10.- Csak egy szó…

Túléltük a hetet.
Elég furcsa dolog, illetve inkább érzés. Nem csak arról van szó, hogy szeretek vele lenni, hanem… Nem lehet elmondani.
Ha nincs velem minden percben, egyszerűen megveszek! Nem azért, mert féltékeny vagyok, vagy esetleg nem bízom benne. Már nem is tudom, mikor mertem elengedni a kezét, anélkül, hogy eszembe jutott volna: ott egy jó csaj!
Egyszerűen csak jött az érzés, hogy nem lesz baj. És nem is lett!
Szóval, ha nincs mellettem… nem félek. Ez más. Igen, hiányzik!
Hiányzik, ha nem fogja a kezem, ha nem ölel át, vagy ha nem csókol! És ő maga is hiányzik!
Olyan érzés vele lenni, mintha egész idő alatt édességet ennék, és az energiaszintem a csillagokat súrolja, és ha nincs velem, komoly elvonási tüneteim vannak!
Na ezt az önkifejezést…
De a lényeg érthető… azt hiszem.

- Lilyyyyy…- ugrik rám Samy szombaton reggel.
- Ajánlom, hogy elfogadható indokod legyen az ugrálásra, különben megöllek!- dörmögöm álmosan a paplan alól.
- Hát… elsősorban a klubhelység hirdetőtáblájáról vigyorgó plakát miatt jöttem, és hogy letoljalak a lábadról, amiért nem szóltál. Másrészről meg James vár.
- Ha eddig kibírta…
- Aha. Na és a plakát?
- Milyen plakát?- kérdezem hevesen próbálkozva a visszaalvással.
- Én is ezt kérdezem!- sóhajt barátnőm.
- Az istenedet!- pattanok ki az ágyból.- Te láttad azt a papírt!
- Most hová mész?- kérdezi, mikor elindulok a fürdő felé.
- Pisilni!- hadarom mérgesen.
Lezuhanyzok, megmosom a fogam. Törölközőben csattogok vissza a szobába.
Az ágyam mellett már James is ott toporog. Rólam meg folyik a víz, mert ahhoz is lusta voltam, hogy szárazra dörgöljem magam. Pár lépés után megtorpanok.
James szemei tágra nyílnak az első döbbenetkor, annak elmúltával viszont pimasz vigyor terül szét arcán.
- Ó!- nyögi barátnőm.
A látvány bíztató lehet. Vizes hajam szanaszét áll, még az arcomba is lóg. A hátamon végigfolyó vízcseppektől libabőrt növesztek.
Érdeklődőn felvont szemöldökkel, és mindent tudni akaró tekintettel bámulok Jamesre.
- Mi… Mit keresel itt?- kérdezem a hosszas hallgatás elmúltával.
- Téged.
- Megtaláltál.- mondom, mire ő bólint.- Akkor most mehetsz.
- De miért?- vág csalódott képet.
- Mondjuk, mert felöltöznék.
- Hát hajrá…
- Öhm… nélküled.- fintorgok rá.
- Ide leülök szépen csendben, és nem mozdulok, és nem szólok, és nem folyatom a nyálam, és semmit nem csinálok!- bizonygatja, majd beül Sam és az én ágyam közé.
- Na attól sem félek!- forgatom a szemem.
- Hogy?
- Hogy nem mozdulsz, és nem nézel!
- Pedig de!- vigyorog szemtelenül.
- Kifelé!- toppantok mérgesen, mire James lassan feltápászkodik, és elindul.
Megállva előttem, szomorú őzike szemeket mereszt.
Áh! Ilyenkor szeretném magamhoz ölelni, és csak… hm, nem babusgatni, csak megszeretgetni! De úgy igazán, megmutatni, mi az, amit én is érzek.
