10. FEJEZET

Sok hűhó semmiért

Észrevettek. Hogy miből tudom? Két barátom reakciójából, ami a klubhelyiségbe való belépésem váltott ki. Ugyanis Lily sápadtan, James pedig mérgesen közeledett felém. Ijedten megtorpantam, és úgy figyeltem őket.

- Neked teljesen elment az eszed? - mennydörögte James, mire a klubhelyiség elnémult.

- Mire gondolsz? - cincogtam.

- Victorral töltötted az éjszakát?

- James... - kezdte Lily, de barátja egy pillantással elnémította.

- Muszáj kiabálnod? - kérdeztem.

- Szóval igaz?

- Honnan tudod? - kérdeztem vissza nyugodtan.

- Szóval, igaz. Én ezt nem hiszem el! - üvöltötte.

- Honnan tudod? - emeltem fel a hangom.

- Megláttak titeket, kicsi szívem. Erre nem gondoltatok, mi?

- Ne beszélj így velem! - visítottam.

- Úgy beszélek veled, ahogy akarok. Soha nem hittem volna, hogy te is olyan lány leszel - nyomta meg erősen az "olyan" szót.

- Te szemét! - sziszegtem. - Ahelyett, hogy leribancozol, talán végighallgatnál.

- Nem akarok részleteket hallgatni. - Szavaiból csakúgy sütött a gúny. Arcom könnytől ázott, miközben toporzékoltam.

- Ne szólj hozzám soha többé!

- Ne félj, nem fogok.

- Jó - bólintottam.

- Jó - bólintott ő is. Egész testemet rázta a zokogás, miközben elrohantam mellettük, fel a szobámba.

Mikor felértem döbbentem tapasztaltam, hogy az összes cuccom az ajtó előtt áll. Hát persze, hiszen Rita szerelmes Victorba.

Leültem a ládámra, és kétségbeesetten sírtam. Aztán egy kéz nehezedett a vállamra, mire felnéztem. Lily, Sasha és Alice állt előttem.

- Kilakoltattak? - mosolygott kedvesen Sasha. Bólintottam.

- Átjössz hozzánk - jelentette ki Lily. Sasha átkarolt, és úgy támogatott. Alice és Lily előttünk ment. Beléptem a szobába, és akkor láttam, hogy csak két ágy van.

- Ez csak két személyes szoba - suttogtam.

- Ne törődj vele - szólt Alice. - Majd Lily megcsinálja.

Az említett épp leguggolt a ládámhoz.

- Most menj el fürdeni, oké? - kérdezte, miközben kinyitotta a ládámat. Majd ugyanazzal a lendülettel be is csukta. - Adok ruhát.

- Ma a baj a sajátjaimmal? - nyöszörögtem.

- Nyugi, csak festék, és ki lehet mosni.. - Saját ládájához lépett, és kivett egy pólót meg egy nadrágot.

Eközben Sasha ügyködött valamit, majd elém lépett.

- Az egyik bugyid túlélte a támadást.

- Olyan rendesek vagytok - sírtam el magam.

- Nem, nem. Nem sírunk - jelentette ki Lily. - Sasha, maradsz egy kicsit?

A hollóhátas lány bólintott, engem meg betereltek a fürdőszobába. Negyed óra múlva tisztán, de ramaty lelki állapottal léptem ki a fürdőből.

Lily eközben elővarázsolt egy matracot, amin most Sasha nyúlt végig. A vörös lány az ágyán ült, Alice-nek háttal, aki a haját fonta.

- Tiny, végre! - kiáltott fel Sasha, mikor meglátott. - Ez a két pletykafészek arról faggat, hogy mi történt a randin.

- Tényleg, mi történt? - ültem le mellé. A lány felnyögött, Alice-ék pedig dőltek a nevetéstől.

- Mi szokott történni egy randin? - kérdezte.

- Sétálgattok, beszélgettek - sorolta Alice -, csókolóztok... Tényleg, csókolóztatok?

