3.- Dörz(sö)li és meghívó Anyáék két nap múlva majdnem teljesen rendbejöttek. Igaz, anya arcán halványan látszódik a heg, de alapozóval eltüntette mielőtt átjöttek. És a haja… Margaret volt olyan szíves, elővette az ollóját és bűvészkedett egy sort, minek következtében anyám harminchárom helyett huszonhárom évesnek néz ki. Még apu is csak tátogni tudott, mikor meglátta! Pasik… A húgom persze egyből bunkózott anyuval, de hát… Petúnia jobban tenné, ha lehúzná magát a vécén. Mindenki felszabadulna! Legalábbis megszabadulna… Tegnap megjött a Roxfortos levelem is. Nem akarom anyuékat terhelni, ezért majd megkérdezem Ellát, van-e kedve velem jönni. Ki tudja, talán még valami ismerős is felbukkan! Rohamosan közeleg az iskolakezdés. Mondjuk, ez a Tekergőkkel való találkozás szempontjából nem olyan megterhelő hír. Bevallom, még Remus is hiányzik. Pedig ő tizenöt éves létére olyan komoly, akárha negyvenöt lenne. Igaz ami igaz, ha olyan kórságom lenne, mint neki, talán én is jobban félteném a barátaimat minden ütődött ötlettől, mint például az éjszakai kóborlások a Tiltott Rengetegben, vagy Roxmortsban, vagy csupán a kastélyon belül. Mégis… akárhányszáz körömmel tiltakozik mindig a kiruccanások ellen, nem tudja visszatartani sem Ágast, sem Báránykát, de még engem se. A legjobb húzása az volt, amikor odakötözött minket egy-egy fotelhoz, Ágast pedig az egyik kanapéhoz. Pedig mi csak ki akartunk menni a telihold fényében úszó parkba. Erre ő fogta magát, és mielőtt lement a nap, gyorsan lekötözött minket. Csoda talán, hogy együtt éreztem a húsvéti sonkákkal?! Szóval Holdsáp akkor keresztbetett. Odakint csupán negyvenkettő fok van, és nyolcágra süt a napocska. A madarak csiripelnek, a jobboldali szomszéd kergeti a macskáját, a baloldali szomszédok alsógatyában ordibálnak, gyerekeik pedig Rómeó és Júliát játszanak. A tinik komolyan, a kicsik pedig utánozzák a nagytesókat. Persze csak nem ölik meg egymást! Habár… ki tudja? Isten se tudja már, min veszett össze anno a két családfő. Talán azon, hogy egyszer régen egy bolhapiacon mindkét feleség ugyan azt a függönykarnist pécézte ki magának. Nem jutottak dűlőre sehogysem. A zsongó-kongó fejű eladó ekkor úgy döntött, megfelezi azt a nyamvadt függönykarnist, meg az árát is, és mindenki éljen boldogan ahogy tud! A két háborgó házisárkány fújtatva indult haza. Otthon aztán felkopott az álluk, miután rájöttek: Hoppáré, ez a karnis mindenhová rövid. RÖVID! Ezek után kezdődött a csetepaté. Az még a kisebbik gond volt, mikor egymást okolva ordibáltak. Költözéssel fenyegetőztek (amit hozzáteszem: azóta sem tettek meg). Aztán dobálóztak, előbb kisebb kavicsokkal, fűcsomókkal. Később már tányérral, bögrével, evőeszközökkel, slaggal tekerték körbe egymást, stb. És a végkifejlet: mikor a kertészkedős holmikat kezdték hajigálni egymás fejéhez: ásó, kapa, gereblye, talán még a nagyharang is megbújt valamelyik térfélen. Hanem amikor gyerekek egymásra találtak… Na az volt a show! Ellával a teraszon ülve, popcornt zabálva szurkoltunk hol az egyik félnek, hol a másiknak. Aztán elcsattant az első pofon. Követte