Bármilyen rossz kedvem is volt ébredéskor, most hirtelen elpárolgott. A nevetés kaparja a torkom, és tudom, ha most megenyhülnek arcvonásaim, és nem dobom ki a srácot, ma biztosan nem fogok kilépni ebből a szobából. És nem tudom meg, milyen plakát miatt ébresztett fel Samy.
Erőt veszek magamon, megfegyelmezem aprót ránduló arcizmomat, s az ajtó felé terelem a srácot. Az ajtóban visszafordul.
Gyorsan átöleli a derekam, lecsókol egy indulni készülő vízcseppet a vállamról, majd a számra is apró csókot lehel. Mielőtt kattanna az agyam, és elengedve a törölközőmet, átfonnám a nyakát, James nevető szemekkel, és hangosan is kacagva leszánkázik a lépcsőkorláton.
Vigyorogva megcsóválom a fejem, miközben becsukom az ajtót.

- Na hol az a vigyorgó plakát?- kérdezem barátnőmet, bő negyed óra múlva.
- Jé… Te kész vagy.- pillant rám újságja fölött.- Hű, és milyen csini valaki!
- Tudod kivel szórakozz!- sóhajtom leintve Samy-t.
Sokkal jobb kedvvel, fejünket körbeérő vigyorral lépkedünk le a lépcsőn, majd Sam lendületesen a hirdetőtábla elé ránt.
- Ez az!- bök a cikornyás betűkkel írt, fél táblát beterítő poszter-szerűségre.
- Hű…- motyogom végül.
- Szerintem is, de miért nem szóltál?- méltatlankodik mellénk érve Nat is.
- Talán mert…- kezdeném.
- Ne mond, hogy nem tudtad!- legyint Alice.
- Pedig…
- Dumbledore tényleg komolyan gondolta?- lép mellénk Remus, Tonksot szorongatva.
- Jó reggelt! Na ugye, hogy nem tudtam!
- Valóban.- bólint Remus.- És most nem is aludt el a vonaton a megbeszélés alatt!
- Köszi!- vigyorogva kicsit kihúzom magam.
- Szóval McGalagony nem említette?
- Süketek vagytok, lassú az agyatok, vagy mi van?- háborgok.- Pedig én most keltem fel…- zsörtölődök tovább, egészen amíg valaki a nyakamba nem folyik.
- Sikerült felöltözni?- kérdezi James.
- Úgy tűnik… bár a zoknimat megint valami idióta rakta össze.
- Most mitől vagy ilyen?- faggat.- A korai ébresztést, teszem hozzá: mindjárt ebéd, szóval az ébresztőt még megértem, de most…
- Neked télleg bejön, hogy az egyik lábamon zöld, a másikon meg lila zokni van?- nézek rá hatalmas szemekkel.
- Semmi gondom vele, mindenkinek vannak agyilag rokkant napjai. Neked kicsit több is, de ez az egyik fő oka annak, hogy odáig vagyok érted, na meg vissza. Egyébként nem a zoknidat nézem, édes.- mosolyog rám.
- Nem hiszik el, hogy nem tudtam a bálról, ami leginkább éjszakai randalírozásba torkollik majd…
- Tényleg nem tudtatok róla?- csodálkozik.- Azt hittem csak játszotok!
- Ajj…- tépem ki magam az öleléséből. Pedig annyira jó volt!
Miért mond ellent magának az ember? Illetve nem is mondom, mert inkább az érzéseim ellentétét helyezem át a gyakorlatba. De a kérdés ugyanaz.
Órámra pillantok, és elindulok a portrélyuk felé.
- Most hová mész?- szól utánam James.
- Ha jössz, meglátod!- mondom meg sem fordulva.
- Megvárnál?
- Rejtély…- és kilépek a festményen.
James pár sarokkal arrább egy faliszőnyeg mögül ugrik elém. Halkat sikkantva megtorpanok. Szemöldököm az ég felé indul, szememből pedig süt a kérdés: „Te normális vagy?”.
