ami nem igaz, mert NEM IS JÁRT VELETEK -, ti inkább egymásnak estek, mint farkasok, a döghúsért verekedve. - Erre mindketten felnevettünk, csak Tapi vágott még mindig mérges arcot.

- Nyugi, Sirius, lenyugodtunk - szóltam oda neki, mire megjátszva sóhajtott egyet. Ajjaj...

- Oké, bocsi, hogy feszült vagyok. Azt hiszem, meg fog jönni. - Menthetetlenül kitört belőlünk a nevetés. A téma lezárva.

Sajnos az éjszaka nem zajlott eseménymentesen. Remus annyira rosszul volt, hogy le kellett vinnünk a gyengélkedőre. Ám mi, az értelmes társaság (Sirius és én), az alvástól kómásan úgy gondoltuk, hogy az lenne a megfelelő, ha a köpeny alatt visszük le szegény srácot. Mert, mi van, ha találkozunk Friccsel?! Csupán négyszer álltunk meg, mert Holdsáp az ájulás szélén állt. Kemény félóra múlva odaértünk a gyengélkedőre.

- Madam Pomfrey, azt hiszem Remus elkapott valamit - adtam az ártatlant a nővérnek.

- Ahh... Igen, persze, vigyázni kell ilyen időbe - hamukázott. Ebben a pillanatban Remus a karjaiba ájult, minket meg visszaküldött aludni.

- Menjetek, majd holnap reggel meglátogathatjátok. - Elköszöntünk, majd egymást támogatva haladtunk a klubhelyiség felé.

- Szóval, Evans bepasizott? - érdeklődött Sirius. Egy nyögéssel jeleztem, hogy nem akarok erről beszélni.

- Tényleg bukásra állsz bájitaltanból? - Újabb nyögés.

- Szép az élet - vonta le a következtetést, mire felnevettem.

- Csak nekem. - Mély levegőt vett, majd egy idő után kifújta.

- Ja. - Beléptünk a klubhelyiségbe, és kit találtunk ott? (költői kérdés) Igen, őt. Ez a csaj nem alszik? Vagy rám küldött egy nyomkövető bűbájt?

- Három, kettő, egy... - számolt halkan Sirius.

- Mit csináltatok odakint? - kérdezte Evans. Milyen gyönyörű, így kócosan. Potter, állj le! (Oké, most már skizofrén is vagyok.)

- Állj le, Evans! Remus rosszul lett, és őt kísértük le - feleltem fáradtan.

- Remus? Rosszul van?

- Igen, de csak megfázott - adta elő a mesét Sirius.

- Inkább nem... ööö... semmi. - jött zavarba, mire fürkészően meredtem rá. Csak nem tud valamit?

- Mit akartál mondani? - kérdeztem, mire elsápadt.

- Öh... Csak azt, hogy nem valami komolyabb. De rájöttem, hogy Madam Pomfrey biztos jobban tudja - hadarta.

- Aha - bólogattam lassan. - Mi most megyünk aludni. Gondolom, neked is fárasztó napod volt - tettem hozzá gúnyosan.

- Ha mindenáron tudni akarod, igen - kapta fel a vizet.

- Nem vagyok rá kíváncsi - válaszoltam flegmán, mire csak toporzékolt.

- Potter!

- Jó éjt, édes! - köszöntem, majd Siriust maga után húzva felszaladtam a hálóterembe.

- Ez csúnya volt - jegyezte meg barátom.

- Megérdemelte - kuncogtam, majd amint - bebújtam az ágyikómba - elaludtam.

Másnap reggel kialvatlanul, és morcosan ébredtem, de elég volt negyed óra a buzi-Siriusból, és máris vigyorogva mentem le reggelizni - egyedül. Barátaim nem éppen a gyorsaság mintaképei. Ezért én vettem át a leveleiket is. Vagyis csak Siriusét. Neki minden hónapban jött egy panasz-levél a családjától, hogy éppen akkor miért szégyenkezett miatta az egész család. Emellett próbálták rászedni fiukat, hogy kérvényezze Dumbledore-nál a Mardekárba való áthelyezését.

Ezeken Sirius vagy nevetett, vagy dühöngött - attól függően, hogy milyen kedve volt aznap. Ez azonban biztos nem panasz-levél, azok hétfőn érkeznek, és ma csütörtök van.