a második, harmadik… sokadik. Rómeó és Júlia az út szélére menekültek vérző szájukkal, és egymást vigasztalgatták. És végül jött a hangulatvilágítós rendőrautó is! Megvolt a dobpergés, trombitaszó, füttyögés, majd a két család férfiembere egy éjszakát a fogdában töltött. Azóta sem volt akkora csend éjszaka! Csengetnek. Nincs erőm felkelni. Ha megmozdulok, húsz hektó víz csordogál le rólam. Nem én fogom kinyitni azt a retek ajtót! Ki van zárva. Na meg az is ki van zárva, aki az ajtó túloldalán tapad a csengőre, mint egy polipkar. Jézus… ez nagyon ragaszkodó! Szegény csengő, még a végén lapos lesz! Valaki igazán megmenthetné… - LILYYY!- hallom az oroszlánüvöltést a szemközti szobából. Petúnia éppúgy terpeszkedik a szobaajtójával szembeni fotelban, ahogy én a sajátomban. Farkasszemet nézünk. - Felejtsd el!- tátogom vissza. Kár üvölteni, egy- azonnal felvenném a mosott rongy alakját, csurom vizesen, kettő- a hangomat úgyis elnyomná a folyosón pörgő-zúgó ventillátor hangja. Úgy látszik, húgom nem tud szájról olvasni. A lehető leglassabban nemet intek fejemmel, mire a nőjelölt hosszú nyakát a lehetetlenségig nyújtva még, mély levegőt véve felpattan, és ledobog a lépcsőn. Mielőtt útnak indulna, még dühös képpel kézzel bemutat. Pár másodperccel később felhangzik „jellegzetes” ordítása: - TÉGED KERESNEK LILY, A BIRKÁD VAN ITT!- mire csak megforgatom a szememet az üregében. Lábra tornázom magam, felkapok egy rövidgatyát, és uzsgyi. Félelmetes mennyire hűvös van a folyosón. Közben Petúnia mászik vissza a szobájába mellettem. Alig érezhetően az oldalába fúrom a könyököm, majd próbálom elgáncsolni. Mindezt vigyorogva. A végén hason csúszva teszem meg a maradék öt lépcsőfokot. Nem kellemes, de ez történik általában, ha az ember kétballábas, ügyetlen hülye. - Már majdnem szóvá tettem a húgod lenge öltözetét!- füttyent hosszan Ella. Egy fintor a válasz, és bevágom mögötte az ajtót.- Rajta legalább van ruha… - Aha, egy pinatakaró, amit nyári ruhának csúfolnak. Állítom, hogy rajtam több a ruha! - Bikini felső, meg egy rövidgatya?- vonja fel a szemöldökét. - Az alja is rajtam van! Egyébként meg ne szívass, banánrohasztó meleg van, még itt bent is! Különben meg te se vettél magadra több ruhát! - Oké-oké! Csak menjünk valamerre, mert télleg ideolvadok!- nyögi végül Bárányka is. - Jól nézne ki egy bari folt az előszobaszőnyeg közepén.- vigyorgok rá. Indulnánk is vissza az emeletre. Már előre félek a megmászandó lépcsőhegytől. A csengő ismét felrikolt. Mit rikolt? Rikácsol!!! Teljes hangerővel. Én pedig ijedtemben akkorát ugrok, mint még soha. Rávetem magam az ajtóra, és kitárom. A küszöbön egy kövérkés, kerekfejű, oldalra nyalt hajú fiú áll. Talán öt centivel lehet magasabb nálam, és vagy nyolcvan kilóval nehezebb. Mikor kitártam az ajtót, még megnyerően mosolygott (legalábbis megpróbálta), most viszont értetlenül pislog. Tekintetemmel tovább kutatok, emlékezetembe vésem az alakját, arcát… szeme barnás színű, két szemöldöke között már most mélyebb barázda húzódik. (Következtetés: a gyerek vagy nagyon hülye, és sokat értetlenkedik, vagy pedig túl sokat gondolkodik, és rossz szokása lehet összevonni a két szemöldökét.) Pisze orra alig látszik, telt ajkai szilvakék színűek. Jé, az enyém is ilyen… mikor fázom. Egy biztos, nem bíznám az életemet erre az alakra! - Öhm…- nyögi. - Bocs, szerintem eltévesztetted a házszámot!