Ő persze csak szemtelenül vigyorog, ahogy mindig.
Vajon lehet-e haragudni egy ilyen életvidám, mindenhol csillogó (de legfőképp szemben csillogó) lényre? És ha igen, meddig? Csupán azért érdekel, mert nekem pár másodpercig sikerül csak. De még akkor sem haragszom, csak nem értem, de ez mindegy.
A ki nem mondott kérdésre válaszolva csak magához húz, jó szorosan. De nem bánom. Mellkasára hajtom a fejem, és csendben hallgatom a szíve dübörgését. Tudom, enyém is hasonlóan reagál. Olyan jó érzés, beszívni az illatát, érezni, hogy velem van. Csak hogy mellettem van, és vigyáz rám.
Talán ez a „Sose halunk meg”- érzés. Nem tudom igazán.
És azt hiszem ez az, amire nem is kötelező tudni a választ.

A bolond hangulatú ébredés után, ki hinné, hogy képes vagyok nevetni? Sőt! Szórakozni, és nem csak mogorván andalogni a kedves oldalán?
James lemarad, beköti a cipőfűzőjét. Én pedig tovább megyek a tó felé. A kedven sziklámnál toporgok. Október utolsó hete ez, és az időjárás nem a legbarátságosabb. A fák ledobálták leveleiket, a fű úgy vélte, ideje elfonnyadni. A szél erősen fúj, vad táncba hívja tincseimet. Az ég beborul, és cseperegni kezd az eső. Fázósan összehúzom a köpenyem.
James elkapja a derekamat és nem ereszt, végül átölel.
- Nem fázol?- suttogja a fülembe, mire alig észrevehetően nemet intek fejemmel. Mégis megborzongok, és ő szorosabban ölel.
Nem fázom, habár az eső egyre kövérebb, és hidegebb cseppekben zúdul alá. Nem sokkal később már úgy érzem, mintha minden egyes esőcsepp egy-egy tű lenne, melyek arcomba fúródnak. Balga módon mégis élvezem, és mosolyogva fordítom arcom az ég felé. Nem zavar a fantom-fájdalom sem. Mérhetetlen béke önt el, és nem tudom minek köszönhetem. Igazából nem is akarom tudni!
Sokáig állunk így. De lehet csak az időérzékem hagyott el. Viszont a hideget változatlanul érzem. Hát még amikor összekoccannak a fogaim! Először csak halkan, alig érezhetően, majd egyre vadabbul, hogy már az állkapcsom is belezsibbad.
- Biztos, hogy nem fázol?- hallom James enyhén gúnyos, kárörvendő hangját.
Megfordulok, és komolyan a szemébe nézek, amitől kissé hátrahőköl.
Majd angyali arccal pillantok rá, és felnevetek.
- Fázom is, meg nem is.- mondom sejtelmesen.
- Imádom mikor ilyen rejtélyes vagy!- forgatja a szemeit.
Az eső elállni készül, de az ég még egy dörrenéssel figyelmeztet: nincs vége!
- Be kellene menni.- morogja a felhőket fixírozva.
- Valószínű.- bólintok le sem véve róla a szemem.
Arcának minden egyes részletét, minden képkockát igyekszem mélyen agyamba, és szívembe vésni. Azt a játékos fényt a szemében, ami sosem tűnik el. Az enyhén gúnyos fintort a szája sarkában, ami csak Piton felbukkanásakor szűnik meg létezni. Inkább átalakulni: nagyon gúnyos mosollyá.
Az egyre sötétedő felhők hirtelen, figyelmeztetés nélkül árasztják az esőt. A vízfüggönyön át már alig látom őt, de behunyom a szemem, és az előző kép élénken világít a szemem előtt.
Most már nem csak nézlek, de látlak is!
Nem rossz ember, csak gyerek. Olyan, aki sosem fog felnőni. Aki nem átkoz meg mindenkit, aki szembejön, csak azokat, akik bántják a számára kedves embereket.
