- Na? Milyen volt tegnap?
Lily szokatlanul érdeklődő volt aznap reggel. Talán a bájitaltan különórám híre tette, talán csak az időjárás – netán úgy álltak a csillagok, amiket ugyan a napsütésben nem látni, de házi asztrológus professzorunk váltig állítja, hogy attól még az égen vannak. Mindegy is.
- Szerinted, Lily? Vajon milyen lehetett két óra azzal a savanyú denevérrel?
Nekem nem volt jó kedvem. Érdeklődőnek sem éreztem magam. Siriust akartam, azonnal, vagy legalább egy üveg tequilát.
- Szóval Catnek volt igaza: Brown prof utazik rád.
Majdnem megkérdeztem, ki a fene az a Brown prof, mikor eszembe jutott nekem is. Hiszen a szóban forgó épp akkor ült le a tanári asztalhoz. A látványától pillanatok alatt felment bennem a pumpa.
- Reggelt, lányok! Na, mizu Viv, megverjük Pipogyuszt bosszúból a tegnapiért?
Jamest sem hagyta el az életkedve aznap. Vigyorgott, mint a vadalma. Vagy az előző napi Potter kontra Black meccs vidította lassan huszonnégy órája – végtére is; a tiszteletére külön csapatot hozott létre a griffendél -, vagy csak szépet álmodott arról a vörös hajú házbelijéről, aki megjelenésére nemhogy nem komorodott el, ahogy megszoktam, de még csak el sem rohant, porfelhőt hagyva maga után, meg szerteszét röppenő pergameneket.
Itten valami történik, fogalmazódott meg bennem. Csak sajnos túl mélyen ahhoz, hogy áttörjön a depimen.
- Hol van Sirius?
- Öl – felelte pléhpofával házunk gyöngyszeme.
- És mikor fejezi be?
- Nála ez nem szokott sokáig tartani.
- Konkrétabban?
- Konkrétabban addig tart, amíg Piton fut. Vissza a tegnaphoz: mi volt? Pipogyusz nagyon megszívatott? Brown prof melyikőtök pártját fogta?
- Ott se volt.
- Ki? Piton?
- A tanár, te penge ész!
- Nem felügyelt rátok senki? – hörrent Lily. – És ha történik valami…
Ám mielőtt belefoghatott volna a papolásba, Cat is csatlakozott hozzánk.
- Sziasztok! Viv, minden rendben? Kicsit… lestrapáltnak tűnsz.
- Pedig nem is vagyok.
- Látod, Lily? Én megmondtam előre! Szívatja a pasi! Nekem első perctől nem szimpi!
- Cat, neked ki volt első látásra szimpatikus rövidke életed folyamán? – firtattam.
- Remus – jött a magától értetődő válasz.
- Na jó – tápászkodtam fel az asztalról, amelyen eddig úgy hevertem, akárha másnapos lennék. – Megyek, megkeresem életem értelmét. Talán közben Siriusszal is összefutok.
Nem értették a poént. Nem baj, úgyis gyenge volt.

Párom, az a szívemnek oly kedves, momentán nem Pitont kínozgatta, ahogy hittem. Jogosan, mert megérdemelte volna. Mármint Piton, hogy valaki öldösse egy kicsit. Nem vagyok rosszindulatú – nem a francokat -, de a korrepetáción lefolyt párbeszédünk után legszívesebben szembeköptem volna.
Mégis hogy vehette a bátorságot, hogy szidja Siriust? Jó, elismerem, Sirius sem egy ártatlan lélek, de ő legalább szemtől szembe mondja el a véleményét másoknak! (Bár ő ütni szokott inkább, jót meg alig mond másnak, de nem ez a lényeg.)
Szóval, mint elkezdtem, Sirius nem Pitont átkozta.
Hanem egy eldugott folyosón beszélt valakivel.
Tévedés ne essék, nem kutattam fel utána az egész kastélyt – az a folyosó teljesen véletlenül a legközelebbi női toalett útjába esett, hát bekukkantottam. De nem fulladozva nyalakodó párocskákat találtam, hanem Siriust az… öccsével.
Egyikük sem vett észre, s én ahelyett, hogy gyorsan eltűntem volna, megbabonázva lecövekeltem, és hallgatóztam. Ami ugye undorító dolog.
- Anya szörnyen dühös rád – szólalt meg a kisebbik Black furcsa, tőle nagyon természetellenes hangon.
- Sejtem.
- Kiégette a neved a falikárpitról, mint Andromedáét. Eszerint nem vár haza téged. Kitagadott…
- Apánk?
- Ő is mérges, de ő Alphard bácsira, amiért rád hagyta a vagyonát. Azt mondta, ha nincs örökséged, nem szöksz meg. Pedig megléptél volna, nem?
- Meg. És ha veszek egy lakást nyáron, nyugodtan követheted a példám.
Regulus megrázta a fejét.
- Nem jövök el otthonról. Mardekáros vagyok, anya büszkesége… belehalna, ha én is elszöknék.
- Maximum elgondolkodna a szadista módszereiről.
- Anya szeret minket! Téged is!
- Persze, szeret. – Sirius hangjából mérhetetlen keserűség áradt. – Mondd, fáj még a heg a hátadon? Vagy beforrt már annyira, hogy nem égeti a talárod?
Regulus nem válaszolt, csak lesütötte a tekintetét.
Fura volt kettejüket így együtt látni. Sirius egy fejjel magasodott Regulus fölé; most majd’ másféllel. Kiköpött ugyanúgy néztek ki külsőre; a hajuk, a szemük, a termetük, még a járásuk is hasonlított, és mégis… a belső jegyek olyannyira megkülönböztették őket, mintha nem is állnának rokonságban.
Nem hallgattam őket tovább; eliszkoltam, amíg feltűnés nélkül tehettem. Közben magamban hálát adtam az égnek, hogy annyi idős vagyok, amennyi, és abba a Black fiúba vagyok szerelmes, amelyikbe.

