13.- „Ha féltelek…”

Sosem aludtam még ilyen rosszul! De leginkább semmit nem aludtam…
Tizenöt (majdnem tizenhat!) évem alatt egyszer nem voltam még ilyen komoly. Nem mondom, hogy ilyen pocsék kedvem sem volt még, mert az volt. De ennyire rosszul még nem éreztem magam. Nem mosolygok. Sem szívből, sem álcaként. Sem Jamesre, sem másra. Mielőtt még okot adhatnék neki a méltatlankodásra…
Habár sírni volna kedvem, nem tudok. Úgy érzem magam, mintha Afrikában lennék, a legkihaltabb szavanna közepén, tök egyedül, a nyár legkellősebb közepén. Mégsem tudok egy értelmes indokot sem felhozni erre az idióta hangulatra. De tényleg. Hiszen…
Hiszen ott van nekem James, akire mégcsak rá sem néztem a mai nap folyamán, pedig már majdnem vacsoraidő van. Aztán ott van Remus, aki tulajdonképpen egy vérfarkas, és akivel ma szintúgy nem beszéltem egy büdös szót sem, és aki a tetejébe olyan bánatosan, és bocsánatkérően néz rám, ha rám néz, hogy az már nekem is sok. És Sirius, aki fülét farkát behúzva, messziről elkerül… Na és persze a legjobb barátnőim, akik semmiről nem tudnak.
Éljen a boldog tudatlanság! Újfent…

Nem érzem magam megbántva. Szó sincs róla. Ez a sivárság más…
Talán hogy kiderült… akiben a világon talán a legjobban megbíztam, akit a világ egyik legjobb emberének tartok, függetlenül attól, miket él át minden holdtöltekor…
Mindig azt hittem a bizalom kölcsönös dolog. Mert hát a barátok megbíznak egymásban, nem így van? Talán ezt nem magammal kellene megbeszélnem, mert így csak halmozódnak a kimondatlan kérdések, amikre sosem kapok majd választ.

Vacsora, végre. Habár nem is vagyok éhes.
Kedvetlenül turkálom a rizst a tányéromon, közben pedig csak bámulok kifelé azon a két lyukon, ismertebb nevük: szemek. Már unokabátyám arcát vizsgálgatom a Hollóhát asztalánál, mikor valaki a vállamba döfi a villáját.
- Meg is óhajtasz kóstolni?- pillantok Tonksra kedvetlenül.
- Nem.- motyogja.- Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e.
- Mert?- kérdezek vissza, majd unottan kortyolom el a töklevemet.
- Hát, csak mert… úgy turkálod a kajádat, hogy már minden a tányérod mellett van…
- Jé! Kicsit feltűnő is volt, hogy evés nélkül tűnt el a kaja.- csodálkozok bele a tányérba.
- A másik, hogy nem ettél semmit…- bólint.
- Nem vagyok éhes.- vonok vállat, mire Tonks félrenyel.
- Olyat még nem láttam, mióta ismerlek!- kiált fel.
- Akkor jól jegyezd meg.- tanácsolom.
- Ahogy azt is, hogy nem kötötted össze a hajad? Sőt! Be sincs fonva…- mutat a fejemre.
- Fő a változatosság.- morgom.- Van még valami, vagy visszasüllyedhetek a rossztevő hallgatásba?- pislogok rá várakozón, unalommal teli pillantással. Eközben a Tekergők ülnek le elénk.
- Miért hallgatsz, ha a hallgatásoddal csak rontasz a hangulatodon?- kérdez.
- Egy szóval sem mondtam, hogy rontok rajta! Ezen már képtelenség… Ilyen szintű nemtörődömség már nincs is. Szóval, nem rontok semmin a hallgatásommal, csak szinten tartok.- kacsintok a lánykára.
- Oké, akkor beszélgessünk!- találja ki.
- Ha szándékozol kirángatni az agóniámból…- kezdeném, de közbevág.
- Eszemben sincs, ha neked jó némán szenvedni, lelked rajta! Csak megkérdezném miben leszel holnap.
- Majd reggel eldöntöm. Nem szoktam előre betervezni a másnapi felöltözést…
- Úgy értettem hogy este, a bálban!- vigyorog rám.
- Nem is megyek!- morgom rá ki sem bújva kupámból.
- James!- kiált rá a vele szemben ülő fiúra.- Mi az, hogy nem jöttök?!
- Há-hát őőő…- makogja a kérdezett.
- A fiúknak jobb dolguk van holnap estére. Amúgy nekem sincs kedvem menni…- vonok vállat sokadszorra.- Viszont ha nincs több kérdésed irányomba, távoznék. Vissza szeretnék zuhanni csendes magányomba, és tovább hergelni magam. Azon túl pedig, a vacsorám is elfogyott.