Bár… előfordulhat, hogy ez Piton esetében nem érvényes, végtére is elég irritáló egyén. Mármint Piton. – de ez csak olyan zárójeles megjegyzés.
Aki nem aláz földig minden embert, csak azt aki őt is bántja.
Meglehet, néha kicsit el van szállva magától, de nem lehet mondani, hogy alaptalanul.
De mégis csak ember! és ezért nem lehet hibáztatni…
- Jól vagy?- kiáltja az esőn át.
- Aha!- nyitom ki a szemem.
Víz csorog le az arcomon, de már nem tudom, hogy tiszta esővíz-e, vagy talán a könnyeimmel van vegyítve. Mindent megvilágító villám cikázik át az égen. Tudom, csak pár másodpercem van, ha ki akarom mondani, ami éppen átjárja a testem, a lelkem. Szólásra nyitom a szám, de hangot nem tudok kiadni.
Fenébe Lily! Hiszen csak egy szó!- korhol a kis hangocska.- Na igen, de az a szó… hiába rövid, akár egy nyári zápor, de minden benne van. Még ha kimondhatatlan érzéseket is foglal magába, sokkal többet jelent, mint amilyen rövidke. Nem mondja az ember mindenkinek!- Ne légy már ilyen nyúl!- csattan a hang.- NYÖGD KI! NYÖGD MÁR KI!
- Szeretlek!- motyogom, s ebben a percben megdörren az ég.
- Mondtál valamit?- kiáltja James.- Nem hallottam, csak hogy motyogtál valamit!
- Csak azt hogy… Szeretlek!- ismétlem, de az ég sem akarja, hogy James meghallja a hangom.
- Nem értem!- vigyorog, és tudom, hallotta, csak még játszik.
Mély levegőt veszek, és…
- MONDTAM SZERETLEK!- üvöltöm.
- Mondtam. Nem. Hallom.- tagolja. Kedvem lenne beinteni neki, de a jólneveltség nem engedi.
- Olvass a számról.- vigyorgok rá, és a legközelebbi villámláskor kimondom újra.- Sze-ret-lek.
Nem válaszol, csak értetlen fintort varázsol arcára.
- Most mi van?- bámulok rá.
- Nem tudok szájról olvasni…- motyorássza.
- Jól szórakozol Potter?- kérdezem kicsit sem unva a szituációt. Sőt, remekül szórakozom!
- Ó igen, Evans!- vigyorog.
- Akkor ne olvass, csak vedd el!- mire végre-valahára megcsókol.

Már mindenhol beáztam, mikor ajkaink elválnak egymástól. Kiráz a hideg. Hát mégis sikerült kimondani. Ügyes vagy Lily!- dicsér a hangocska.
- Na de most aztán befelé!- s hevesen egyetértek.
Rohanunk, levegővétel nélkül.
A Bejárati Csarnokba érve lefékezünk, és szinte egyszerre rázzuk ki a vizet hajunkból. Remek dolog összevizezni másokat!
- Maguk mit csináltak odakint?- csattan McGalagony hangja.- Hiszen szakad az eső!
- Azt éreztük, tanárnő!- bólogat James.- De tessék elhinni, semmi rosszat nem tettünk!
- És nem is többes számban!- teszem hozzá.- Csak én tettem.
- Mit tett?- hökken meg mindenki egyszerre.
- Csak. Egy. Apró… vallomást!- mosolygok angyalian.
James vigyorogva átkarolja a vállam. A nézők közül néhányan felzokognak, van aki felnevet, és van aki csalódva kifújja az eddig benntartott levegőt és felhördül: „Csak?”. A professzor asszony megránduló arccal elrohan amerről jött. Hirtelen kacagás csendül onnan, amerre elindult, majd a tanárnő könnyeit törölgetve, mélyeket sóhajtozva tér vissza.