11.- Törődés

A legkisebb mértékben sem hoznak lázba a tegnap este óta keringő pletykák. Csak arcba röhögök minden szembejövőt aki mutogat Jamesre és rám, pláne mikor középső ujjukkal tüntetik ki a figyelmem. Ők persze többnyire lányok, de akadt köztük hímnemű is. Eddig egy, csupán. (Habár… nem tudom mire kellett volna számítanom huszonnégy óra leforgása alatt. Igaz, az az egy srác is eléggé meglepett.)
Szóval, egy teremtett lélek véleménye sem izgat fel, ami rólam szól. Sosem hagyatkoztam mások véleményére, kritikáira, hiszen ha úgy éltem volna, az Ő életüket élem, és nem a sajátomat. Nekem pedig tökéletesen megfelel az Én Saját kis Életem. Hiszen, lássuk be: semmi kivetnivaló nincs benne (kivételesen)!
Az már más kérdés, hogy nem tudom hogyan adjam be a Kedvesnek, hogy eszemben sincs elmenni arra az átkozott jelmezbálra, amit Dumbledore szervez szombat estére. Éljen soká a Halloween, és az öreg mesterkedései! A saját kézzel gyártott maskarák okozta probléma pedig újabb bekezdést jelent ama bizonyos Nagykönyvben.
Nem a kreativitással vannak gondjaim, áh, azzal sosem voltak! Még ha elég „extrém” ötleteim is támadnak néha. De hát… James is megmondta: „Mindenkinek vannak agyilag rokkant napjai. Neked kicsit több is, de ez az egyik fő oka annak, hogy odáig vagyok érted, na meg vissza.”- nos, ezek után nincs min csodálkozni. Aki mégis megteszi (a csodálkozást), annak szerzek orvosi igazolást. Az agyam épségéről, és a fantáziám ferdeségéről, csakis.
Na szóval…
- Kitaláltad már?- huppan mellém a kanapéra Sam.
- Melyiket?- kérdezek vissza.
- A jelmezedet. Vagy van más is, amin vacillálsz?- vonja fel a szemöldökét.
- Nézz rám, süt belőlem a válasz! Mindkettő.- sóhajtom.
- Beszívtál?- pillant rám.- Vagy csak szimplán fáradt vagy?
- Mert?
- Csak mert olyan laposakat pislogsz…
- Az a lehetőség eszedbe sem ötlött, hogy talán unatkozom.- jelentem ki.
- Igazad van. Nem jutott eszembe.- bólint.
- Pedig ez a helyzet.- sóhajtom újfent.- Elunom az életem.
- Aha.- nyögi értelmesen.- És hol van James?- forgatja a fejét a nyakán.
- Nem félsz, hogy kitekeredik a nyakad?- kérdezem csak úgy mellékesen.
- Nem. Csak pörgök kicsit…
- Azt látom.- mormogom az orrom alatt.- A szó minden értelmében!
- He? Na mindegy…
- A nyakamat rá, hogy Tom, vagy ki a fene az új barátod, elhívott a szombati „bálra”.
- Tom? Hol? Merre?- kapja fel a fejét, a nyaka pedig hangos roppanással fejezi ki a fejrángatásra vonatkozó nemtetszését.- Egyébként igen!
- Gratu! Szívszerelmed éppen közeledik a fejét körbeérő vigyorával.
- Köszi!- felpattan, és a szőke, magas, szemüveges (egyébként helyes, kedves) srác nyakába ugrik.
Felemelem magam, és elindulok a háló felé. James pár centivel előttem áll meg. Kint szakad az eső, dörög villámlik, zizeg, bugyborékol, cuppog a sár ha valaki bele talál lépni. És még egyéb hangutánzást csinál az idő. Olyan semmilyen hangulat uralkodik mindenhol. Mégis, az Ő felbukkanása némi kis halovány szivárványt lop a lelkembe.
Az Ő titka marad hogyan, és miért.
Mindene sáros, még az arca is. Rejtély miért, de gyanítom, edzés során beütött valami baki.
Vagy inkább ménkű.
Komoly arccal közelít, én pedig hátrálok. Mégis utolér, és szorosan átölel, arcával összemaszatolva az enyémet. Nem is kicsit.
- Na!- nézek rá kissé mogorván.- Disznóólat építettetek edzés helyett?
- Nem éppen. Csak egy kicsit belecsapott a villám a seprűm- khöm- farkába, amitől az kigyulladt enyhén szólva. A gondok ott kezdődtek, mikor az a partvis megkergült, és akrobatikázott egy keveset, majd a legnagyobb sártenger felett… lezuhant.- motyogja lesütött szemekkel.
- Értem.- bólintok.- A legtehetségesebb James Potter lezuhant a seprűjéről, ráadásul a sárba. Ekkora szégyent! Biztos nagy pofont kapott az egod, édes!- simítok végig az arcán.
- Hát… tulajdonképpen vicces volt.- motyogja.
- Végülis… az ember saját magán röhög a leghangosabban.- tűnődök hangosan.
Arcát megint az enyémhez dörgöli. Jó kis bőrradír! Végül megcsókolt. És a fogam alatt ropog a sáros-homokos valami.
- Köszi.- vigyorgok rá.
- Nincs mit. Megvársz?
- Hová mész?
- Zuhanyozni.- húzza el a száját.
- Támogatom. De én éppen indultam felfelé. Álmos vagyok.
- Gyere. Nem zargatlak, alhatsz nyugodtan.- húz magával, fel a hálójukba.
Megadom magam, és mindenféle ellenállás nélkül követem.
A fürdőajtó előtt kicsomagolom a sáros ruhákból, hozzávágok egy törölközőt, majd miután eltűnik az ajtó mögött, elnyúlok az ágyán. Lerúgom a cipőmet, és félálomban magamra rántom a paplant. A lehető legkisebbre húzom össze magam a paplan alatt. Nem kétséges, az ágyban jégbarlang uralkodik. Néhány mélyebb sóhaj után az Álom Király jön értem, érdekes, piros szemű, szürkés lován. Nem fordítok neki hátat, inkább bizalommal fogadom el a felém nyújtott kezet.