- Ha a tányérod mellé lapátoltad, úgy nem volt nehéz elfogynia!- morogja Tonks.- Oké, akkor szia!
- Pá.- majd csókot nyomok a feje búbjára.- Csókolom az unokahúgomat is. Na hali!

Csodák még léteznek. A legnagyobb csoda az volt ma, hogy a tegnapi kis baleset után még be mertem menni a könyvtárba. Egyrészt mert kellett valami laza olvasnivaló ami eltereli a gondolataimat. Mondjuk egy varázsló költő buggyant verseskötete. Másrészről pedig mert csendre vágyik háborgó lelkem. Bár… már nem vagyok ezer százalékig biztos benne, hogy jó ötlet volt levenni a polcról ezt a könyvecskét!
Visszarakom a helyére a „verseskötet” álnevű borzalmat, és helyette keresek valami bájitalos könyvet. Kihúzom a helyéről az olvasmányt, majd a két másik könyv közötti résen megpillantom James arcát. Cirkuszi szemforgatások közepette ülök vissza az asztalhoz. Ilyenkor sajnálom, hogy négy szék van egy asztalnál.
Szemben James, a jobbomon Sirius, a balomon pedig Remus terpeszkedik. A hallgatás nehéz leple hull a társaságra, a feszültséget kézzel lehetne vágni.
Roppant érdekes arcot vágva olvasgatok, közben fél füllel várom ki, és mikor szólal meg.
- Khöm…- James eddig bírta. Nem emelem fel a fejem, nem nézek rá, és nem csukom be a könyvet.- Khöm!- ismétli.
Egy légy landol Sirius térdén. A leszálló pálya egy darabig csendesen nézegeti miként fedezik fel, majd hangos csattanással ér véget a légy rövidke élete. Ijedtemben megugrok, majd megrovó pillantást küldök a hangoskodó felé.
- Bocs.- suttogja félszegen.
- Semmi.- morgom immár a könyvbe bámulva újra.
- A fenébe is Evans!- kiáltja végül a Kedves, kivívva kíváncsi pillantásomat, és a könyvtáros nő vad pisszegését.- Nekem is tapsikolnom kell, hogy hozzám szólj, vagy egyáltalán rám nézz?!- folytatja ingerülten.
Hosszas gondolkodás után épp nyitnám a számat a válaszra, de a könyvtáros nő beelőz:
- Menjenek ki, ha nem bírnak csendben maradni!- rikácsolja rekedt hangján.
- Azonnal, Madame!- morogja James felpattanva. A többiek is hasonlóképpen. Már kezdenék megnyugodni, mikor James mellém lép, talpra ránt, majd heves tiltakozásom ellenére kirángat a könyvtárból.
- Engedj el!- kiáltom amint becsukódik az ajtó a hátunk mögött.
- Nem!
- De nekem kell az a könyv!- ordítom tovább.
- MOST NEM KELL SEMMILYEN KÖNYV!- üvölti vissza. Egy fél pillanatra ledermedek a hangjától, majd elindulok vissza a toronyba.
- Ha nem, hát nem…- morgom az orrom alatt.
- Hová mész?- szól utánam Remus.
- Magamba fordulok, és igyekszem nem enni magam…- válaszolom.
Valamelyik utánam lépked, elkapja karom, és visszaránt.
- Nem fogsz lelépni Evans!- sziszegi Sirius..- Nem fogom tovább bámulni a két legjobb haverom mélabús arcát, csak miattad!
- Engedj el Black! Ez fáj!- sziszegem, miközben fájdalmas fintor cikázik át arcomon. Ám a szorítás nem lazul, hiába rángatom a kezem.- Eressz! Ne nézz rájuk, esetleg vakulj meg Black, és akkor semmit sem kell majd látnod.- sziszegem tovább Sirius arcába, immár dühösen, semmint fájdalmasan.
- Esküszöm leütlek, pedig nem szoktam lányokat bántani!- morogja szikrázó tekintettel.
- Na hajrá Black!
- Lily…
- Ó! Most Lily?!- fordulok James felé. Tekintetem tűzijátékra hasonlít. Bár nem hiszem, hogy olyan szép színes…
- Lily.– szólít meg Remus halkan.- Kérlek!
Nem kérdezek vissza, csak rá meredek. Végül lehajtom a fejem, de Black szorítása mit sem enyhül.
- Ereszd el a karom!- motyogom.- Légy szíves!- csattanok, mikor nem enged.
- Tapi!- morogja James, mire Black elenged.
- Kössz!- dohogok.- Egy darabig biztos nem kell rövid ujjút felvennem! Utállak!
- Lily…- szólal meg James lábremegtető hangon.
- Lily? Adok én neked olyan Lily-t!- kiáltom dühösen.- Mi a francot akartok?! Tudjátok egyáltalán? Vagy csak jó dolog ha nem hagytok békét az embernek?!