Sasha egyetlen szót sem szólt, de vörösödő arca és vigyora mindent elárult.

- Na, és milyen volt? - kérdeztem.

- Hát, nincs összehasonlítási alapom, de szerintem fantasztikus volt - lelkendezett.

- Romantikus vagy vicces, vagy esetlen? - kérdezte Lily.

- Hmm… - gondolkozott el egy pillanatra. - Egy kicsit mindhárom - nevetett.

Alaposan kifaggattuk Sashát, majd - kifogyva a témából - elcsöndesedtünk. Zavartan vártam, hogy hozzám fordulnak, és kérdezősködni kezdenek, de nem tették. Igazából nem tudtam, hogy zavarban vannak, vagy megértik, hogy mi történt. Mondjuk, még én se tudom felfogni teljesen.

- Na, azt hiszem, nekem most vissza kéne mennem - állt fel hirtelen Sasha. - Nem baj? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Engem vár Frank - ugrott Alice is.

- Engem meg Ja... - Lily befejezetlenül hagyta a mondatot, és a többiek után kivonult a szobából.

Miután egyedül hagytak, elnyúltam a matracon, és hagytam, hogy újra elöntsön a keserűség.

Még soha nem veszekedtem Jamesszel. Voltak kisebb vitáink ugyan, de azok egytől egyig nevetésbe fulladtak. És mindig meghallgatott, nem értem, most miért nem. Persze, mindenki magából indul ki...

Igazából be kell látnom, hogy James már nem az a felelőtlen ember, akit megismertem. Persze, ez nem negatívum...

Végigpörgettem az eseményeket tegnap reggeltől kezdődően, és bár nem kezdtem el újra sírni, a szívemet majd' kettétörte a bánat. Két dolgot is elvesztettem 24 óra leforgása alatt: a egjobb barátomat és a szerelmemet.

Másnap reggel félve vártam James és Victor találkozását, de alaptalanul. Mint kiderült, az anyukája megsérült egy főzet készítése közben, ezért Vicky és Victor elutaztak hozzá. Mindezt Linda (ex-szobatársnő) mondta el, csalódott ábrázattal. Hát persze, a várt balhé elmaradt.

Beszéde közben megérkezett Peter, James és Sirius. Utóbbi kettő Linda két oldalán, velem szemben (James másik oldalán Lily), Peter mellém ült.

- Ki utazott haza? - kérdezte Sirius.

- Ó, hát Aly pasija - mosolygott negédesen az a... khm... lény. Sirius elmosolyodott, olyan siriusosan, hozzáhajolt, és LESMÁROLTA!

Állam ütközött az asztal lapjával, és döbbenten figyeltem őket. Hirtelen mázsás súlyként nehezedett rám Lily aggódó tekintete, James 'levegőnek nézlek, de azért érdekel a reakciód' arca, és Peter érdeklődő vizslatása.

Hatalmas zajjal hátratolta a székem, és felálltam, mire a gerlepár elvált, és rám nézett. Egy fájdalmas pillanatig összekapcsolódott tekintetem Siriuséval, aztán megfordultam, és elmenekültem. A hollóhátasok asztala mellet elhaladva láttam, hogy Sasha és Remus elmélyülten beszélgetnek.

Szinte futottam ki a Nagyteremből, fel a lépcsők valamelyikén. Makacsul a földet néztem, ennek eredményeként teljes sebességgel karamboloztam valakivel. Minden bizonnyal hátra is esek, ha az illető nem fog meg.

- Nahát, kivel keresztezte utamat a balszerencse! - Zuhantam volna le inkább.

- Tűnj az utamból, Piton!

- Ne siess ennyire, Cartier! Hallottam, új hivatást választottál.

- Mit makogsz? - dörrentem rá.

- Lepedőakrobata lettél, nem?

