8.- Ha kinyílik egy ajtó

- Merre jársz?- lengeti az orr előtt a kezét Samy.
- Semerre.- nézek rá.- Ülök, ha nem látnád.- barátnőm erre mélyet sóhajtva feláll, és az ajtóhoz lépked.
- Azért remélem, nem akasztod fel magad!
- Miért tenném?- kérdezem „visszafogottan” vigyorogva.
- Ha egyszer megértem ezeket a száznyolcvan fokos fordulataidat!
- Ugyan már!- legyintek.- A mostani csak fejben volt száznyolcvan. Szívben már régen nem forgolódik a… aaa…
- Jó! Értem! Nem kell ragozni!- ezzel bevágja maga mögött az ajtót.- Jaj!- jön vissza.
- Monnyad…- mormogom.
- Nem mész?- kérdez.
- Hova is megyek?
- Edzésre drágám!- mosolyog.
Látványosan a homlokomra csapok, és az ágyról lefolyva elterülök a földön.
- Muszáj?- nyögöm.
- Nem kérdés, vagy talán nem akarsz repkedni?
- Szárnyak nélkül? Nagyon nem!- felelek.
- A szíved szárnyal, te meg magad alá kapod a seprűdet! Na, mozgás!- nógat.
- Akkor hajrá…- és sikerül feltápászkodni.

A többiek már a pályán. Van, aki ácsorog, és van, aki már nyolcasokat írkál az égre.
- Nahát!- csodálkozik rám Kate.- Örülök, hogy végre méltóztattál lejönni!- puffog, a többiek pedig bőszen helyeselnek.
- Ó! Ne haragudjatok rám, Istenek!- vágok vissza gúnyosan.- Legközelebb keressetek mást, ha nem tetszik valami!
- Elég!- szól közbe James is.- Hagyjátok békén!
- Minket is így megvédenél?- horkan Kate.
- Téged igen!- feleli a kérdezett.- A fiúk meg tudják védeni magukat.
- De én nem is kértem a védelmet!- akadok fenn egy pillanatra.
- Nem baj.- vigyorog rám James.
- Ja! Oké…- sóhajtom, és a lábam közé kapom a seprűmet.
- Na nehogy már ő megússza a késést büntetlenül!- méltatlankodik Adam.
- Ne tégy úgy, mintha te nem úsznád meg ezer alkalommal!- emelem fel a hangom.- Egyébként is, miért jár a szád, ha te késel a legtöbbet?! Miért nem lehet leszállni rólam?
- Higgadj le!- tartja fel a kezét Adam.
- Én higgadt vagyok!- jelentem ki fújtatva.- A higgadtság mintaképe!
- Aha, látom!- bólint Kate gunyoros fintorral.
- Hát tudjátok mit?- csattanok fel, és azzal a lendülettel földhöz vágom a seprűt.- Ezt nektek! Keressetek valakit, aki nem késik, akinek földig ér a nyelve a futástól, és aki ugyanolyan rinyapina, mint ti!- toppantok, majd gyors hátraarc kíséretében faképnél hagyom a társaságot.

- Lily!- kiált utánam Potter.
- Hagyjál!- morgom. Persze, haltávolságon kívül van.
- Lily! Állj már meg! Hallod? Várj már!- kiabál tovább.
Folytatom a fékevesztett trappolást a Tiltott Rengeteg felé.
- Tisztában vagy vele, hová tartasz éppen?- kapja el a karom.
- Hagyjál! Mondtam, hogy nem kell megvédeni!- ráznám le a kezét magamról.
- Állj már meg!- ránt vissza. Szorosan átölel.
- Ezt mivel érdemeltem ki?- dörmögöm a vállába.
- Micsodát?- érdeklődik mit sem engedve az ölelésből.
- Hát ezt…- hangom egyre jobban elhalkul.
- Miről is van szó?
Válaszként már csak megvonom a vállam, és igyekszem a lehető legközelebb bújni hozzá. Ő pedig nem tiltakozik.