- Jó reggelt - köszönt Peter és Sirius.

- Leveled jött - nyújtottam át a borítékot Tapinak, miközben az már jóízűen falatozott.

- Pettik bost deb csiná'tam sebbit. - Lenyelte a falatot, és átvette a levelét. Egy ideig csendben olvasta, majd BUMM! Rácsapott az asztalra.

- Black! - kiáltotta Evans, miközben a teát törölgette a könyvéről.

- Mi a baj? - kérdeztem Tapmancstól, de ő csak elém vágta a levelet, majd székét hátracsapva kiszáguldozott a Nagyteremből.

Döbbenten olvastam az irományt.

Kedves Sirius!

Gondolom, sajnálattal értesülsz arról, hogy Alphard bácsikád meghalt.

A véráruló nagybátyád volt olyan botor, hogy szembeszállt a Sötét Nagyúrral. Természetesen, aki ilyen bolond, az csak egyet érdemel. És ő megkapta.

Kérlek fiam, hogy ne bánkódj a sületlen öregember miatt, inkább tanulj a hibájából!

Apád, Orion Black

Nem csoda, hogy így kiborult. Ezek nem normálisak! Az én szüleim is aranyvérűek, mégis épeszűk. Amit ezek művelnek, az beteges. Rásandítottam Sirius harmadéves öccsére, Regulusra. Na, az sem tiszta. Már csak azért sem, mert Pitonnal barátkozik. Gúnyosan vigyorgott felém, és meglóbálta a saját levelét. Az a kis... Mérgesen álltam fel, de sajna meglöktem az asztalt, mire szegény Evans füzete a töklével randizott. Félve pillantottam rá, és jött is a várt dühkitörés.

- Ti normálisak vagytok?

- Ne haragudj, édesem!

- Húzz innen, Potter, különben nem marad ép csontod! - Kihasználtam a lehetőséget, és elszeleltem.

Oké, de hol keressem Siriust? Könyvtár kilőve, tantermek dettó. Végül elindultam a klubhelyiség felé. Gyorsam órámra néztem, és megállapítottam, hogy alig húsz percem van "megvigasztalni" Siriust, ezért sietősre vettem az iramot. A kviddicsedzéseknek hála, lihegés nélkül érkeztem meg a klubhelyiségbe, majd onnan a hálóterembe szaladtam. Gyorsan benyitottam a szobánkba, de ugyanilyen gyorsasággal vissza is húztam, ugyanis egy repülő tankönyv közelített felém (újra csak hála a kviddicsért). Mikor megállapítottam, hogy más taneszköz nem intéz ellenem támadást, beléptem.

- Figyelj, haver...

- Azok a szemét, mocskos rohadékok! Hogy pusztulna mindegyik bele abba a kibaszott aranyvérébe! - üvöltötte, és beleütött a falba. Rögtön ömleni kezdett a vér belőle.

- Oké, tudom, de nyugodj meg. Az nem megoldás, hogy szétvered a kezed miattuk.

- Nem miattuk - mondta felelt fáradtan. - Hanem Alphard bácsi miatt. Mi a francot ártott Neki az a szegény öregember?

- Voldemortnak? Semmit. Az egy elmebeteg. És az is, aki csatlakozik hozzá.

- Szerintem is. Meg fogják bánni.

- Kik? Mit? - értetlenkedtem.

- A családom - felelte undorodva. - Azt, hogy hisznek benne... Voldemortban és az eszméiben.

- Aha. De majd mi teszünk ellene - vigyorogtam.

- Mi?...Ja, igen - mosolyodott el ő is. Ugyanis másodévesen elhatároztuk, hogy aurorok leszünk. Remus tanár, Peter meg az isten tudja mi. Valami aktakukac.

Vigasztalóan hátba vágtam Siriust, majd kitereltem, ugyani SVK óra (a kedvencem) következett.

Az órák gyorsan repültek, mi pedig egyre izgatottabban vártuk az estét. Na jó, csak én, mert Féregfark be volt rezelve, Sirius pedig még mindig tiszta ideg volt. Ebéd közben azt hittem neki megy az egyik hollóhátas srácnak, csak mert az véletlenül meglökte. Hát igen, ilyenkor még Pitonnak sincs kedve kötekedni. Csak nehogy valami hülyeséget csináljon. Nem akarom, hogy nyakát szegje valahol.