- Menj a fenébe! - Pofon akartam vágni, de tekintve, hogy még mindig a vállamat fogta, nem nagyon ment. - Mi a fenéért ütöd bele a görbe orrodat olyan dologba, amihez semmi közöd? - kiabáltam, és hirtelen bekönnyesedett a szemem.

- Ugye, nem kezdesz el bőgni? - morogta Piton.

- Nem - visítottam, de már sírtam. - Nem fogok bőgni.

- Nem úgy gondoltam. - A szokatlan hangnemre felkaptam a fejem, mire ő összehúzott szemöldökkel mélyedt a szemembe. Pár pillanatig így álltunk, majd Piton kegyeskedet felegyenesedni.

- Én a helyedben megmagyaráznám nekik - szólt halkan, mire bepipultam.

- Azt hiszed, nem... - Elhallgattam, és tágra nyílt szemekkel néztem az immár vigyorgó mardekárosra.

- Te tudsz... ?

- Igen.

- És most... ?

- Igen.

- Az engedélyem nélkül? - csattantam fel. Piton töprengő arcot vágott, rövid gondolkodás után rábólintot.

- Igen.

- Na, húzz innen, mielőtt saját kezűleg juttatlak el a pokolba! - A szemét kinevetett, ezért kénytelen voltam bokán rúgni, így végre elengedett, és zavartalanul folytathattam az utamat. Azért egy valamire jó Piton; mikor órára igyekeztem, nem Siriusékra gondoltam, hanem arra, hogy minél előbb meg kell tanulnom az okklumenciát.

Átváltoztatás órán McGalagony különleges csemegét tartogatott a hetedéveseknek: felvilágosító órát. Nem tudom, hogy ő volt jobban zavarban, vagy mi.

- Nos, nekem sincs ínyemre, de nekünk házvezető tanároknak elő van írva. - Itt köhintett párat. - Nos, abba a korba értetek, mikor valamilyen okból elkezd érdekelni a másik nem. És... Ööö... feltámadhatnak bennetek furcsa érzések is, amik... Nos... - Köhintett. Sirius felemelte a kezét, mire a professzor rémülten nézett rá. - Kérdése van, Mr. Black?

- Nem, tanárnő. Csak gondoltam, szólok, hogy ezzekkel a dolgokkal mi már tisztában vagyunk... Egy ideje.

- Igen? - McGalagony láthatóan megkönnyebbülve. - Nos, ennek kifejezetten örülök, de akkor is van pár dolog...

- A fogamzásgátlásra gondol, tanárnő? - kérdezte Kira.

- Ööö... Igen.

- Azzal is tisztában vagyunk.

- De maguk még nem... ? - nézett ránk gyanakodva. Egy emberként ráztuk a fejünket.

- Nem, dehogy.

- Akkor... Rendben.

Ezek után az óra csendben folytatódott, miközben én Remusszal beszélgettem.

- Kibékülhetnétek már Jamesszel - jegyezte meg halkan.

- Nem én bántottam meg őt.

- Igen, de legyél te az okosabb, és Siriusszal is...

- Vele nem vesztem össze.

- Elhiszem, de csinálhatnál valamit. Nagyon nem bírom Lindát.

- Nem fogok összejönni Sirusszal.

- Inkább Victorral?

- Figyelj, ti ezt nem értitek, és James se engedte, hogy elmagyarázzam - feleltem.

- De én igen - Nagyot sóhajtottam, és elmeséltem az egész történetet, elejétől a végéig.

- Hát... Nem csodálom, hogy Sirius összejött Lindával. Kicsit durva volt a beszólásod.

- Tudom, de nem úgy értettem.

- Elhiszem.

- A másik dologról, pedig beszélj Jamesszel!

- Szerinted naponta átlagosan hányszor próbálom? Mert szerintem, már ezres nagyságban jár. - Remus bólintott, téma lezárva.