A gyomromba költöző aprócska halak sem zavarnak, és a dübörgő szívem sem érdekel többé. Akárcsak a kételyek… szemétdombra velük!
- Tényleg ott akarod hagyni a csapatot?- kérdezi hosszúnál is hosszabb hallgatás után.
- Mennyire lenne fontos?- kérdezek vissza.
- Végülis, februárig ráér.
- Akkor jegeljük.- sóhajtom, és ő csak aprót bólint.
Egymás mellett, némán andalgunk tovább a Rengeteg felé. Észre sem veszem, mikor James eltűnik mellőlem.
- Tudod hová mész?- szól utánam.
- Persze. Csak nem félsz? Gyere, megvédelek!- nyújtom felé a kezem.
- Nem félek!- dünnyögi felvont szemöldökkel, de azért megfogja a kezem.- Nem kell bemutatni, milyen tökös gyerek vagy, ha arra utazol!
- Nem utazom, csak sétálok. De nem kell paráznod drágám, mert csak mutatni akarok valamit.
- Nem parázok!- morogja durcásan.
- Aha…- nyögöm válaszként, és a kedvenc fámhoz rángatom.
Útközben meg-megtorpan, majd kevés győzködés után már rángatás nélkül folytatja a lépkedést.
Odaszaladok az örök kedvenchez.
A fa vastag törzsének átfogásához négy ember is kevés lenne. Gyökerei közötti mélyedések tökéletes biztonságot, menedéket nyújtanak bárki számára. És a kiálló gyökereken, ha kényelmesen helyezkedik el az ember, akár aludni is lehet. Vagy csak összekucorodni. Törzsével, és minden kényelmével együtt a park felé kacsintgat, mintha szánt szándékkal fordítana hátat az erdőből áramló sötétségnek, és vele minden rossznak. Mintha élvezné a gyerekzsivajt, a társaságot, és a tiszta, hazugság vagy álca nélküli érzelmeket. Mintha a diáksereg jóságából nyerne erőt. Minden nap egyre szebbnek tűnik a szememben. A levelei egyre egészségesebb zöldben pompáznak.
Már az első hét után közelebbi ismeretséget kötöttünk. Én kitártam a titkaimat, panaszkodtam, elsírtam minden bánatom, ő pedig vígasztalt, nyugtatott, vagy éppen elkápráztatott az ő kis titkaival. Például a mókusodú a törzsén, vagy a madárfészek, ahová minden tavasszal ugyanaz a madárpár költözik vissza. Mint minden tavasszal, mikor kivirágzik. Édes illat öleli körbe a fát, sárgászöld virágai körül szakadatlanul döngicsélnek a méhek. És mikor hullani kezdenek a virágszirmok… akárha hó födné fám környékét, de az édes illat megmarad. Meseszép. Álomnak való.
Tenyeremmel a törzsén végigsimítva körbejárom. Mintha jólesőn megborzongna a finom érintés alatt, s kicsit nyújtózna köszöntésképpen. Mosolyognom kell. Szívből.
James alig két méterre állt meg. Elmélkedésemből az ő hangja ébreszt fel:
- Gyönyörű vagy!- mondja némi döbbenettel a hangjában. Mégis mosolyogva bámul, Minket.
Válaszképpen lesütöm a szemem, és még nagyobb mosolyra húzódik a szám.
- Mondtam, hogy nem kell félned!- lépek mellé.
Megragadom a kezét, és közelebb húzom a kedvenchez. Bemutatásként a tenyerét a fához érintem. Egy pillanatra megáll az idő, majd hirtelen szél söpör végig a kopaszodó ágak között. Akárha fám felhorkantana, vagy mordulna. Tudom, vigyáz rám. Hogy hogyan, és miért? Örök rejtély marad.
- Na?- kérdezem, miközben felülök az egyik lehajló, hintaszerű ágra.