- AZ EGYETLEN AKI ITT NEM HAGY BÉKÉT NEKEM, NEKÜNK, AZ TE VAGY!- csattan fel Remus. Meghökkenve állok előtte.
- Egy szót nem szóltam, annyit se!
- Épp ez a baj…- szól közbe James.
- Fárasszatok mást, ha kérhetem!- és már fordulnék is, de James a vállára kap.
- Akkor is velünk jössz!- kiáltja mérgesen.
- TEGYÉL LE!- kiáltom.
A sarkon ekkor fordul be Dumbledore és McGalagony professzor. Megtorpannak, hirtelen elhallgatnak, és megkövülten bámulnak. Én pedig vörösödő fejjel lógok James vállán, hiába csípek, rúgok, vagy éppen harapok.
- Maguk mit csinálnak?- hallom McGalagony szigorú hangját.
- Beszélgetünk tanárnő!- vágja rá Black.
- Evans, jól van?- kérdezi tőlem.
- Csak játszottunk professzor!- válaszol helyettem James.
- Nem magát kérdeztem!- csattan a professzorasszony, mire hevesen bólogatok.- Evans?
Véletlenül pillantok Remus szomorú arcára, aztán Blackre, aki még mindig dühös.
- Attól eltekintve, hogy a fejemben van már az összes vérem, amitől már lüktet a halántékom, és kezd fájni a fejem, minden rendben, tanárnő.- sóhajtom, majd próbálok mosolyogni, ami inkább vicsorra hasonlíthat.
- Potter, azonnal tegye le!- és James életében először fogad szót. Kicsit szédelgek még mikor a professzorok lelépnek.
- Nyertetek…- nyögöm küzdve az émelygéssel.- Hová megyünk?

A Szükség Szobájába. Hát persze. Gondolhattam volna, hiszen olyan egyszerű!
Remus olyan helyet kívánt, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. A helység éppen úgy néz ki, mint a klubhelység, annyi a különbség, hogy itt csak két kanapé van. Na meg egy kisebb asztalka. A kőfalak hidegen pislognak ránk, hiába táncol rajtuk a tűz fénye.
„- Szeretnék egy nagy bögre kakaót…”- okoskodok, majd mire kinyitom a szemem, az asztalon gőzölög a kakaóm. A kanapé karfájára állítom a bögrét, felhúzom a térdem, és kényelmesen elhelyezkedem a kanapé sarkában. Utána elkortyolom a kakaómat, és aztán már jöhet minden, ami esetleg fájni fog.
- Jó helyed van?- kérdez Black. A Kedves hátát a lábamnak támasztva üldögél.
- Attól függ, kitől kérdezted.- válaszolok hatalmas szemekkel.- Nekem jó helyem volt, egészen fél perccel ezelőttig.
- Szólj, ha hagyjalak békén!- csattan James, és hitelen felül.- Igaz, miért pont most szólnál hozzám?!- kiabál tovább.
- Te talán többet beszéltél ma hozzám?!- ordítom.- Neked ugyannyi energiádat vette volna el a beszéd!
- Mégis mit kellett volna mondanom a tegnapi monológod után?!- üvölt.
- SEMMIT! AZT HITTEM ÉPPEN ÚGY ÁTLÉPSZ MAJD AZON A MONOLÓGON, AHOGY MINDEN MÁSON, AMIT MONDANAK NEKED!- üvöltöm.
- De…
- De? NINCS de! Honnan a fenéből kéne tudnom, mit veszel komolyan, és mit nem, ha egyszer SEMMIT nem veszel komolyan!- nézek rá könnyes szemekkel.
- DE AZT TE MONDTAD!
- Mit számít ki mit mond?!- törlöm meg az arcom a pulcsim ujjában.
- Te mondtad! És igenis számít ha te mondtad!- mondja egye halkuló hangon.
Tartásom ellazul, és már nem érdekel ha egy könnycsepp végig gördül az arcomon. Az sem ha több… Nem érdekel semmi! Térdemre támasztom a homlokom, és mélyet sóhajtok. Közben James közelebb kúszik. A nógatást mellőzve kihúz a kanapé sarkából, és átölel. A szemembe is nézne, ha…
- Hagyjál!- motyogom.
- Nem hagylak! Nézz rám!- szól keményen.- Nem kell, hogy büszke legyél rám, és hogy ezért a nyakamba is vesd magad. Tudom, mennyire okos vagy, és hogy aggódsz, de nem lesz semmi baj! Nem mosolyogtál ma rám. Se szívből, se sehogyan…
- Másra sem.- morgom közbe.
- Nem csókoltál meg, hogy megvárd amíg kinyitom a szemem!
- Arra még lesz időtök ma!- vigyorog Black.