A Hansen testvérek 10 napig maradtak távol. Ez a tíz nap számomra kínszenvedés volt. Az osztálytársaim közül csak négyen beszéltek velem: Alice, Frank, Remus és Lily. Az utóbbi kettő azonban csak akkor, ha James nem tartózkodott a helységben. Ez azért fájt.

Aznap reggel, Mikor Victorék megérkeztek, Sashával épp reggelizni mentünk, de a Nagyterem előtt a legrémesebb jelenet tárult elém. James épp Victort terítette le egy balhoroggal.

- James! - kiáltottam, és az utolsó métereket szinte futva tettem meg. Segítettem Lilynek leszedni barátját szegény srácról (elég nehezen ment). Ahogy Victor kiszabadult, egy hatodéves hollóhátas lány csimpaszkodott a karjába.

- Mi van, James? Felcsaptál erkölcscsősznek? - Victor hangjában őszinte érdeklődés csendült.

- Még van képed kérdezni, Hansen? - kiabált vissza James. Eredménytelenül próbáltam felhívni magamra a figyelmet.

- Mi bajod van? - érdeklődött Victor.

- Mi bajom van?  Hogy mi bajom van? - James lassan már tajtékzott. Megérkezett Remus és Peter, mögöttük a Linda-Sirius páros haladt.

- Mi folyik itt? - kérdezte Remus.

- Tiny, te tudod, miről van szó? - fordult felém Victor.

Elő léptem, és rémülten tapasztaltam, hogy a figyelem központjába kerültem. Sirius elengedte Linda vállát, de a csaj kígyó módjára fonta körbe derekát.

- Nos, ami azt illeti, igen - kezdtem halkan. - Egy félreértésről.

Jelentőségteljesen Victorra néztem, aki rögtön elsápadt.

- Te jó ég, Tiny! Szándékodban állt a halálos ítéletemet is aláírni? - mutatott Jamesékre.

- Nem, dehogy. Próbáltam elmagyarázni, de csak Lily, Sasha és Remus hallgatott végig.

Az említettek büszkén húzták ki magukat.

- Elárulná valaki, hogy most mi van? - dühöngött James.

- Az van, hogy nem feküdtem le Victorral. Aznap nagyon ki voltam borulva. - Szándékosan nem néztem Siriusra, habár végig magamon éreztem tekintetét. - Victor megvigasztalt, beszélgettünk, aztán elaludtunk.

- Aludtatok? - kérdezte kétkedve Sirius. - Egész éjjel?

- Értékelem, hogy magadból indulsz ki, de én nem használom ki Tinyt - szólt Victor.

- Miért, én talán igen? - ugrott rögtön Sirius.

- Lezárhatnánk végre ezt a témát? - tettem fel a költői kérdést, majd hátat fordítottam nekik.

- Nálad nagyobb ribancot se látott a világ. - Linda hangja pár lépés után ért utol. Lassan megfordultam, és láttam, hogy Sashát Remus fogja vissza.

- Lehet, hogy a világ nem, de te minden reggel, mikor tükörbe nézel.

Linda elvörösödött, Victor és a barátnője remegett a visszafojtott röhögéstől, de Sasha nyíltan kinevette.

- Te ezt hagyod? - fordult Linda Sirius felé, aki csak megvonta a vállát, és elspurizott csajával együtt.

- Ööö... Elmehetünk? - nézett végig a társaságon Victor, majd kézen fogva barátnőjét, elindulta a Nagyterem felé.

Lily arrébb lökte barátját, egy gyilkos pillantással kísérve.

- Khm... Tiny, én szeretnék... Szóval, sajnálom - nyögte ki James, mire elmosolyodtam.

- Semmi baj.

- De igen. Egy önző tapló vagyok. Nem hallgattalak végig, és Lilyt sem.

- Hűha - nevettem. - Lilyt nem végig hallgatni főbenjáró bűn. James! - szóltam rá, mikor láttam, hogy folytatná. - Értem, nyugi.

