6.

A különleges megbízás

A világ egyik legunalmasabb munkáját bízták rám. Be kell kísérnem egy családot a központba, hogy felvehessem a szülők a adatait. Mind ezt azért, hogy védelmet bírjunk nekik biztosítani, ha szükségük lesz rá, vagyis már szükség van rá, de ezt nem kötjük az orrukra.

Hogy ezt a munkát miért nem sóztam rá egy újoncra?

Mert, Dumbledore külön kívánsága volt, hogy a legnagyobb biztonsági fokozatott kapják. Ebben pedig én is benne szereplek.

Legnagyobb meglepetésemre a szülők alig voltak idősebbek nálam. Viszont már 5 kisfiuk volt, és a hatodik is útban.

Megrökönyödésem az arcomra is kiülhetett, mert az asszonyka elmosolyodott.

-         Maga nem híve az otthonülő családanya típusú nőknek, ugye?

-         Dehogy nem – tiltakoztam. – Csak éppen, én nem vagyok az.

Milyen igaz, hisz én csodáltam azokat a nőket, akik sok mindenről lemondanak, csak, hogy otthon gyereket neveljenek.

Ahogy az irodám felé tartottunk, körülöttünk a három nagyobbik fiú rohangált, a két kisebb, akik mellesleg ikrek voltakt, az anyjuk kezét fogta. Alig léptünk be az irodába, a kicsik is felélénkültek, és mint kiderült felülmúlták bátyáikat.

-         Fred, George azt azonnal rakjátok le! – kiáltott ijedten fiaira, akik épp a papírvágót csenték le az asztalomról. Meg kell hagyni tehetséges bajkeverők.

-         Neeem! – mondták egyszerre, és a fenyegető anyai kéz elől, ami a kincsüket akarta, az asztalom alá bújtak.

-         Hát, így nem fogunk haladni – sóhajtottam. Mrs. Weasley bocsánatkérően nézett rám, s közben próbálta megfegyelmezni fiait.

-         Azonnal üljetek le! – szólt rájuk erélyesen.

A három nagyobb vonakodva ugyan, de teljesítette a parancsot. Az ikrekkel viszont nem volt ilyen könnyű dolgunk. Pont ebben a kétségbe ejtő pillanatban toppant be Mikó. Soha jobbkor.

-         Jó, hogy jössz! – kaptam el. – Elvihetnéd a fiúkat fagyizni, vagy sütizni, vagy akárhova…

-         De én nem vagyok felvigyázó – tiltakozott. – Én… rendben – sóhajtott. Hát, igen, én és a tekintettem. – Gyertek fiúk, elmegyünk sétálni. – kiterelte őket, de még küldött felém egy amolyan, rendben-de-ez-még-sokba-fog-neked-kerülni pillantást. Valahogy majd csak kárpótlóm.

-         Szóval ön… - kezdtem elölről.

-         Hívj csak Mollynak – mosolygott.

-         Rendben, Molly. Te hivatalos anyuka vagy, igaz?

-         Nem látszik? – nevetett. – A férjem, Artur pedig A Minisztériumban dolgozik, a mugli tárgyakkal való visszaéléseket vizsgálja.

-         Értem – bólintottam. – Meséljen a fiairól. – őket is védelem alá kell helyeznünk.

-         A legidősebb Bill 7 éves, 6 éves Charly, Perchi most töltötte a 4-et. Az ikrek, Fred és George 2 évesek. És nem sokára jön Ronald – simogatta meg a hasát.

-         Szép nagycsalád – mosolyogtam. – Van egy kellemetlen, de hangsúlyozom, hogy rutinkérdésem: Ha véletlenül történik veletek valami, a gyerekeknek van kijelölt gyámja?

-         Nincs erre még nem is gondoltunk – pirult el. – Erre még nem bírok válaszolni, előbb beszélnem kell a férjemmel.

-         Persze csak nyugodtan. – mosolyogtam. – Rágjátok át jó. És ha készen vagytok, jelentkezzetek.

-         Rend…

-         Főnök, főnök…! – rohant be Mikó. – Elvesztettem a gyerekeket.

-         Hogy mit csináltál? – fulladoztam.

-         Esküszöm csak egy pillanatra néztem félre – magyarázta kétségbeesetten. 