- és már csuknám be az ajtót. De lábával kiékeli azt. - Öhm…- arca egyre szivárványosodik. Talán szorít a nyakkendő? - Barkobázzunk?- kérdezem végül.- Ja az se jó, bocs. Kiment a fejemből, hogy se igent, se nemet nem mondasz. Ne haragudj!- válaszul egy grimaszt kapok.- Kezdjük előröl… Becsukom az ajtót. Ő csenget. Kinyitom újra. - Helló! Te ki vagy?- kérdezem vigyorogva. - Öhm… Ve-Vernon…- makogja. - Aha. Vernon kicsoda?- puhatolózok tovább. - Dur- Dursley. - Mit akarsz dörzsölni?- meresztem rá a szemeimet.- Hé apám, ez a egy viszonylag normális família! Nem dörzsölgetünk! Megint becsuknám az ajtót, de a lába az utamba kerül, megest. Türelmetlenül fújom ki a levegőt, az ő arca pedig egyre lilásabb színű. - Nem kéne meglazítani azt a nyakkendőt?- kérdezi Bárányka is.- Hű…- motyogja végül.- Ha tudnád miket gondol!- suttogja a fülembe. - Nem is érdekel!- csattanok egy türelmetlen fintorral együtt.- Nyögd már ki mit akarsz! Olyan tetű meleg van, hogy a gatya is leolvad rólam! És nincs türelmem tovább itt szobrozni. Na? - Öhm… - Hát ez beteg!- kiáltok fel.- Azér tudom hogy én se vagyok százas, de ez még rajtam is túltesz! - Lily…- morogja Ella. - Nem igaz, hogy csak ennyit tud kinyögni: Öhm… !- folytatom a hisztit. - Lily… - Azt se tudom ki ez, és mit akar. A neve is tök bíztató: Vernon Dörzspapír. Az agyam eldobom! - Lily… - Kész… Negyven fokba, öltöny, nyakkendő, virágcsokor, tán még kokárdája, meg mini zászlója is van, de nem tudja kinyögni, hogy kit keres… - EVANS!- ordítja Bárányka. - Jó, nem kell leordítani a fejem, figyelek! - A húgodat keresi… - Pf… keresse az emeleten!- vonom meg a vállam. - Ahhoz be kellene engedned.- fújja ki a levegőt Ella. - Ja, télleg!- csapok a homlokomra.- Gyere be, mindjárt szólok neki. Dörzslap óvatosan belép mellettem a házba. Aztán tisztes távolságban megáll tőlem. A lépcső aljához lépek, és kiengedem a bennem szunnyadó hangorkánt: - PETÚNIAAA! KERES VALAMI VERNON DÖRZSPAPÍR! - KICSODA?! - VERNON DÖRZSÖLI! AKÁRKI, LÉNYEG HOGY HOZZÁD JÖTT! Húgom reakciója falat rengető, engem hídba küldő, és meglepő. Na jó: akkora hévvel robog lefelé a lépcsőn, hogy beleremegnek a falak, és a képek elferdülnek a helyükön. Mikor leér a lépcső aljába, megtaszít, amitől majdhogynem lemegyek hídba. És ez úgy összességében MEGLEPŐ! Az már csak i a ponton, amikor Petúnia kacagva veti magát a szilva Dörzslap nyakába. Ez már valóban a hegy csúcsa, mivel még sosem láttam a húgomat szívből kacagni, a másik meg… sosem enged az intimszférájába senkit. Legalábbis fél méternél közelebb senkit. Ez a Dörzslap… nem gyanús, csak nem szimpi. - Inkább menjünk…- morogja Ella. Felmegyünk a szobámba. Az ajtót nem csukom be, tekintettel a ventillátorra. Húgom és Dörzspapír csak később jönnek fel. Magánügy hogyan, egymás szájában, kézen fogva, satöbbi… - Te teljesen hülye vagy!