- Nem kérdezted meg reggel, hogy csak rosszat álmodtál-e!
- Mert nem álmodtam!
- Ma is szeretlek Lily Evans, és holnap is szeretni foglak, és mindig! Ahogy te is engem!- mosolyog.- És ez nem „talán”!
- És most menjek aludni?- pislogok még mindig könnyes arccal.
- Eszedbe se jusson!- nevet fel.- Csak figyelj!
Csak bólintok. Remus megköszörüli a torkát.
- Én nem akartam.- kezdi rekedten.- Nem kértem, és nem is vártam el tőlük. És ami azt illeti, el sem mondtam, csak rájöttek. És aztán megtanulták az animágiát. Még Dumbledore sem tud róla! Csak hogy mi is vagyok…
- Nem azzal vannak gondjaim, milyen alakod van holdtöltekor! Attól te még ugyan az a Remus Lupin vagy, aki mindig. Nem csinálok belőle cirkuszt! Hiába vagy nagy, szőrös és csúnya olyankor, na meg vérszomjas! Te még ugyan úgy a prefektustársam vagy, és az egyik legkedvesebb ember a világon, aki a barátom. Akire az életemet is rábíznám… és itt kezdődik a gondom! Tényleg nem zavar, amit tegnap mondtál!
- Hogy érted, hogy probléma?- szól közbe.
- Bízom benned, Remus! Ahogy bízom Jamesben, Siriusban, és a lányokban. És benned talán egy kicsit jobban is, mint a fiúkban.- mire az említettek méltatlankodva felmorrannak.- És én azt hittem, ez a bizalom dolog kölcsönös…- hajtom le a fejem.- Hogy akiben bízom, az bennem is bízik. Úgy látszik tévedtem!
- Nem tévedtél…
- De mégis, ha tegnap James majdnem rám ugrott, hátha elordítom magam. Mégis, ha eddig nem mondtad el. Mégis igazam volt, ha féltél a reakciómtól. Nem vagyok olyan kiszámíthatatlan Remus, és ha TE dolgodról van szó, vagy bárkiéről a barátaim közül, tudjátok hogy nem reagálom túl a dolgokat! Ha Remus vérfarkas, hát vérfarkas. Nem ő tehet róla! Ha Black egy kutya? Ámen! Az ő dolga. Ha James meg szarvas, hát az… arra talán büszke lehetek. És arra is, hogy csak a barátotok miatt tanultátok meg. Ez szép dolog volt. Na de az, hogy éjszakánként együtt kóboroltok…
- De eddig sem volt baj!- szól közbe James.
- Eddig nem. És? Kit érdekel, ha eddig nem VOLT?! Az érdekeljen mi LESZ! Hidegen hagy, mi volt, ha én MOST féltelek! Lehet csak neked nem tűnik fel, de Black miatt éppúgy fáj a fejem. Csak neki sem esik le. Tanuljátok meg: ha valaki szeret, az félt is! És aggódik, és törődik a másikkal.- mosolyodok el.
- Igenis, anyu!- vigyorog Black.
- Remus, csak annyit kérek, hogy ne nézz rám olyan kivert kutya szemekkel…
- Nade kérlek!- fakad ki Sirius.
- Bocs!- vigyorgok rá.- Nem tépem le a fejed. Ha egy hajnalon James a Gyenguszon ébred, majd még pofont is lát, de az ő hibája lesz! Csak ne felejtsd el, hogy nem te vagy a hibás azért ami vagy! És ne szigeteld el magad az emberektől emiatt! Kérlek!
- Oké!- mosolyog Remus.
- Akkor nem piszkáltok többet?- kérdezem reménykedve, mire egyszerre nevetnek fel.- Helyes! És most… szeretném látni azokat az állatokat!

Sirius helyén egy hatalmas, hosszú szőrű, bozontos fekete kutya áll. És liheg. A lábamhoz dörgöli magát.
- Ha megkérlek, bukfencezel is?- kérdezem nevetve, a kutya válaszként felhúzza az orrát, és odébb somfordál.- Oké-oké! Csak vicc volt! James?
De James helyén a sarokban már egy gyönyörű, és elmondhatatlan milyen szarvas áll. Egy büdös szó nem csúszik ki a számon. De még illatos sem…
James lenyűgöző eleganciával, és halk patakopogással elém lép. Nem hiszem el amit látok, hiába áll az orrom előtt. Felé nyújtom remegő kezemet, de még így sem érem el. Mégsem lépek hozzá közelebb. Szemével rám mosolyog, majd beleszuszog a tenyerembe. Felsóhajtok, és nevetnem kell egyszerre. Félelmetes. Mármint hogy mit vált ki az emberből egyetlen szarvas látványa. Még akkor is, ha az ember lánya éppen tetőtől talpig szerelmes abba a szarvasba.