Alig egy pillanatra rezzenek fel, mikor valaki bebújik mellém, és kezét átfonja a derekamon. Mosolyogva fordulok az illetővel szembe. Homlokunk összeér, de nem érdekel. Az viszont már annál inkább, hogy James lázasnak tűnik.
Nincs erőm közölni észrevételemet.
Visszaalszom, olyan lendülettel, mintha valaki fejbe vágna, szándékosan küldve rám a kómát.

James köhögésére ébredek fel. Nem esik le hol vagyok, és miért. csak ámulva bámulok ki az ablakon. A nap épp lemenőben van, és próbálja naracsszínűre festeni a borongós eget. Ám a felhők kevéske engedményt adnak, az eredmény: szürkés-narancsos-rózsaszínes semmi.
Lehangoló.
Lerántom magamról a takarót, és a Kedves mögé mászok. Feltérdelek, de korábbi tervemmel ellentétben nem fonom köré a karjaim, inkább csak finoman simogatom a hátát.
Ki tudja? A végén még bejön!
Pár perc múlva a köhögés alábbhagy, James pedig visszakúszik az ágyba.
- Ne haragudj…- motyogja rekedtes hangon.
Távoznék, mikor a karomat elkapva visszahúz.
- Maradj itt, kérlek.- suttogja.
Hát visszafekszem. Tehetnék mást?
Az Álom Király ezúttal késik. Némán fürkészem James arcát. Néha a köhécselés után alig látható fintor suhan át arcán, és a mellkasát dörzsölgeti. Talán ég, mikor köhög…
Megérkezett a Királyom. Ezúttal kissé vonakodva fogadom el segítségét…