- sziszegi Petúnia, mielőtt eltűnik az ajtó mögött. - Ezt bóknak vettem.- vigyorgok rá. Egy órával később, ha előfordulhat, még melegebb van. Kezdem elérni a kritikus pontot, mikor Bárányka felvillanyozva rugózza magát ülő helyzetbe. - Nincs nektek egy medencétek?- kérdezi reménnyel feltöltve. - Nincs.- lehelem.- Se gumi, se beépített, se semmilyen… - Nekünk sincs.- közli egy lemondó sóhaj kíséretében. - DE VAN KERTI LOCSOLÓNK!- kiáltom. Eldobom a gatyámat, és derékig eltűnve a szekrényben előkaparok egy nagyobb plédet. Majd a fürdőbe rohanva kikapom a tükör mögé rejtett szekrénykéből a kismillió faktoros naptejet, és lerángatom Báránykát a hátsó udvarba. Gondjaira bízom a plédet, hogy terítse árnyékba, én pedig rohanok tovább a sufni felé. Emlékszem, hogy apa ide rakta… valahová. DE HOVÁ?! Már éppen feladnám, mikor a papucsom beleakad a gereblye pár fogába, majd egyensúlyomat elveszítve közeledek a padló felé. Mit ad Isten (na meg elvesz…), pontosan a kerti locsoló egyik ágába verem be az állam. Fél kezemben a locsolót lóbálva, másikban az államat szorongatva, félig diadal, félig fájdalomordítást hallatva bújok elő a kis faházból. Ella már szólásra nyitja a száját, hogy vajon mire is jó ez a kis locsolka, mikor a lábamra tekeredik a slag. Az alattomos kígyó nem enged… megszagoltatja velem a pázsitot is. Ötperces ádáz küzdelem után letekeredik rólam. Végre eljutok Báránykáig, aki már a földön térdelve röhög… KIRÖHÖG! - Jól vagy?- kérdezem árnyalatnyi cinizmust is kihagyva a hangomból. Bárányka könnyeit törölgetve felnéz. - És te? - Nem halok bele… csak az a slag…- mire Ellánál elszakad a cérna, és még hisztérikusabban nevet, mint az előbb. Duzzogva elvonulok összeszerelni locsolkát. Kész vagyok. Locsolka a földbe szúrva, a slag beledugva, illetve valahogy összerakva. Már csak meg kell nyitni a csapot. Sunyi módon Ella közelében állítottam fel (le) locsolkát. Megnyitom a csapot, Bárányka pedig hatalmasat sikít. Értetlenül pislog a vizet spriccelő valamire. Aztán eldobja a pólóját, meg a rövidgatyáját és élvezettel ugrál. Csatlakozom hozzá. Elvagyunk. Később valahonnan előkerül egy vödör. Bárányka kezében. Sőt, a lányka kihúzza a slagot locsolkából, és teleengedi a vödröt hidegvízzel. Majd ezek után végigkerget az udvaron, és leönt. És azután fordítva, miután én is találtam egy alkalmas vödröt. Mázli hogy fürdőruha van rajtunk! A „játék” után lihegve húzzuk ki a napra a plédet, és hanyatt vágódunk rajta. Talán el is alszunk. Én legalábbis alszom. Egy vödör víz ébreszt. Csak némán tátogok mint a halak, Ella pedig nagy vigyorral áll mellettem. - Ezt visszakapod!- kiáltással utána vetem magam. Nem bénázok a vödörrel, felkapom a csövet, és még rohannom sem kell Bárányka után. Ellát a háta közepén találja el a vízsugár. Megrökönyödni sincs ideje a folyamatos támadástól. Egyszerre felkapja a vödrét, maga elé tartja, és teletölti vízzel, majd az egészet felém borítja. Teli találat. Fáradtan hanyatlok a plédre, Bárányka mellettem hasal. Az eget fürkészem fél szemmel. Hirtelen egy szürkés folt jelenik meg. - Te vársz levelet valakitől?