Nekem úgyis sikerült majdnem. Hát... öhm... volt egy kis... izé... afférunk Evansszal.

- Potter! - száguldozott felém délután, a klubhelyiségben.

- Igen, egyetlen virágszálam?

- Tudod, mit műveltél, te nyomorék? - sziszegte. A könyveimre sandítottam.

- Leckét írtam? - tippeltem.

- Te felfúvalkodott, fafejű... - Lottózni tuti, nem fogok. - Eláztattad a füzetemet! - lóbálta meg előttem a foltos füzetet.

- Oh, hát ezen könnyen segíthetünk - feleltem könnyedén. - Csak megtisztítjuk.

- Potter, ne... - ellenkezett, mikor kivettem a kezéből a füzetet. Azonban megállítani nem tudott.

- Suvickus! - Voilá, a füzetről eltűntek a foltok.

- Te jó ég! - kiáltotta döbbenten. Most mi van? - Mit műveltél?

Hopsz! A füzetből nem csak a foltok tűntek el... hanem az éves anyag is. Felemelt kézzel megindult felém, ezért a lehető legegyszerűbb (és leggyávább) módszerhez folyamodtam. Elfutottam.

Kilenc fele kezdtem felpörögni, amit néhányan nem nagyon viseltek el, ezért elmentek aludni. Kivéve Evans. Bármit műveltem, nem akart felvonulni. Végül, mikor bevetettem a csáberőmet, elmenekült. Büszkén fordultam barátaim felé, de csak Sirius volt beszámítható állapotban.

- Bájos - morogtam, a horkoló Peterre nézve. Egy-két rúgással észhez térítettem, majd VÉGRE elindultunk.

Szépen megvártuk, míg Madam Pomfrey bevezette barátunkat a Szellemszállásra, majd sietősen távozott onnan.

Gyorsan átváltoztunk, majd Peter előre szaladt, és lemeverítette a fát. Sirius egész végig morgott (szó szerint), de gondoltam, néhány figyelmeztető pillantástól lenyugszik.

Libasorba levonultunk, és féltő pillantásokat vetettünk Holdsápra, aki nyöszörögve forgolódott az ágyán. Nagyon nem nézett ki jól. Remegve vártuk a pillanatot, hogy Remus fájdalmasan felüvöltsön, és vad remegésbe kezdjen. Mikor ez megtörtént, Peter bebújt az asztal alá, mi meg elfordítottuk a fejünket. Ezt a részt nem nagyon csíptem. Látni, ahogy a barátom szenved, és az a tehetetlen düh... Csak azt remélem, hogy ez a kis akciónk segít valamennyit rajta.

Pillanatokon belül előttünk állt a farkas-Holdsáp, vicsorogva. Dühösen felém ugrott, és csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy az utolsó másodpercben arrébb hajítottam. Meglepődve néztem rá, erre nem számítottam.

Mivel még mindig acsarogva nézett rám, Sirius egy vakkantással magára hívta a figyelmét, majd elkezdett kifelé futni, Holdsáppal a nyomában. Idegesen körbenéztem, majd (mivel Petert nem láttam sehol) utánuk indultam. Odakint azonban egy lélek sem látszott. Kétségbeesve futottam fel-alá, nyomokat keresve, de sehol semmi.

Oh, Istenem add, hogy ne legyen semmi bajuk! Sirius most minden őrültséget szó nélkül megcsinálna.

Hirtelen felkaptam a fejem, ugyanis vonyítást hallottam az erdő széle felől. Bíztam benne, hogy Tapiék azok, és nem valami vadállattal készülök szembeszállni.

Megdöbbenésemre Holdsáp épp Siriusszal harcolt, vérre menően. Te jó ég! Sirius megőrült! Csak az lenne a dolgunk, hogy kordában tartsuk, nem az, hogy megküzdjünk vele. Igaz, hogy Tapiból hatalmas eb lett, de ő sem tudja irányítani az - úgymond - kutya-erejét. Félve néztem, hogy a két legjobb barátom mit művel egymással. Egyszer-kétszer próbáltam közbeavatkozni, de mindketten úgy vicsorogtak rám, hogy jobbnak láttam nem közbelépni.

Ijedten észleltem, hogy Holdsáp került fölénybe, majd egy hirtelen mozdulattal a fának vágja Siriust, aki erőtlenül visszaváltozott, majd nem mozdult többet.