James szó nélkül kapaszkodik mellém.
Pár perc után mégis megszólal, hangja rekedtes.
- Csodálatos!- nyögi.- Mintha élne! Árad belőle az energia!- ujjong tovább, egyre bátrabban.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog.- meredek magam elé, még mindig mosolyogva.
- Honnan?
- Mit honnan?- nézek rá értetlen pillantással.
- Honnan tudtad, hogy kedvelni fogom?- faggat olyan tekintettel, mintha koponyám leghátsó részébe látna. Megvonom a vállam.
- Nem tudtam. Csak gondoltam, veszítenivalóm nincs, ha megmutatom…
- Aha…- bólint továbbra is a szememet fürkészve.
- Samyn kívül senki nem tud erről a helyről. Legalábbis nem láttam még, hogy bárki is idetolta volna a képét.
- Vagyis?
- Vagyis te vagy a második ember a világon, aki… aki…
- Aki?- kérdezi lélegzetvisszafojtva.
- Aki!- nyögöm ki végül.
- Aha. Ennyi.- préseli a szavakat.- Aki.
Lehajtott fejjel, némi kis lelkifurdalással ücsörgök tovább. Hé! Miért is van nekem lelkifurdalásom?! Hiszen nem csináltam semmit!
Megint előjönnek a kételyek. Hiába dobtam el őket az előbb. Olyanok, akár a bumeráng.
Hirtelen felkapom a fejem, és James szemébe nézek.
- Mond csak, miért akarsz velem lenni?- szegezem neki a kérdést végül.
- Mert… Lássuk csak…
- De a dumarésze nem érdekel!- szögezem le.
- Oké. Na akkor… Mert okos vagy, szép…
- Mondom, hogy nem érdekel a duma!
- De ez nem kamu!- dörmögi, mire inkább elpirulok.- Szóval, nekem tényleg te vagy a minden! Még ha nem is hiszed el…- sóhajtja búsan.
„Te vagy a minden…”
Ez a mondatrész dübörög mindenhol: fejben, szívben, gyomorban, fülben.
Lehet, hogy sablon. Meglehet, csak hazugság.
De…
És ez a „de” változat most mindenen.
Mert most aztán tényleg elhajítok mindent. De legalábbis mélyre ásom a szívemet zaklató, állandóan elbújó, bolond aggályokat. És nem hallgatok rájuk többet!
Hű! Mióta vagyok ilyen céltudatos? Vagy inkább akaratos? De akaratosság-e, ha a jelenre akarok figyelni, és nem arra, mi lesz… majd egyszer?
- Hé, jól vagy?- kérdez hirtelen, miközben kezét a vállamra teszi.
Komoly arccal bólintok.
- Mi történik, ha mégis hiszek neked?- kérdezem a szemébe nézve, mert érdekel minden reakciója. Hitetlenül pislog rám.
- He?- hörren végül.- Nem szórakoztam! Tényleg komoly…
- Ahogyan én is komolyan kérdeztem!- vágok közbe.
- De… Te… Nem is… ööö… Gilingalang!- nyögi végül.
- És ha mégis?
- Hát akkor… Bumm!
- Szoktál normálisan beszélni?- kérdezem immár nevetve.
- Csak nem akkor, ha te… én… mi… izé. Érted?
- Nem egészen…- teszem a sötétet.
- Tényleg elhiszed?
- Most az egyszer!- bólintok.
- Komolyan? Nem vicc?
- Messze van még április elseje.- elmélkedek.
- Igaz.- helyesel.- Akkor tényleg?
- Tényleg!
- Tuti?
- Ha még egyszer rákérdezel…
- Oké-oké!- egy pillanatig hallgat, aztán:- De tényleg tuti bomba biztos?
- Sőt, atombomba biztos is! Erre mit lépsz?- vigyorgok rá.
Lép. Illetve ugrik. Le a fáról. Elém toppan, engem is leemel, és szorosán átölelve pörög. Mint a körhinta…