- bököm meg a kisasszony vállát. - Nem.- morogja. - Én sem… úgy látszik, anélkül is jött.- pattanok fel. Egy hatalmas bagoly terpeszkedik a párkányomon, fejét forgatva, sárgás szemeivel a szobában kutatva utánam. - Engem keresel?- kérdezem. Meglehet idióta dolog egy bagolytól kérdezősködni. Mikor a madár felém fordul, már látom is kitől van az üzenet, és eszembe jut az is, hogy Füles (aki egyébként gyöngybagoly!) ismeri a hangom. Vagyis mégsem volt olyan idétlen ötlet hozzászólni… Keresek egy vastagabb faágat, majd a két vödör segítségével sikerül nyárs alakú izét csinálni, ahová Füles nyugodtan leszállhat. Landolás közben a fejemre ejti a levelet. - Köszi!- morgom neki, majd fél kézzel bontogatni kezdem a levelet, a másikkal pedig a madár elé tartom a locsolócsövet, hogy tudjon inni. - Kitől jött?- kérdezi Ella. - Mintha nem hallanád a gondolataim. Egyébként nem ismered fel a baglyot? - Jé! Ez Füles, a gyöngybagoly!- csodálkozik.- Mit ír? - Hallgasd… Helló Evans! Tudod, hogy mennyire nem tudok levelet írni, szóval előre is bocs!!! Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedvetek Barival (tudom, hogy Ella is ott van…) átjönni egy kicsit. Eluntam az életemet, anyuék nincsenek itthon, kviddicsezni egyedül nem lehet… Remélem érted! Az „egy kicsit” egész pontosan hétfő-keddet jelentené, ha nektek is jó. Remus is jön! Anyudékat üdvözlöm, a tesód meg… Remélem jöttök, ha igen írd meg, de ha nem, akkor is! Hali, Ágas. - Mindjárt jövök!- kiáltok hátra, de már Ella is hazafelé rohan engedélyt kérni. Előbb be a szobámba, kitárom az ablakot fülesnek, meg Rio kalitkáját is, hogy nyugodtan tudjon enni. Mármint Füles…És rohanok is anyuékhoz. Berobbanok az ajtón… - AnyaugyemehetekÁgashozhétfőn?Légyszíííí!!!EllávalésRemusisjön!Kérlekszépeeeen!!!- zuhanok térdre összekulcsolt kezekkel. Anyu értetlenül pislog rám. - Most akkor mondd el még egyszer, de lassabban! Magyarázat helyett elrohanok a levélért, amit az íróasztalomon hagytam. - Lily ne rohangálj, tudod hogy…- kiáltja apa is. De már késő, elzúgok. Összekapom magam, és loholok tovább. - Olvass…- lihegem. Anyu csak mosolyog, apa komoran, lemondó sóhajjal csóválja a fejét. - Rendben!- mondják egyszerre végül. - Akarsz menni?- kérdezi apa. - Nem kérdés!- felelem. - És hogyan? - Az utazás módját? Még megszüljük… akarom mondani kitaláljuk. - Jó, csak tudjunk róla. - Most tényleg mehetek?- kérdezem, mintha valami kis csalást sejtenék a háttérben. - Most nem, majd hétfőn.- közli apa. - Kösziiiiiiiiiii!!!- vetem magam az ágyukba. - LILY, CSUROM VÍZ VAGY!- sikít fel anyukám. Fél perccel később már az utcán rohanunk Báránykával egymással szembe, és ordibálunk. - MEHETEEEK!- kiáltja ő is. Az ordibálós szomszédok elhallgatnak, és elég furán bámulnak minket. Mind a két família, egyszerre mutogat ránk, és kezdenek motyorászni. Igazuk lehet. Két tizenéves lány rohan egymásnak „MEHETEK”- kiáltással, csupa vizesen, ráadásul fürdőruhában. Ha normális lennék, bennem is feltámadna a gyanú, hogy esetleg nem vagyok normális! De könyörgöm, NYÁR VAN!- vagy mifene…