Az éjszaka közepén ismét James ébreszt fel. Köhögése kutyaugatásra hasonlít. Még ha abba is tudja hagyni, csak hangosan sípolva veszi a levegőt, a száján át.
Kiugrok az ágyból. A fiúk szemüket dörgölve, álmosan pislognak James felé.
- Jól vagy?- kérdezi tőle Sirius.- Te hová készülsz?- fordul felém.
- A Gyengélkedőre.- suttogom.
- NE!- hörren James.- Nem akarok ott lenni!
- Nem is kell, ne aggódj! Csak hozok valamit, amitől jobban leszel!
- Lily…- hallom Remus aggódó hangját.
- Mondjad.
- Lemegyek veled.
- Oké. Köszi!- mosolygok rá.
- James, elvittük a köpenyt.
Remus ránk teríti a puha, vízszerű anyagot, és elindulunk.
A Gyengélkedő ajtajában kibújok a köpeny alól, és belépek a helységbe. A Madame szobájához sietek, gyorsan bekopogok.
- Mi történt?- dörmögi álmosan.
- Semmi vész, ne tessék megijedni! Csak az egyik szobatársam csúnyán megfázott. Lázas, és nagyon rondán köhög. Tud adni valamit, amitől rendbe jön?
- Evans, maga az?- hunyorog rám.
- Igen Madame, én vagyok, csak tessék sietni.
- És nem maga van bajban?- morogja tovább a bájitalos szekrényhez csoszogva.
- Nem hitte, hogy ezt is megéri, igaz?- mosolygok rá angyalian.
A kezembe nyom egy sárgászöld lötyivel töltött fiolát.
- Hígítsa fel egy részét egy bögre forró vízben. Mintha szörpöt csinálna, tudja. Keverje el rendesen, majd lassan itassa meg a szobatársával. Pár perc múlva jobban lesz.
- Köszönöm, Madame! Elnézést a zavarásért, jó éjszakát!- mondom és kihátrálok a teremből.
Őrült tempóban száguldunk vissza a fiúk hálójába.
James halkan sípol a párnára dőlve. Alszik.
Elkészítem a „szörpöt”, ahogy a javasasszony mondta, majd Sirius tiltakozásával mit sem törődve finoman felébresztem Ágast.
Azonnal köhögni kezd.
- Figyelj ide!- mondom.- James, nézz rám egy kicsit!- mire rám pillant.- Helyes. Látod a poharat? Meg kell innod. Nem a poharat, a tartalmát. Oké?- kérdezem halkabban, mire ő bólint.- Segítek, nyugi.- kacsintok rá.
A szájához emelem a poharat, és megdöntöm egy kicsit.
- Lassan…
Apró kortyokkal végez a bájital felével.
- Keserű…- grimaszol.
- Elhiszem hogy nem a legédesebb méz. Na, már csak egy kicsi van!- bólint, és szépen óvatosan kiissza a maradékot is.
Pillanatokkal később légzése nyugodtabb lesz, majd halkan szuszogva csúszik vissza a párnára.
- Mindjárt jövök.- mosolygok rá, majd apró puszit nyomok a homlokára.
Kimosom a poharat, és közben én is megnyugszom kissé. Sirius támaszkodik az ajtófélfának.
- Ezt hol tanultad?- kérdezi halkan.
- Micsodát?- fordulok ki a fürdőből. Megállva bámulok Jamesre.
- Így megnyugtatni. És még sosem fogadott el önként gyógyszert senkitől. És benned ennyi türelmet!
- Szeretem, és ez csodákra képes!- suttogom, miközben a Kedves mellé csúszok a paplan alá.- Sirius, egyébként van két unokaöcsém, akikre néha én vigyázok. Akkor is, ha betegek, és valahogy beléjük kell diktálni a bogyókat!- Sirius bamba arcának látványa felvidít.
James nyugodtan alszik mellettem, én pedig merő szeretetből simogatom az arcát. Még akkor is, ha a szemem kezd leragadni. Még az Álom Királynak is hátat fordítok az éj további részében.

Reggel legnagyobb megrendülésemre tanítási nap van. Zombiként járkálok a folyosókon, bőszen váltogatva a termeket órák után. Alig látok ki a fejemből. Sam, vagy aki éppen mellettem ül, nagylelkűen böködi a vállamat, mielőtt félálomból teljes alvásba szenderülnék. Alkalom adtán majd megköszönöm…
Átváltoztatástan lehet. Ezt csak onnan sejtem, hogy McGalagony eget hasító hangja még a szendergést sem engedi. Aljas, önző, rikácsoló, bagolyfejű…
- Evans!- dörren rám hirtelen.- Maga mit csinál?
- Én?- kapom fel a fejem, és álmosan pislogok körbe.- Semmit!
- Látom. Pont ez a bajom, hogy semmit nem csinál.
- Hát akkor elnézést kérek!- forgatom a szememet.
- Változtassa díszpárnává a sündisznóját!
Megteszem. Ugyan nem bársonyhuzatos, de egész jól sikerül. Valami mégis furcsa rajta. Közelebbről is megvizsgálom, ám ebben a pillanatban a díszsüni kurta lábacskáit kapkodva elrohan.
- Nagy baj, ha lélegzik?- nézek fel óvatosan a tanárnőre.
A professzorasszony pengevékony ajkakkal, szinte suttogva válaszol:
- A legnagyobb baj, hogy elrohant! Tíz pont a Griffendéltől,s és most menjen, keresse meg! És utána menjen a mosdóba, szedje össze magát!
- Elnézést tanárnő!- emeli fel a ezét Nat.
- Mondja.
- Egyszerűbb lenne, ha aludni küldené.
- Evans, mit csinált éjszaka?- fordul felém újra.
- Öh… semmit!
- Per…
- Rémálmai voltak, és alig aludt egy órát!- húz ki a pácból Sam.
- És miről?
- Egy… eeegy…- makogom.
- Egy medúza rohant utána! Végigkergette az egész roxforti birtokon! És aztán találkozott egy gerincferdüléses csigával, és aztán egy bárányhimlős medve meg akarta enni!- árad Alice.- A többitől annyira rettegett, hogy nem mesélte el.- von vállat végül.
- Aha…- nyögi McGalagony kicsit sem összezavarva. De aztán mégis rám mordul:- Menjen, és meg ne lássam a mai nap hátralevő részében! Maximum vacsoránál.
- Köszönöm tanárnő!- berregem már majdnem nyálbuborékot eregetve az álmosságtól.

Így esett az eset, hogy most cipővel együtt hasalok az ágyamon, és meg sem várva az Álom Királyt, alszom. Az sem érdekel, ha folyik a nyálam, mint egy vízesés…