A szuszt is kiszorította belőlem, ahogy átölelt.

- Jam... James - szuszogtam. - Nem kapok levegőt!

- Tényleg, nem haragszol? - nézett rám hatalmas boci szemekkel, amitől a lányok hanyatt esnek.

- Nem, de mérges, ha még egyszer megkérdezed.

Magához húzta Lily, és miközben besétáltunk a Nagyterembe, én arra gondoltam, hogy az élet szép... Majdnem.

Odabenn néma csend fogadott minket. Azonnal McGalagonyra néztem, de ő egy pillantással Flitwickre irányította a figyelmemet. A tanár egy fekete borítékot szorongatott a kezében. Az elmúlt években túl sokszor láttunk ilyet ahhoz, hogy most ne tudjuk, miről van szó. Jobb esetekben, egy évben csak egyszer-kétszer jön a szokásos gyöngybagoly ilyen borítékkal.

A professzor lassan végignézett a hollóhátasok asztalán (mellettem Remus magához szorította Sashát), majd elindult feléjük. A fiúk sápadtan, a lányok remegve reménykedtek, hogy a házvezető tanáruk nem mellettük áll meg. Ahogy az apró tanár elment egy-egy gyerek mellett, szinte lehetett hallani a megkönnyebbült sóhajokat, amelyek az elvarázsolt mennyezet felé repültek.

- Őszinte részvétem, Andrew. az apád nagyszerű ember volt - remegett meg a professzor hangja.

A fiúból döbbent kiáltás szakadt ki, majd reszketve felállt, hogy átvegye a borítékot. Abban a pillanatban Vicky futott felé, és átölelte a még mindig némán álló fiút. Nem én voltam az egyedüli, akinek akkor könnyes lett a szeme.

Egy pillanatra találkozott a tekintetem Drew-éval, és szomorúan láttam, hogy még mindig nem fogta fel. Torkomban hatalmas gombóccal néztem, ahogy a diákok, majd a tanárok körbe veszik a fiút.

Végignéztem barátaimon, és láttam mindegyikük szemében a félelmet, hogy vajn ők kapnak-e gyászhírt. És ha igen, mikor? Holnap, egy hónap múlva, egy vagy öt év múlva? Tudtam, mit éreznek, mert én is ezt éreztem. Belül remegtem a tehetetlen dühtől, hogy nem tudok semmit tenni. Hogy az én szavam nem ér még semmit. És azok, akik nem éreznek semmit, mert szívűk már kihűlt, ők elégedetten röhögnek a markukba, hogy: lám, milyen jó munkát végeztünk.

Hatalmas vágyta éreztem, hogy valaki engem is átöleljen, mint Lilyt és Sashát. Csak, hogy átöleljen, hogy tudjam, nem vagyok egyedül a világban.

Ahogy felnéztem egy fekete szempár nézett rám vigasztalóan, majd Sirius szorosan átölelt. Nem volt ebben az ölelésben semmi szenvedély, mégis felizzott bennem az őszinte, tiszta szerelem, amit iránta éreztem. És míg fejem a vállán pihent, nem fojtottam el ezt az érzést.

És ezen a szomorúan mosolygó téli reggelen emberi lelkek találtak utat egymáshoz, azáltal, hogy részt vettek a gyászban. Ma már tudom, hogy meg kell osztanunk a rossz dolgokat is azokkal, akiket szeretünk, mert így lehetővé tesszük nekik, hogy még jobban szeressenek.

Egymásba kapaszkodó megértő tekintetek, egymásra boruló fiatal életek. Csendes zokogásunk óvón körbeölelik, elringnak a könnyeinkkel, míg végre ebben a égkék és szakadékot repesztő fájdalomban igazságaink csendesen egymásra találnak. És talán egyszer majd azt is meglátjuk, hogy egymást tükrözik csupán.

Aznap baglyok százai mentek a szülőknek, és mindegyik levélben két szó állt: Jól vagytok?