Stacie egész álló nap úgy bujdosott előlem, mintha félne attól, hogy rázúdítom a tegnaptól felgyülemlett feszültséget. Azért, amiért nem jött le Pitonhoz főzőcskézni. Mellesleg neki nem is Piton a „kistanára”, hanem az a másik kuktazseni, aki szintén nem jött le, és még az is előfordulhat, hogy szintén félszből.
Megjegyezném: Stacie-nek nagy tehetsége van a bujkálósdihoz.
Nekem meg a megjátszáshoz.
Merthogy valahányszor sikkantva elugrott előlem, mikor szembe jött velem a folyosón, én jó baráthoz méltón úgy tettem, mintha ezt nem venném észre.
Egyelőre.

Este, miután kikérdeztem Lilyt és Catet, továbbá ki is békítettem őket, és végighallgattam, Remus mennyire aranyos, James mekkora kretén, fogtam magam és felcaplattam a fiúk hálórészlegébe.
Az ajtó már az első kopogásomra feltárult. A zsúfolt, rendetlen, és összetéveszthetetlenül fiúk lakta szobában csupán egy alak lógatta ki a lábát a párkányon.
Odaléptem hozzá, lehetőleg olyan zajt csapva, hogy észre vegyen, nehogy aztán ijedtében kiugorjon. Nem nézett hátra, de ahogy hátulról átkaroltam a nyakát, hozzám dőlt, tehát tudta, hogy ott vagyok. Hogy én vagyok ott.
- Mondtam már, mennyire jó, hogy vagy nekem? – kérdezte a csillagos, esti égtől.
- Mondtam már, mennyire szeretlek, amikor ilyeneket kérdezel? – feleltem.
Halkan felnevetett, de hamar abbahagyta. Ebből éreztem: bántja valami.
- Beszéltem ma az öcsémmel.
Kis híján rávágtam, hogy tudom.
- Igen?
- Félek, Viv. Félek, azzal, hogy megléptem otthonról, rá zúdul mindaz, amit normális esetben nekem, mint elsőszülöttnek kellene elviselnem.
- Sirius, jól tetted, hogy eljöttél!
- De hibáztam, hogy Regulust ott hagytam. Nekem vigyáznom kell rá!
- Sirius, figyelj rám – nem nézett fel rám; jelenlegi pozitúránkban bajos lett volna, mégis tudtam, hallja, amit mondok. Felfogja, és megérti, nem csak elengedi a füle mellett. – Az öcséd addig a te felelősséged, amíg ő ezt hagyja, érted? Számára mindig nyitva áll majd az ajtód, számíthat rád, és elég, ha ezzel tisztában van. Nem maradhattál örökké otthon, ha egyszer nem bírtad!
- Bírtam volna még…
- Nem, nem bírtad volna. Ismerlek; ha eljöttél, akkor nagyon rossz volt ott neked. Nagyon remélem, hogy hasonló élményben nem lesz részed többé. Most pedig szállj le rólam, mert elzsibbadt a vállam.
Nevetve letápászkodott rólam és a párkányról – elém állt, vagyis fölém magasodott, akár egy óriás, és meleg kezeibe fogta az arcom. Nagyon szerettem, amikor ezt csinálta; olyan kicsinek éreztem magam mellette. Sirius amúgy sem az a langaléta típus, inkább zömökebb, akihez egyszerűen imádok odabújni, de valahányszor megsimogatta az arcom, vagy a karom, úgy éreztem, elájulok.
- Szúrsz – mosolyogtam bele a csókba, mire ő is elvigyorodott.
- Bocs.
- Szeretem, ha borostás vagy – közöltem, sok-sok apró puszival később.
- Igen? – kérdezett vissza egy nagy csók után.
- Igen. Férfias.
- Ezért ne növessz magadnak – mondta. – Elég, ha kettőnk közül nekem van.
- Vicces.
Újabb pici puszikkal tarkított csókok következtek. Romantikus volt így nyitott ablaknál – mintha a szabadban álltunk volna, a fák között.
- Esedékes lenne már egy randi, nem gondolod? – jegyezte meg, alig válva le a számról.
- Veled? Soha.