-         Nyugodj meg Molly… - fordultam felé, de ő nem, hogy nem izgult, de mosolygott.

-         Nyugi Lily. Az épületből nem bírnak kimenni, és elég könnyű megtalálni öt vörös hajú, alig egy méteres emberkét. Tapasztalat – súgta a nő fülébe.

Kiléptünk a folyosóra, és keresni kezdtük a lurkókat.

-         Hogy lehet öt gyereket elveszíteni? – morogtam Mikóval. – Egyet vagy kettőt, ok, de ötöt!

-         Bocs főnök, sosem értetem az emberekhez, ezért lettem ügyvéd. – ebben van valami, én sem értetem a gyerekekhez.

-         Meg is vannak – szólalt meg Molly.

Mutatott be az egyik tárgyalóba. Majdnem elnevettem magam, és Mikó is prüszkölt mellettem.

-         Úgy látszik az aurorok jobb bébicsőszök, mint mi. – konstatáltam.

-         Ők az aurorok? Jézus… - sápadt fal fehéré.

Beléptünk a szobába. Remus Billt és Charlyt foglalta le valami mesével. Perchit Alice babusgatta. Még az ikrek egyikét James lovagoltatta a térdén, a másik örök mozgót pedig Sirius tartotta a levegőben a nadrág tartójánál fogva.

-         Jé, - csodálkozott Molly. – a Tekergők. – az említettek azonnal felkapták a fejüket.

-         Majdnem. – mosolyogtam. – Peter dolgozik, az Abszol úton. – magyaráztam.

-         Ki gondolta volna, hogy a Roxfort legnagyobb bajkeverői aurorok lesznek – nevetett Molly.

-         Hajmersztőbbet mondok, az egyikük az auror parancsnok. – intettem James felé.

-         Jaj, sajnálom, hogy a fiaim zavarták önöket… - nyúlt a James kezében tartott gyerkőc felé, aki magához ölelte a kisfiút.

-         Nem kérsz egy kávét? – néztem a nőre.

-         De a fiúk… - habogta.

-         Óóó… mi szívesen vigyázunk rájuk – ajánlkozott James.

Kiöntöttem a kávét, és letelepedtünk az aurorok közé, az asztalhoz.

-         Emlékszem, amikor végzős voltam ti akkor voltatok ötödikesek, - rémlik, hogy ismerem a nőt, de csak homályosan. – tőletek zenget a kastély – nevetett. – Most, hogy bírjátok egymást?

-         Hát, - James meghagyta nekem a válaszadás lehetőségét. Milyen rendes. – olyan jegyespár-féle vagyunk. – pirultam el.

-         Nocsak! – csillant meg a szeme. – Hány csokrot vágott addig az igenig a fejedhez?

-         Nem számoltam – vigyorgott James.

-         És mi az, hogy féle? – villant James felé a szeme.

-         A kisasszony nem hajlandó hozzám jönni.

-         Miért nem? – nézet rám Molly.

-         Bonyolult. – bújtam ki a válasz alól. Bár tudtam, hagy James nem fejezte be a témát.

Idő közben Perchi és a Sirius karjaiban lévő kisgyerek is elaludt.

-         Lassan indulunk – állt fel Molly.

Fogalmam sincs, hogyan szerezzük vissza a fiait. Így jobban megnézve nem is lesz olyan egyszerű. James ki nem adná a gyereket a kezéből. Alice pedig egyszerűen beleszeretett a karjaiban szunyókáló gyerekbe. Végül kitaláltam a megoldást.

-         James, valakinek haza kéne kísérni Mollyt és a gyerekeket.

-         Majd én meg… - körbenézett. – Alice elkísérjük őket. – egész egy rugóra jár az agyunk.

-         Molly, ha meguntad, hogy ott lábatlankodik, nyugodtan rugdosd haza. – kacsintottam a nőre.

-         Rendben – nevetett. És mindent köszönök.

-         Semmiség.

Őszinte leszek. Csodálom ezt a nőt. Hihetetlen energia, és bátorság kell ennyi gyerek neveléséhez. Én biztos nem vállalnék ennyi babát. Senki kedvéért. Ezt már csak Jamessel kell közölnöm.